Tiszavidék, 1957. május (11. évfolyam, 101-126. szám)
1957-05-01 / 101. szám
F. Tóth Tol CSILLA fit int egy ázott kis veréb gubbasztott a konyhai asztalnál. A máskor eleven, ragyogó barna szeme most homályosan csillogott. Tömpe ujjaival a rövidrevágott, fiús hajában turkált idegesen. Száján halványan látszott a lila rúzs nyoma, homlokán két apró, korai ráncocska üldögélt. A lány mellett anyja, kérdő szemekkel, szótlanul figyelt. Csillára alig lehetett ráismerni. Olyan tanácstalan és elesett volt, mint hal évvel ezelőtt az édesapja temetése után. Csakhogy akkor ő topogott az anyja körül féltő ijedtséggel, most pedig az lesi őt megszeppenve, tétován, értetlenül. A munkában megfáradt, hajlotthátú, alig ötvenéves asszony, akinek férje elvesztésével a lánya az egyetlen reménye, szemefénye. Csak néz, csak néz, aztán nekibátorodik és kérdezősködik, de olyan óvatosan, mintha nem. akarná megbántani a messzi városból érkezett, egy kicsit idegen, de mégis a szívéről szakadt gyermeket, — Nem akarsz visszamenni az egye. temre? •— Nem. Értse már meg, nincs ott most senki. Az egyetemisták fete nyugatra ment. Még a tanárok közül is sokan. A többi meg szétszéledt, hazamentek. Nem tanulunk tovább. Nem érdemes. És rándított egyet a vállán, mintha az anyja szomorkás tekintetét hessegetné el ezzel a mozdulattal. Mit is tudhat ez a korán szikkadt, korán öregedett kicsi asz- szony az életből? Hiszen a faluján kívül alig járt még, Pesten is csak egyszer volt, valamikor lánykorában. Egy-egy búcsú, más vidékről érkéző vendég, ez neki a nagyvilág. A tanácsháza, amit esténként takarít; a falon piszkolódó, a borjúnevelésről meg az adófizetésről szóló plakát... Jj piac, ja szomszédaszonyok... Ennyi aZ étele. S a gondja, hogy az a kis föld elég krumplit ad-e, a házhelyen termett kukoricából meg tud-e hizlalni évente legalább egy malackát. Mert akkor küldhet kóstolót a lányának Pestre, meg a szomszédba Bencsikéknek, akik jó emberek ... CjQV játszott a gondolattal Csilla és a tenyerébe kellett rejtenie az arcát, hogy az árulkodó mosolyt eltakarja, amely odakivánkozott a szája szögletére. Nem az édesanyját nevette ki, hanem ezt a falut, az egész vidékies életet, a kisszerűséget, a megrögzött szokásokat, amelyektől oly messzire került, amióta odafenn tanul a fővárosban. Csak a nevét vitte magával, ezt a játékos, pajkos' nevet, amelyből a tiszta gyermekszoba lehellete árad és valami könnyű, derűs levegő. Hogy is adhattak neki ilyen nevet a szülei? Nem illett ez a név a kis parasztház lakójához, de az apja akarta igy. Apjában — amíg Csilla kisebb volt, sokat mesélt róla az anyja — nagy vágyak feszültek. Amerikát járt fiatalabb korában és később is gyakran elkívánkozott. Nyugtalan volt a vére — mondják. A lánya nevébe is mintha ezt szőtte volna bele, ezt az elvágyódást. A menekülést a napszámos életből és a sóhajtozást a szebb, a fényesebb napok után. Csilla talán a gyermekkori mesékkel szívta magába ezt a természetet. Ha az édesanyja nincs, úgy elrepült volna, mint valami kismadár, de így vissza-visszatért legalább az iskolai szünidőkben. Hanem szinte maga sem vette észre, az a másik lett az igazi élete és az itthoni csak szünidei kirándulás. Ez itt az unalom és a csendesség, a másik a pezsgés, az elevenség. De most mégis ez lett a menedékhely, mint madárnak a nagy viharban az ereszalja. Mert a nagy kalandot, a nagy kiruccnást, amit pedig titokban úgy várt már évek óta. amikor arrg került a sor — még sem merte megkockáztatni. Hogy unszolták pedig az évfolyamtársai. Gyurka is, Laci is. — Nincs értelme az itthon maradásnak, — mondta Laci egy dunapentelei építészmérnök fia és részleteket mesélt el a hazai értelmiség tragikus helyzetéről, ki- szolgáltatattsácá~ól, apjától hallott idézetekkel tarkítva szavait. — Idáig beskatulyáztak bennünket, ezután nem fogunk betokosodni, külföldet látunk, nyelveket tanulunk ... Hu, micsoda izgalmas sétálni a hamburgi utcákon, vagy az amsterdami kikötőben!... — lelkesedett Gyurka és eszébe sem jutott, hogy vajon mit szólnak mindehhez a szülei, a kiskunhalasi Béke Tsz-ben. 0 s a lányok közül is sokan felcihelőd- tek. Talán ha Beregszászi Pista nincs ott, Csillát is rábeszélik valahogy, de az valami ürüggyel elcsalta onnan és mire 1 visszamentek a diákszállóba, a többieknek már csak hült helyét találták. Csillát akkor annyira elfogta a kétségbeesés, hogy leborult az ágyra és keservesen sírni kezdett. Pista kisérte ki az állomásra, helyet szerzett a vonaton és Monorig vele utazott. Ez a csacsi szőke fiú úgy dajkálta, babusgatta a szavaival, mintha a testvére lenne, vagy tán még annál is jobban. Még énekelt is búcsúzásul. Közel hajolt Csilla füléhez és úgy dúdolt lágy tenorhangon valami kis buta dalocskát. — Milyen jó, hogy van hova mennem — sóhajtott fel Csilla útban hazafelé és hálásan gondolt az édesanyjára. És most furcsa, de mintha ez az érzés elszállt volna belőle. — Ne nyöszörögjön már! — csúszott ki a száján szinte akaratlanul és majdnem durván. Idegesen kotort elő egy cigarettát. Csak amikor rágyújtott — jutott eszébe, hogy az anyja jelenlétében még sohasem dohányzott s vajon mit szól majd hozzá. De az anyja semmit sem szólt. Csak nézte a lányát és már nem is sóhajtozott. A szája szögletén furcsa, szokatlan, keserű vonás szaladt lefelé. Csilla csak most vette észre ezt a kis vonást, amely nem mutatott keménységet és mégis olyan riasztó volt a számára. Először jutott eszébe, hogy az anyja, a halkszavú anyja talán ütni is tudna, ha úgy hozná a sors. 0 sendes mocorgás hallatszott az ajtó 1— felől, ez egy pillanatra elriasztotta a kínzó gondolatokat. A szomszéd Bencsi- kék nyolcadikos lánya, Éva nyitott be a konyhába. — Szerbusz Csilla — rebbent a szeme először Csilla irányába, s csak azután köszönt az anyjának. — Jónapot Ter- ka néni! — Hazajöttél! — telepedett otthonosan a kis székre, s rakott szoknyáját gondosan eligazgatta maga körül. — Haza — válaszolta Csilla kelletlenül. — Nálunk egy csepp szünet sem volt az iskolában — kotyogott Éva kérdezetlenül is, — mert, hát forradalom van, mondja a tanító úr, de azért tanulni kell, a forradalom elmúlik, mi meg buták maradunk... Pedig hát jó volna ám nekünk is egy kis szünet. Nem igaz ? S mivel választ nem kapott, tovább folytatta: — Apám is mondta, hogy jöjjek már át, kérdezzem meg, hogy mi újság Pesten? Azt mondják, hogy verik a kommunistákat meg az oroszokat. Itt is volt egy kis csiri-buri — kuncogott Éva. — Lehúzták a szobrot is, meg elzavarták az öreg Mikest. Te mondd, ugye nagyon jó egyetemistának lenni? Lőttetek is, mi? Tudod, hogy én félek a puskától? Mikor apám ... Hirtelen ijedten elhallgatott, mintha a képére ütöttek volna. Dg aztán elcsavarta a szót, s úgy folytatta: — Az apám azt mondta, hogy most mar én is mehetek majd az egyetemre, mert már felvesznek engem is. Csakhogy én nem nagyon szeretek tanulni, de azért mindég átcsuszok valahogy. /II ég sokáig csipogott rekedtes, mutáló 'ján, de Csilla már nem is figyelt a szavaira. — Mikes bácsit elzavarták? — kérdezte tompa, elfojtott hangon, mintha nehezére esne a szó. Az anyja csak bólintott, hogy igen. — Aztán kik? — Csilla szippantott mégegyet a cigarettából, majd a tűzhely szélén elnyomkodta a parazsát. Felállt, mintha csak most ébredezne valami ólmos álmosságból. De az anyja nem felelt. — Ezek? — csengett metszőén a kérdés, s Csilla a szomszéd lány felé bökött a fejével. Éva köszönés nélkül oldalgott kifelé az ajtón, de nem állhatta meg, hogy mi-] előtt kilép, meg ne Tiszaija a szoknyáját kényeskedve és csufondárusan. — Még mindég jár hozzájuk? — kér-] dezte Csilla halkan, de nem is nagyon] várta a választ, hiszen úgyis tudta. Azért] mégis úgy szíven ütötte az anyja panasz-] nélküli, alio-alig kivehető hangja. — Nyugdijat nem kapok, jól tudod. —j Apád sose volt olyan, hogy törődött ezzel. Néha be volt jelentős, néha nem. A] gazdák szívesebben fogadták fel anélkül. Ezek is! — intett az ajtó felé Éva] után. — Aztán neked is... —, de nem] folytatta, inkább elharapta a szót. — Szóval elzavarták? — ismételgette Csilla inkább csak magának s észre sem vette, hogy ismét cigarettát kotort elő a] zsebéből, de aztán mégsem gyújtott rá. Leült az asztalhoz és tenyerébe temette] az arcát. — És most mi van vele. hol van? —i — buggyant ki belőle ismét a kérdés. — Akkor elvitték, meg is verték azok a] suhancok, azt mondják. Otthon van, fék-] szik. Azóta fekszik. /~JA is ideig hallgatott az asszony, mintha] " ^ fontolgatná, megmondja-e, de végül \ kinyögte: —Pedig milyen derék ember. A múlt-] kor, amikor a kabátot küldtem, a téli ka-\ bátot, ő is adott bele kétszáz forintot. Azt \ mondta, most többet nem tudok adni, de\ ezt jó szívvel adom. Tudja az a lány... Az mint na az én lányom lenne. Az apja rámparancsolt, hogy vigyázzak rá. Hát ezért is. Meg aztán proletár És nekünk most nagyon kell a tanult proletár. így mondta. Hallgattak sokáig. Odakint már szürkült az ég, s bent alig lehetett látni. Az asszony meggyujtotta a petróleum lámpát. A tűzhely parazsát kezdte kotorászni és a lábast odahozta a melegre. Lassan, szótlanul vacsoráztak, majd a fekvéshez készülődtek. 0silla plnézte, amint édesanyja felráz- '—• za a párnában, a dunnában a tollat és megigazítja a fekhelyet. Kitalálta a gondolatát. azt akarja, hogy a lánya aludjon a konyhában. fi S IRODAION ± <#C*CK»OS<3d*C8afc*C*«*<ara8CS«a<SC*<2$CaCK®C*CK§CSCí<SC*CW8<3fc*<»C#aK»G8aKtC#C** I AZOL VASÓHOZ Megyénk irodalmi életének fellendítéséhez kíván a Tiszavidék szerkesztősége W segítséget nyújtani, amikor mai lapszámunktól kezdődően minden vasárnap két oldal- nyi helyet biztosít az Irodalom-Művészet rovatnak. Ennek a rovatnak az összeállítását egy külön kis társadalmi-szerkcsztőbizott- Ü ság végzi, amely lektorálja, elbírálja a beküldött írásokat és igyekszik helyet, törüli mot biztosítani a megye íróinak, költőinek. Helyet ád a „bontakozó szárnyaknak” is = s bírálattal segíti a fiatalok fejlődését. Reméljük, hasznos lesz ez a munka. Ehhez kérjük az Olvasó segítséget is. = Outi*a Ákos : JUHÁSZ GYULA SÍRJÁNÁL (1957 április 6.) Húsz év se telt, s az álmod im betelt: szivárvány lett a sáros földi pálya, — Magyar szavad már rég szívekre lelt, Féltett kincs lettél: korod mostohája. Ahogy valót tad: Anna már örök, —- « S milyen volt szőkesége? — tudja régen minden szerelmes, ■— ha párja megszökött, s véled sóhajt a síró esti szélben. S ha szeretnél olykor visszajönni még: szelíd kisértet, — van még magyar szó Váradon, S ha tudsz a szónak most is örülni még, — Téged dicsérnek versben és plakátokon. Megnőttél — és táborodra gyűlve Ifjú szívek, hűséges barátaid Mint most, — lélekben Véled egyesülve Letesszük szívünknek friss virágait. II. Mélán dicsér hát most a Tiszatáj, Felbúg szívünkben a vén Juhász kolomp, Dicsér, sirat ma százezernyi száj, A vén Tisza s a suttogó falomb. Mert oly igaz, mint Te és oly magyar, — E táj — siratni, emlékezni tud Hű fiára, ha szebb jövőt akar Minden fiára, ha ide már kijut. Terád is vár hát már a Tiszapart, Te is kiállsz majd bronzba vert fejeddel Hirdetni, hogy egy tört kor mit akart. Mit siratott itt a magyar Ember. Kiállsz merészen vén Juhász kolomp, Szívünkkel játszva, búgó bánatoddal, S mindig virágos marad itt e domb, S Annák szivéből száll az új Juhász dal. (A költő fenti versét Juhász Gyula halála 20. évfordulója alkalmából írta és április 6-án olvasta fel a szegedi belvárosi temetőben rendezett koszorúzási ünnepségen.) TÖMÖRKÉNYMEGEMLÉKEZES «Szegeden Negyven esztendeje múlt április 24-én — Tömörkényi István Szeged klasszikus írója a „szögedi célszerű szögényembörök*’ nagy ismerője halálának. Az évforduló alkalmából bensőséges megemlékező ünnepséget rendezett Szegeden a Belvárosi temetőben lévő Tömörkény-sírnál a TIT Csongrád megyei szervezete. Munkácsy László főiskolai docens, az irodalmi múzeum vezetője mondott megemlékező beszédet a simái, majd a megjelent küldöttségek helyezték el koszorúikat. Az évforduló alkalmából rendezett ünnepségen megjelentek az iró szegedi hozzátartozói is. Felajánlották ez alkalommal az irodalmi múzeumnak Tömörkény István fejfáját, amely a jelenlegi márvány-sirkő előtt állt a síron. A fakeresztet a emlékét idéző tárgyak, kéziratok és fényképek között helyezték el. Emléktábla Arany Jánosnak Karlovy Varyban Karlovy Varyban, Csehszlovákia egyik leghíresebb gyógyfürdőhelyén. Arany János tiszteletére emléktáblát lepleztek le abból az alkalomból, hogy a költő 1869 és 1876 között több ízben járt és alkotott a Karlovy Vary-i, az egykori karlsbadi gyógyüdülőben Bontakozó Szárnyak SZEMTŐL SZEMBE Előveszem a képed, becézgetlck, Figyellek: a szemed visszanéz rám Csodálkozva, hogy elev en hús szám. Mért csókolja össze papír-ajkad. I Keresek egy durva vonást rajtad, S bár kicsit furcsa, de mégis az lep meg, Hogy nem találom arcodat gonosznak. Szelíd vagy, amilyen akkor voltál, Mikor szerelmes vágyak felém hoztak, S mégis kegyetlen vagy, mert nem szóltál. Hogy ne higgyek, hisz csak be akarsz csapni. Akkor hittem, balgán hittem, s látod Veszett hitet nem lehet visszaadni. Elteszeni a képed — megbocsátok. Szolnok Sólyom Tibor KÖSZÖNTÉS Mi bujkál a két szemedben Ami lángra gyújtja kedvem? S tudod mi az, amit hozol? Napsugaras boldog mosoly..: De a nap sem ragyog szebben, Mint a tavasz Rét szemedben. Kisújszállás lllllllllll!l!llllllll — Inkább én alszom a szobában, megszoktam már a hidegebb levegőt, nem bírom a meleget éjszaka — füllentette jóleső érzéssel. — Hát ahogy akarod, de akkor melegítek fedőt — mosolyodon el az anyja. — Az jó tesz — nevetett most már Csilla is — juj, de jó lesz. — S a gyermekévek jóleső borzongása jutott eszébe, amikor átfázva olyan különös érzés volt odábujni a meleg cseréphez, meleg fedőhöz, amit az édesanyja gondos keze készített az ágyba lefekvés előtt. Gyorsan vetkőzni kzdett és befutott a szobába, de nem tudta megállni, hogy vissza ne szóljon, az ajtóból: Péli Árpád MÁJUSI REGGEL Csillan a napfény, felfut az égre, hinti sugarát nagy seregére felvonulóknak. Boldog ez ünnep, munka zajának hangjai szűnnek. Zugva-dörögve hangzik a jelszó, reggeli szélben libben a zászló. Májusi reggel játszva köszöntünk, szép neved itt van újra közöttünk, hirdeti fennen mind e világnak, összefogását munka hadának. Orgonaillat száll a magasban, fürdik a lélek napsugarakban, mind az egésznek képzete bájdús. munka hadának ünnepe: Május! Hardicsai Béla Tiszaroff III — Holnap meglátogatom Mikes bácsit... S nem tehetett róla. de a meleg dunna alatt az a szőke fiú jutott'az eszébe, akt most ott maradt Pesten, s aki nem engedte, hogy elmenjen valahová messzire idegenbe a többiekkel. Aztán a könyvek jártak még az eszében, amelyeket 0tt hagyott a diákszálló szekrényében azzal, hogy sohase lesz rá szüksége többet. '71 alán nem vesznek el. Majd írok Pistá- nak — gondolta megnyugodva és amikor az édesanyja odakint eloltotta a lámpát, Csilla még sokáig hamuit a sötétbe mozdulatlanul.
