Tiszavidék, 1957. augusztus (11. évfolyam, 179-204. szám)

1957-08-04 / 182. szám

F. ÍÓTH PÄL;

ß izonytalan léptekkel botarkáit be a váróterembe. Tétován nézett körül, mintha keresne valakit. Regjei volt, kevesen üldögéltek a- asztaloknál. Sok üres hely is akadt, ö mégis a bejárat mellett kötött ki, ahol egy vasutas újságot olvasott. Bizalomgerjesztőnek találhatta az arcát, mert megá'lt vele szemben és meghajtotta magát. Valamit motyogott is, de az nem hallotta, fel 92m tekintett..

A klarinétos ember » balkézében ernyedten, lefelé lóbázva tartotta a hangszert — mégegyszer meghajolt. A vasutas végre észrevette. *— Rándított a vállán, ezzel felezte — tessékI —- azután rá se hederitett a furcsa alakra,

de kissé vontatottan gördültek a szavai, mintha egy elkeseredett, bánatos ember il- Issztgetné azokat egymáshoz halkan, fátyoloson.

— Ne haragudjon hogy megszólítom. Nem, ne higyje, hogy reszeg vagyok. Ittam, sokat ittam az éjszaka, de már elmúlt, tudom mit beszélek. Elcsaltak a cimborák. Gyere Géza, hozd a furulyát Is. Furlyának mondják a klarinétot. így csúfolnak a gyárban, de csak szereiéiből,

fújjad Géza, az anyádl.,. Ha nem megyek, másnap röhögnek rajtam. Három hónapig csak röhögnek — na, mi az, megregulázott az aszszony, tán még mosogatsz is otthon, Géza? Majd meglátjuk, el mersz-e jönni, így biztattak és én szégyeltem előttük, hogy jó ember lettem. És most azt szégyellem, hogy ilyen..-, ilyen köpnivaló voltam.

Már nem hajolt le az asztalra és nem is volt fátyolos a szeme, de a keserű vonás

IRODALOM

Tmrtaímí étikét Töt?ökssenÉmíí<íóson

Wl'Vl'l’l' ► wV ► 1 *■ VV-' S- < 1111 m 11M111111M11 > 11 m 1111 <1 [ 111 ] 1111 n< 1M111111N>im 111 m 1111

Nyolc óra felé járt már az idő. ami-, kor megkezdődött. A nagy teremben sokan voltak, többen, mint amennyire számítottam. Izgatott várakozás elektronjai vibráltak a levegőben; nemcsoda, hiszen hosszú idő után ez volt az első kísérlet, hogy megyénk írogató emberei, müveikkel párhuzamosan, többségében megjelentek a nagy kritikus, a közönség előtt.

Alig pár hónapja, talán márciusban, áprilisban vagy májusban, lassan megindult megyénk irodalmi életének vérkeringése, később egyre erősebb lett, etnberesedett, követelte a maga helyét megyénk életében. Az életjeladás után minden héten hallatták hangjukat, a bontakozó szárnyalt, megyénk sajtójában, szívósan, céltudatosan dolgoztak a megye irodalmárai. Igyekvésük nem volt hiábavaló, olvasóink megszerették a vasárnaponként megjelenő irodalmi oldalt, szívesen és kedvtelve olvasgatják a megjelent novellákat, verseket, az ifjú titánok szárny bontogató próbálkozásait. Az Indító maghoz egyre többen csatlakoztak, szélesedett, növekedett a csoport, az írogatók csoportja, új színfoltot varázsolt megyénk kulturális életébe. És most, hosszú idő után ismét sor került arra, hogy.: j

De figyeljünk csak: lassan félkúszott a függöny, a moraj elcsendesedett. Kisvártatva Cziráky Júlia csengő hangja köszöntötte a közönséget, a megjelent írogató embereket, de azokat is. akiket csak műveik képviseltek. A beköszöntő után F. Tóth Pál olvasott fel verseiből. A sok közül csak egyből, hadd idézzek:

u •;; Neked adom az aranykalászokkal telt

Következett: Donkó László „Üzenek néked” című verse, tele őszinte érzésekkel, majd Zalavári László „Karodban” című mélyérzelmű versét tolmácsolta Cziráky Júlia, kedvesen, átéléssel;

Ezután Kompóthy Gyula lépett színpadra, kezében Fóti Pál „Négy könriycsepp" című novellájával. A népszerű „Gyula bácri” csendben koppanó szavai a családi élet viharaiban hányódó gyermek lelkivilágát vetítették a közönség elé. A novella vihar előtti csend, majd a toporzékoló orkán és végül a ragyogó napsütés hangulatát adta, végig feszültségben tartva a hallgatót, hogy végül hosszantartó taps jelezze az írás sikerét.

De sorolhatnám még tovább. Gyulai Gaál Ferenc kedves melódiáid, saját komponálása dalát, amelyet Varga Viktória énekelt el nagyon szépen, ifjú verse lóink, Balogh Gáspár, Székely István, Hatvani Dániel, Hardicsai Béla. sok reményre jogosító verseit, F. Tóth Pál, K. Tóth Lenke szatirikus írását, versét. És külön kell szólnom Farkas Jancsi saját szerzeményű magyar nótáiról, amelyek Varga Viktória élettel teli temperamentumos tolmácsolásában szintén sikert arattak.

Kedves volt a beköszöntő, kedves a zárószó. Úgy fogta össze a kis irodalmi műsort, mint finom selyem pántlika a rétek sokszínű, eleven, de még vadvirágokból összerakott csokrát. Jó szívvel nyújtotta át Cziráky Júlia ezt a csokrot és a közönség sok meleg tapssal köszönte meg, abban a reményben, hogy rövidesen még szebbet, még nemesebbet kap, s lesz alkalma megismerni a megye többi irodalmárát is.

Az pedig csak erre a kis beleegyező jelre várt, ügyetlen elővigyázatossággal húzta klntebb az egyik széket, majd hirtelen, mint aki hosszú útról, fáradtan érkezett, szinte leroskadt, belehuppant. Égy ideig mereven figyelte a szembenülőt, majd a klarinétot az asztalra fektette szép óvatosan

Mégegyszer körülnézett, de most már nyugodtabban. — Csak a szeme rebbenése árulkodott továbbra is gondolatairól, melyek kuszáitok lehettek és zavarosak. Mint a hajótörött, ki végre partra vetődött, szaggatottan, lassan csillapodva lihegett, néha az asztal szélébe is belekapaszkodott, mintha attól félne, hogy egy újabb vihar ismét elsodorhatja.

A váróterem közönsége unatkozva bámult vissza rá- Némelyik szempárból azonban a leleplezetlen érdeklődés csillogott. Na végre valami mozgás! Lássuk csak mit fog csinálni ez az alak azzal a furulyával?

Az pedig csak babrálgatta, nézegette a klarinétot, mintha valami baja lenne és olyan mélyen ráhajolt, — amennyire csak lehetett. Menekült-e kiváncsi tekintetek elől, vagy csak a feje volt nehéz, nem lehetett tudni. A homloka egyszer-kétszer odakoppant a hangszerhez. Ilyenkor újra körültekintett anélkül, hogy a fejét mozdította volna, mint a kezdő színész, aki elvétett egy mozdulatot és meg akar győződni, vájjon a közönség é'zrevette-e? De nem sokáig bírta a játékot, félretolta a zeneszerszámot és leborult az asztalra. Az emberek megértőéi- hunyorítottak — hadd aludja ki magát a szerencsétlen. Azután másfelé siklottak a tekintetek, hiszen mi édrek°s van egy alvó emberen.

M~h e a klarinétos nem Kaludt el. Hirtelen felszegte a fejét és a vasutast kezdte figyelni mereven, kitartóan, mintha így akarná kényszeríteni, hogy nézzen már reá is végre. Azonban az semmi hajlandóságot sem

mutatott a barátkozásra. Még csak rá se pillantott a svájcisapkás, szét-csapott kabátú, métahús, gyűrött arcú szomszédján. Az pedig látva, hogy így mar nem boldogul, lassan beszélni li&dett. Értelmesen.

hogy Furulyás Géza. Mert szoletam én furulyálni a műsorokon is, szólóba, meg néha kiséretnek. Ismernek már. És most. t

— Mit akar? — tette le kényszeredetten az olvasnivalót a vasutas.

t— Nézze — kezdte megint valahol az elején a történetet a klarinétos — én már nem ittam három hónap óta. Megálltam, pedig azelőtt... Mostanában csak egy kicsit, de be sose rúgtam soha. El akart hagyni az asszony a gyerekekkel. Megígértem és nem ittam, higyje el... — elcsuklott a hangja és az asztalra hajolta a fejét a klarinét mellé. Amikor újra felnézett, a szeme fátyolos volt a könnyektől, azt hihette, aki látta, hogy mindjárt sírva fakad. De nem. A józanodó ember következetlenségével csapongóit a gondolata ide-oda és követte a hangulata is szeszélyesen, a teljes elkeseredés hullámvölgyébe, vagy a reménykedés és az önbizalom magaslataira.

— No, nyögje már ki — biztatth. a vasutas valami ébredező szánalommal és zavartsággal, s a tekintetében ott ült a kérdés: ugyan mit akarhat ez az ember. Elitta a pénzét? Vagy mi baja lehet? ...

— Tanácsot szeretnék kérni — nézett rá a klarinétos,

— Tőlem? — mosolyodon el kissé megkönnyebbülve, hogy mégse pénzről van szó, de azért kényszeredetten, mert minek is beszél annyit ez a furcsa ember, hogy már idefigyel az egész váróterem. De azt nem is kellett bíztatni a sietségre, mintha attól félne, hogy a másik mindjárt föláll és faképnél hagyja, szinte hadarva mondta:

— Igen, magától, mint férfi a férfitól. Vagy maga még sose járt így? Szerencséje. örüljön neki. Aljas ember vagyok én, hazamentem a klarinétért tegnap este és hiába könyörgött a feleségem — ne menj Géza, baj lesz, ne menj, — elébem is állt, úgy könyörgött, a Zsuzsi a kisebbik lányom meg csak nézeti a sarokból és amikor félrelöktem az asszonyt az útból, hogy csak úgy lódult, és a kezem is ráemeltem, felsíkoltott a gyerek — apu, ne üsd, ne bátsd! — És én a kerge jószág csak mentem, mert hívtak a barátok. Pedig csak arra kellettem, na

nem tűnt el a szája szögletéről.

— Mondja, mit tegyek? Mit csináljak? — nézett a vasutasra merően, mintha attól várná a bizonyságot, a bátorítást.

— Menjen haza — mondta a vasutas kissé unottan, kissé lenézően, a józané let üeknek a lumpok iránt érzett enyhe utálatával. És látszott, hogy most már egy cseppnyi részvétet sem érez ez iránt az ember iránt. „Menjen a dolgára barátom' — ez volt a tekintetében, és az órájára pillantott, mintha sürgős dolga lenne. Felállt és elindult a túlsó kijárat felé. A második

búzaföld barna barázdját,

Neked adom a kéklő egekre kelt vidám pacsirta dalárdát.

Én minden szépet, jót csak Neked adok, megtehetem: költő vagyok,'*

Az „Emlék a múltból” című verse a gyárbajáró, fáradtan hazatérő édesanya és gyermekei találkozását adta vissza az ifjúkori élmény, hitelességével Az „Uj márciusra” című vers a hit és a bizalom kicsengése volt mai, újuló életünk iránt.

Az ankét véget ért, de a közönség nem oszlott. Hangulatos ogy órahosszát töltöttek el a megjelent írogató emberekkel és általános volt a vélemény: még kérünk, még sokszor kérünk ilyent.

Mi is. bízunk abban, hogy nem ez volt az utolsó. Úgy véljük, hogy szerte a megyében, mindenütt szeretettel várják a „bontakozó szárnyakat”;

Himer Zoltán

és őszinte, gyerekes ' sajnálattal tette hozzá. — Akkor bocsánatot kérek! — és ijedten, sután, a fájdalommal sem törödő illedelmességgel, a két ujjahegyével gyorsan elnyomkodta a cigaretta parazsát.

A sakkozó fiatalemberek két asztallal odébb gúnyosan összenevettek, a magános nő ott szemben, aki idáig lopva figyelt, most elfordította a fejét, mások, távolabb az újságjuk mögé bújtak. A klarinétos ember elveszítette érdekességét az unatkozó várótermi közönség előtt.

Jöttek-mentek a termen át. Egy fiatalember kézcsókot adott egy most érkezett hölgynek és a szomszéd asztalhoz telepedtek. Láthatóan ügyet sem vetettek a kissé csapzott idegenre.

A klarinétos fejét tenyerébe hajtva csak nézett maga elé, és le-lehunyta szemét egy pillanatra. Lassan a hangszer után nyúlt, végigtapogatta, mintha érezni akarná billentyűi hideg simaságát, fájának puhaságát, melegét. A simogató, lágy mozdulat hirtelen görcsös fogássá keménykedett, az alig észrevehetően reszkető ujjak átmarkolták a hangszer nyakát. Mintha tétovázna, még várt egy keveset, majd két marokra fogta és felemelte, — mintha ketté akarná roppantam.

— Nézd, mindjárt a földhöz vágja! — bökte meg az egyik sakkozó fiú a táblára figyelő társát.

— Biztosan részeg — válaszolta amaz és megütődve figyelte — mi lesz ebből, öszszetöri?

Nem. /I szorító ujjak ismét elernyedtek és lassan a szájához illesztette a hangszert, belefujt. Furcsa, bánatos dallamok törtek elő a klarinét torkából.

lépésnél azonban megtorpant. Visszajönni már restéit, csak úgy félig meghajolva, hogy kinyújtott keze elérje, megveregette a klarinétos vállát:

— No, ne búsuljon öregem! •— s azzal elsietett.

A klarinétos pedig csak nézett utána bambán, mint akit váratlanul cserbenhagytak, majd cigarettát kotort elő a zsebéből, rágyújtott és fújni kezdte a füstöt. Talán pontosan úgy, mint teggel felé az utolsó munkadarabnál a gép mellett szokta, hogy „no, már csak ez van hátra." S volt valami egészen enyhe, tudatalatti úthol is van tulajdonképpen. A sakkozók, a halkan zümmögő rádió, a könyvespolc a sarokban, — de ideje sem volt eljutni a gondolat végéig, máris csattant a hang a hálamögötl

— Oltsa el a cigarettát< nem látja, hogy ez kultúrverőterem? Tilos a dohányzás.

Az egyenruhás, aki figyelmeztette, már ballagott is kifelé, s csak úgy foghegyről mégegyszer visszaszólt:

—i Húsz forintjába kerülhet!

— Ez nem dohányzó terem? ~ eszmélt fel az ember

lQ0000GÖ0COP0<»0©a0CO0000aeQOO0aQ

A váróterem népe felkap* ta a fejét, mindenki odafigyelt, néhányan mosolygó érdeklődéssel, mások boszszankodva, hogy zavarják nyugalmukat

A terem elszántarcú őre ismét felemelkedett a helyéről, láthatóan nem éppen barátságos szándékkal.

— Azt fújja, hogy Lehullott a rezgő nyárfa! — intett oda jókedvűen egy pirospozsgás, a reggeli féldecin már túllévő vidéki kinézetű polgár.

— Hagyja abba, nem szégyeli magát, zavarjg. a tisztességes emberek nyugalmát! — sápitozott mérgesen egy bóbiskolóéból riadt nénik'''

S a klarinétos ember a röpke futamok után — mintha az éjszakai emlékeket is elfujta volna velük — mosolyogva hagyta abba a muzsikálást, »

á'' ondosan, megfontolt mozdulatokkal szedte szét a hangszeret és óvatosan a kabátja zsebébe csúsztatta. „Hiszen ez igazán nem tehet semmiről1’, ez volt a pillantásaiban.

A teremőr félúton megállt a további tennivalókat mérlegelve. De erre már nem volt semmi szükség.

.A klarinétos lassan feltápászkodott. A széket nagynagy figyelemmel és tüntető pedánssággal tolta a helyére, ügyelve, hogy zajt ne üssön. Azután hosszúra nyújtott, sietős léptekkel megindult a legközelebbi kijárat felé. S elhagyta a várótermet anélkül, hogy egyszer is körülnézett volna.

A pirospozsgás ember az elszalasztott élvezet miatti sajnálkozással nézett utána, s a nénike újra bóbiskolóiba merült .A teremre ismét ráterpeszkecktt a csendes unalom.

dámság abban, ahogy a váróterem gyér közönségén végighordozta tekintetét. Talán csak most vette észre teljesen tiszta értelemmel, hogy