Tiszavidék, 1957. április (11. évfolyam, 78-100. szám)

1957-04-03 / 79. szám

A magyar«szovjet zenei kapcsolatok A magyar—szovjet zenei kapcsolatoknak több évtize­des történelmük van. Már a 20-as években is ismerték Oroszországban Bart óit Béla és Kodály Zoltán műveit. 1930-ban Bartók Béla a Szovjetunióba látogatott, ahol több helyen hangversenyt adott, A magyar zeneszerző visszatérve hazájába, maleg szavakkal nyilatkozott a Szovjetunióról. A felszaba­dulás után lehetővé vált, hogy még szorosabbra fűz­­zük a magyar—szovjet zenei kapcsolatokat. A kapcsolatok erősítését elsősorban a zenei előadó­művészek látogatáscseréje tette lehetővé. A szovjet hangversenytermekben ki­váló szólistáit és kórusok léptek fel, akik szívélyes fo­gadtatásra találtak. Tudjuk, hogy a magyar zenekedvelők eppen ilyen szívélyesen fo­gadták a szovjet művésze­ket is. A gyakori látogatások mó­dot nyújtották arra. hogy a művészek kicseréljék alkotó tapasztalataikat. A szovjet zenészek jól emlékeznek azokra a hangversenyekre amikor magyar karnagy irá­nyította őket, de nem me­rültek feledésbe a magyar zongora- és hegedűművészek fellépései sem. A szakembe­rek és a közönség egyaránt jól emlékszik a Magyar Ál­lami Népi Együttesre, a Hon­védegyüttesre, s a Fővárosi Operettszínház vendégsze­replésére is. Több kiváló magyar zene­szerzőnek Is alkalma volt megismerni a szovjet zenei életet. Hazánkba látogatót! például Kodály Zoltán, az ismert magyar zeneszerző D. Kabaljevszkij, A Hacse­­turján, J. Saporin és a szov­jet zeneművészet több más mestere pedig a magyar vá­rosokat járta és ismerkedett a magyar népdal szépségei­vel. A szovjet zenei együt­tesek műsortervezetében gyakran találkozunk magyar címekkel. így például a novi- Bzibirsaki opera színpadán Erkel Ferenc „Bánk bán’1 című operájá arat nagy si­kert. A hangversenyeken és a rádióműsorokban gyakran csendülnek fel a „Hunyadi László” nyitány dáliám ai. A rádióhallgatók nagyon ked­velik Kaesóh ..Janos vitéz*' című dal játékát, amelynek friss dallamaiból a magyar nép zenéje árad. Napjaink­ban a szovjet hadsereg Vö­rös Zászló-érdemrenddel ki­tüntetett együttese és szá­mos szovjet előadóművész szerepel Magyarországon. A magyar nép szeretettel fo­gadja művészeinket, mert a népek barátságának s a hőn óhajtott béke hírnökeinek érzi őket. I. Martianov. Újfajta ultrahang hibakereső- Rövidítés — Szovjet szakértők az ultrahang-hibakeresés új mód­ját találták meg. Az új hibakereső nem hangjelek vissza­verésén alapul, hanem a „hang-átszűrődésen”, amely rokon azzal a jelenséggel, amikor a viszonylag kisfrekvenciójú — 160 ezer herzes — rezgések áthatolnak az anyagon. Az új ellenőrzési módszer lehetővé teszi durván megmunkált és rozsdás alkatrészek megvizsgálását. A vizsgálat ered­ményét cscillográffal rögzítik, ami kizárja a szubjektív értékelést. Az új hibakereső igen érzékeny, 1 óra alatt 35 négyzetméter felületen biztosan állapít meg bármilyen hibát, bármilyen mélyen is van. Ez a hibakereső tehát alkalmas alkatrészek tömeges üzemi ellenőrzésére, míg elődei a kohászatban és gépiparban inkább csak laborató­riumi eszközök voltak. Ök is olyanok, mint a többi Azt mondják, érdemes utazgatni, világot látni, az ember élettapasztalatokkal gazdagodik, látóköre széle­sebb lesz. Ez meglehet. Én a napokban Jászberényben vol­tam, világot látni, s való­ban „gazdagabb” lettem va­lamivel. Hogy mivél, magam sem tudnám megmondani. Semmiség volt az egész, egy mondat csupán. Egy há­­nyavetien odavetett mondat, fiatal lány szájából. Milyen hatalma is van az emberi szónak. Hol simogató, meleg puha tenyér, amit a vétkező­nek bűnbánó homlokán vé­gighúzunk. Olykor gonosz vipera, amely a burjánosban lapul, akkor támad alat­­tomban, amikor nem is sejti az áldozat. Vannak pillana­tok, amikor egyetlen egyet is oly nehéz kimondani be­lőle és milyen könnyen oda­vetjük néha, nem is sejtve, milyen messzire jut. . A jászberényi tanítóképző előtt ültem a Skodában. Kol­légáim bent voltaic, képes-­­riportot cstnéltaik. Hogy va-í lentivel elüssem az időt, öl* vasni próbáltam. Az iskola kapujában egyszeresek meg­nőtt a forgalom. Vége volt a tanításnak és a növendékek — lánykák — csapatosan jöttek kifelé. Abba kellett hagynom az olvasást. Leskőd tani.;. Nem férfi szemmel Rövidnadrágos, mezítlábas emberke nézte őket. Az a kisdiák, akit 28 esztendőve1 ezelőtt egy kedves kis töm zsi parasztasszony kézenfo gott és beültette az iskola padjába. Az a félénk, csen des kisfiú, aki .elpityeredett amikor édesanyja otthogyta és a tanítónőn! egy szem koc­kacukrot nyomott a marká­ba. hogy megbékítse. Tanitónénik lesznek ők is Figyelt a kisdiák. Az a kis barna copfos... milyen komoly. Valamit ma­gyaráz. A többiek figyelme­sen hallgatják. Éppen olyan most, mint az én első osz­tályos tanítónénim volt. Öt hallgattuk ilyen figyelem­mel, amikor a táblára fur­csa, előttünk érthetetlen ákom-bákomokat rajzolt. — Arra a horpad* kalákára azt mondta, hogy O. Arra a sók­lábúra. amelyik olyan volt mintha a selyemhernyó mász­na, meg: hogy m. Milyen gondos, pedáns volt. Jaj volt nekünk, ha a füzetünk sza­márfüles lett, vagy ha az írást összemasza toltuk. — A gyűrűiével megkopogtatta a fejünket. Nem lehetett ám pucólatlan cipővel, piszkos kézzel vary szakadt ruhában megielenui az iskolában. Az a karcsú, finom járású törékenv szőke kislány me" csupa olyan, mint az ötödi­kes tanítónéndm volt. Milyen türelmesen foglalkozott ő még a legbutább, legvásot­­tabb kölyökkel is. Sohasem bántott senikit, még szóvá1 sem. Nem az erőszak volt a nevelési eszköze, hanem a szép szó. De ő ezaéL is több­re ment, mint más a szigorú pálcájával. És milyen lesz ez a kis dundi parasztlány? Ö nem olyan, mint a többi. Egy­szerű, olcsó barna télikabát, hosszúszárú cipő, fejkendő. Idetartozását csak a hóna alatt lapuló aktatáska, — és az, hogy innen jött ki — bi­zonyítja. Egyedül jön. Bizto­san nagyon fogja szeretni a parasztgyerekoket, eszébe jut gyermekkora. És jötték, Jöttek a tanító­­nénik, szigorúak, kedvesek, kényesikedők, félénkek, di­­vathölgyek és egyszerű pa­rasztlányok. Az iskola nyitott ablakából zongoraszót hozott felém a márciusi ájer. Valaki egy divatos slágert zongorázott, két fruska az ablakból kiha­jolva dúdolta. Nyugtattam magam. Eh, semmi. Ök is szeretnek tán­colni. De most két tanítónéni le­lép a járdáról és egyenesen a kocsinak tartanak. Karon­fogva jönnek, beszélgetnek. Amikor egészen a közelembe érnek, a magasabb ránéz a kocsira és ajkbiggyesztve odaveti: Ezzel a vacak Skodával jöttek? Abbahagytam a szemlélő­dést és felvettem a könyvet. Ügy tettem, mintha olvas­nék. Közben arra gondol­tam: ők is olyanok, mint a többi. Fiatalok. A kor gyerme­kei. De miért lennének má­sok? — B. K. M.— I ÜNNEP ÉLŐI1 f ^ &1 GONDOLÁTOK ÁBRtLIS 4-RŐL TALÁN SOHA nem érez­tük úgy április 4. jelentősé­gét, mint most, 1957 tava­szán, amikor immáron má­sodszor érezzük a felszaba­dulás tényét, másodszor me­nekültünk meg a fasizmus szörnyű átkától és immáron másodszor más nép fiainak vére ömlött boldogabb, tisz­tább és szabadabb életün­kért. Tavaszi napok, ragyogó kék égbolt, fakadó rügyek, éledő természet. Egy nép életének a tavasza, egy nép életének megújhodása, újjá­születése, Lehetne-e kifeje­zőbb összhangban a termé­szet és a történelem egy-egy mozzanata, mint hazánk fel­­szabadulásának időpontja? Az első felszabadulásunk időpontjában a nemzet gyá­szos elhagyatottságában ál­lott a történelem viharában, koncként odadobva a fasiz­musnak, népellenes vezetői kénye-kedvére kiszolgáltatva, akik belehajszolták a szá­mukra is teljesen kilátásta­lan második világháborúba já­tékszerként odadobva Hitler martalócainak, akik őrült vi­láguralmi törekvéseiktől ve­zérelve, egyedül akartak ma­radni az egész világon. Mit jelentett számunkra a felszabadulás ténye? A magyar nép ezeréves történelmét vizsgálva azt lát­juk, hogy népünk majd min­dig mások játékszere volt. Az uralkodó osztályok egyéni törekvéseit kellett szolgálnia. Az árpádházi királyok ural­ma alatt jelentéktelen sze­repet játszott a nép vagy tömege, családi villongások, hercegek és főurak nézetel­térései irányították' az ese­ményeket. A nép dolgozott, szenvedett és tűrt, ha éhes volt és a földesúr tavából egy halat kifogott, levágták a kezét. Jöttek a török idők. jöttek az osztrákok, a nem­zet szétszakadt, egyszerre három ura volt az országnak, a nép éhezett, nyomorgott. de egyre erőteljesebben kezdte rázni láncait, egyre érthetőbben kezdte követelni emberi jogait, az életet, ma­ga- és családja számára a tisztességes megélhetést. JÖTT A TECHNIKAI fej­lődés korszaka, amikor már nem a föld és a legelők ál­latai jelentették az életet, hanem az emberi elme mes­terművei, a gépek, s ezek a gépek lettek az ember leg­nagyobb kizsákmányolói. A gépek, amelyek egy-egy tő­kés, vagy tőkéscsoport kézé ben a múlténál még féktele­nebb kizsákmányolást jelen­tettek a dolgozó nép számá­ra. A gép taposó malom volt, amely könyörtelenül elvágta a lábát annak, aki nem es­küdött neki örök hűséget és engedelmességet, a gép volt a nagy úr, az Isten, a min­denható, mert a gép nem a népé volt. Jogok, szabadság, kultúra, félelem-nélküli élet? Hát vájjon völt-e joga a magyar parasztnak arra, hogy belépjen az úr szobá­jába, hogy fiát az úr ne ka­násznak vigye el? Hát nem az úré volt-e a jobbágy lánya és asszonya testestől­­lelkestől? Ezer éven keresztül a val­lás álarca alá bújtatott szel­lemi elnyomás átka még mai napig is kísért. Hát vájjon nem a szabadságukat féltel­­ték-e a régi rabonbánok, tál­tosok, s vájjon nem a nép igazi szabadságáért küzdöt­­tek-e a főpapok ellen har­coló Dózsa György katonái? Mártírok százainak és ezrei­nek a vére öntözte a drága magyar földet, ártatlanul ki­végzettek utolsó sóhajtása szállott biztatóan a további harcra, a munkásmozgalom hőseinek kitartása hozta meg végre az igazi tavaszt, a munkásnemzetköziség dia dala a mi ujjászületésünli. 1945. ÁPRILIS 4. Hát v>an-e ezeréves történelmünk lapjain olyan dátum, amely ragyogóbb fénnyel világítja be a múltat és áll diadal­masan a jövőt mutatva. Ta­vasz, április, szabadság, öröm, boldogság, szinte nem is találunk szavakat, ame­lyek méltók lennének a nagy ünnep dicsőítésére. Egy nép született újjá, egy nép szá­mára lett szabad a levegő, a napfény, az élet, egy nép rázta le ezeréves bilincseit, hosszú, keserves idők átkos szenvedéseit. Maga a felszabadítás fegy­veres ténye olyan világtörté­nelmi esemény, amelyhez ha­sonlót nem ismerünk. A vi­lág egyik legerősebb, leg­hatalmasabb és valljuk be: katonailag igen jól megszer­vezett hadseregét legyőzte, szétzúzta és saját barlangjá-2 rjUiavmJZ^ 19573 ápe-üte 3 4ÉHES GYÖRGY 1? 98IRIBTRCIL Kalandos regény (32.) Mire idáig jutottam, már menteni is. Azaz... csak indultam volna, mert a kapuban visszatérített valami. Mégse mehetek el híradás nélkül. Volt egy darabka ceruzám, papírnak kitéptem egy oldalt a zsebnaptáram elejéből, hisz 1944 januárja, február­tara amúgysem lesz már szükségem s a következő levelet írtam: , „Apa? Tudom, hogy haragudni fogsz egy kicsit, de muszáj volt elmennem, muszáj volt megtudnom, mi történt Uus mamával. Legyetek egészen nyugodtak, holnap estére baj nélkül itt leszek. Legfeljebb egy napot kések, de akkor se nyugtalankodjatok, vigyázok magamra és hozok új híreket. Laci” Egy kis ágacskával odatűztem az ajtóra. Reggel, mi­kor felkelnek, rögtön meglátják. Valahonnan az udvar végéből kakas hívogatta a haj­nalt harsány kukorékolással. Jöjjön is, nem kellemes ilyen to tétben nekivágni az erdőnek. Körülnéztem a tornácon. Az ajtó mellett, a szegen 'üggött Tudor bácsi rézfokú baltája. Megemeltem, próbáltam megforgatni. Elég nehéz volt. Azért, ha baj lenne én is oda tudnék vágni vele. De miért legyen baj? Már világosodott, az ég egészen kitisztult, csak itt renn, a hegyek közt későn kel a nap. Nem vártam tovább, tarisznyámban egy karéj kenyérrel, egy darab túróval, a vállamon baltával nekivágtam az erdei útnak. Igaz, erre valamivel hosszabb, mint a csapáson, ahol apa hozott bennünket, de ezen biztosan nem tévedek el. Itt járnak le a városba a szénégetők, ez jól kitaposott, szé­les ösvény. Hátam mögül halványsárga nanfény sugárzott, min­den fenvőtű hegyén kristálvczöpp fényiéit. Mintha akkor, azon a reggelen született volna a világ, ezen a friss, min­dennél frissebb hajnalon: ez lenne az e’ső virradat. Mennyi, mennyi madár mindenfelől, mind egyszerre illőn «ott. énekelt: füttyök és tr'IKk szántották a levegőt, mintha izgatottan és most azonnal akadtak közö’ni tár­saikkal vagy a nagyvilággal mindazt, ami icipici madár­agyukban megfogamzott. Később aztán — mintha elkomorodott volna a ter­mészet — a fénylő hajnalra bánatos, felhős reggel követ­kezett A kedvem is alább hanyatlott. A zöld-aranyban lángoló fák feketévé komorodtaik, az égen, ha néhol elő­tűnt a fák közül, ugyanolyan fekete fellegek tornyosod tak villámlást és mennydörgést ígérve. De ez nem rettentett vissza, mentem tovább. Mentem egy darabig, aztán megálltam. Vajon nem volna helyesebb megfordulni és vissza­térni? Ha katona volnék, most főbelőnének, mint szöke­vényt. Az én helyem Tatár mérnök oldalán van. így védel­mezem én a gyémántacélt? Leültem egy fatörzsre. Már egészen elcsigázott a töprengés. Visszaforduljak? Ha most beállítanék, apáék egészer biztosan azt gondolnák, hogy megijedtem egyedül az erdő ben. Pedig igazán nem félek egy csöppet se. Azt hiszem, nekem nagyon bátor a természetem. E? persze nem érdem, erről én nem is tehetek, úgy születtem De éppen ezért nem fordulhatok vissza. Bátor vagyok s mégis azt gondolnák, hogy meggyávultam. Ezt pedig nen tudnám elviselni. Tehát: előre! Felkeltem a fatönkről s meneteltem tovább. Most nem akarok sokat időzni annál, hogy s min» jutottam le, a fő az: nem történt semmi különös. Egyszer ugyan hallottam az erdőben valami üvöltést, nem is na­gyon távol — elég borzalmas volt. Akkor fel is másztam egy fára, mert az mégis biztonságot nyújt. Hanem aztán az üvöltés nem ismétlődött többé, én leszálltam s mentem tovább. Jól kiléptem s délfelé volt, mikor megláttam a szőlőhegyet. Addigra a felhők is elvonultak s ismét elő­bújt a nap. Azontúl már gyorsan ment minden. Futva tettem meg az utat nagyapóig, aki nagy kerek szalmakalappal a fején s rettentően foltozott ingben gyógyítgatt? a gyü­mölcsfáit. — Mi újság a városban? — rontottam neki. — Mi van Ilus mamával? Kézit csókolom! Csalc a végén jutott eszembe, hogy nem köszön­tem. Nagyapó csóválta a fejét türelmetlenségemen, mosoly­gott, de nem akart kínozni. — Ilust kieresztették. Otthon van. Átöleltem nagyapót és össze-v issza csókoltam bol­dogságomban. — Ilus mama szabad! Hazudott az álom. Nincs lánc és nincsenek patkányok. Már szatadtam Is volna, de nagyapó fülön fogott. — Ülj veszteg! Először eszel, aztán elmondsz min­dent majd pihensz egy verset s csak azután indulhatsz vissza. Nagyapó összehordott mindent, amit csak a kézné1 talált. Kaptam rántottát és gyümölcsöt, mézet meg ordát. Most igazán formában voltam, ami az evést illeti. A kenyér és túró, amit magammal hoztam, régen elfo­gyott már. (Folytastjuk.] ban teljesen megsemmisí­tette a világ első munkás­­paraszt államának dicsőségei Vörös Hadserege. A fegyveres felszabadítás­sal egyidejűleg megkezdő­dött hazánk és népünk szel­lemi felszabadítása a káros, nyugati befolyásoktól, eszmei irányzatoktól is és merőben új, addig nem is álmodott mérvű és jellegű iparosítás, változott a mezőgazdaság, kereskedelem és kultúra szü­letett, amelynek gyökere, mélyen a népben voltak, ve­zetőik, irányítóik a nép kö zül, a nép leghaladottabbjai­­ból kerültek ki. A nép bir­tokába vette az államot, o nép lett az állam és a néi akarata érvényesült. SENKI SE PRÓBÁLJON afelett vitázni, hogy az el­múlt 12 év alatt mit tettek a kommunisták, senki nt merje kissebbíteni szocialista építésünk eredményeit. Jól­lehet, voltak hibák, nem U kevés számban, de az vessen ránk követ, aki maga soha sem tévedett. Azt sem mond­juk, hogy minden elkövetett hibát menteni lehet, de mégis tárgyilagosnak kell lennünk. *, Az, ami múlt októberben történt, nemzeti történel­münk egyik legszégyentelje­­sebb fejezete volt. A magyar nép győztes forradalma után egy csoport fegyvert raga­dott és „szocialista’’, „nem­zeti", „magyar" jelszavak hangoztatása mellett egész egyszerűen le akarta rom­bolni tizenkét év verejté­­kes munkájának eredményét, vissza akarta állítani a nagy­birtokot, a kapitalisták ha­talmát, az egyházi reakciót — természetesen a vele járó egyházi nagybirtokokkal együtt — és legyilkolta a néphez leghűbb emberek százait, a kommunisták leg­jobbjait, akiknek egyedüli bűnük az volt, hogy a ma­gyar nép egyetemes érde­ledért, a szocializmusért és a világ valamennyi elnyo­mott népének szabadságáért dolgoztak. Harcba akarták vinni a magyar népet az el­len, aki a legdrágábbat, a szabadságot nyújtotta, ki akarták törölni a magyar munkásból a gyárak államo­sításának hatalmas diadalát, ki akarták rántani a magyar paraszt álól a földet. ISMÉT A SZOVJET elv­társak nyújtották testvéri segítő kezüket és ontották vérüket értünk. Ismét a Vö­rös Hadsereg zúzta szét a fasiszta fenevadat. Hogy újból április 4-éi nevezhetjük legnagyobb nem­zeti ünnepünknek, vala­mennyiünket mélységes hála kell, hogy eltöltsön immár másodszori megmentőnk iránt. Ünnepeljük tehát ismét majd ezt a napot, örüljünk, kacagjanak, gyermekeink, szülessenek kiváló munka­­feljesítmények, de boldogsá­gunkban emlékezzünk azok­ra, akik legdrágábbat adták szabadságunkért. akiknek április 4-ét köszönhettük. Örök hála a nagy Szovjet­uniónak, örök hála a Vörös Hadseregnek. VÁRI FERENC- . A takarmányrépa vetőmagról A takarmányrépa vetőmag­ját az utóbbi években csak­nem kizárólag a szerződéses magtermelés keretében ter­melték és a vetőmagot az ál­tatni kereskedelem és a föld­művesszövetkezetek útján lozták forgalomba. Ebben az évben a takarmányrépa ve­tőmagjának szerződéses ter­mesztésében nehézséget okoz, togy az 1956. évben termett takarmánvrépa-dugvány egy ’•észe tönkrement. Ezért a földművelésügyi Miniszté­rium azt ajánüa a termelők­nek, hogy az idén az 1958. év­re szükséges takarmányrépa vetőmagjukat lehetőleg saját magas, termeljék meg

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom