Tiszavidék, 1957. április (11. évfolyam, 78-100. szám)

1957-04-07 / 82. szám

* IRODALOM* MŰVÉSZ ETI bzh&LLiiy PE'iLR;físz ÉS A KIS VÁROS szennyes volt és sáros. Borongó te­kintetű emberek komor arccal rótták az utcákat. Sokan ideges szorongással nézegették a járókelőket Egy nagy gyanakvás volt az egész város, zeg-zugos utcáival, hervadozó park­jával és jövő-menő lakói­val. Régi ismerősök, kik azelőtt roppant szívélye­sen, sokszor alázatosan üd­vözölték egymást, most riadtan mentek át a túlsó oldalra, nehogy véletlenül össze találkozzanak. Min­denki gyanús. A kommu­nistákkal meg egyáltalán nem tanácsos szóoa állni. Még meglátja valaki, s eb­ből baj lehet, mert annyi a rosszindulatú ember. Hullámzott az utca s mégis olyan volt az egész, mint mozgó béna­ság — A tanácstalanul őgyelgő embercsoportok valami emberóriás hatal­mas karjához hasonlítot­tak, amelyet iszonyatos erő vállból kiszakított és most ott vonaglik, tehetetlenül mozog az utcán minden cél, minden szándék nél­kül Ólmos eső esett, Sú­lyos gondoltat cipelt a vál­lán és így köszönt a vá­rosra az éjszaka. Talán örökre meghalt a nevetés, és talán soha többet nem járnak erre mér szerel­mes párok? Sándor nem nézett se jobbra, se balra. Cipője sáros volt és esőkabátja hátuljára felfröccsent a piszkos esőié. Lehorgasz­­tott fejjél bandukolt. Időn­ként, mint valami eszét vészéjtett, érthetetlen sza­vakat dünnyögött. Tulaj­donképpen azt sem tudta, merre jár. Talán köszön­tek is neki, 6 nem vette észre. Egész délután az utcákat rótta. A járókelők) úgy suhantak él mellette, mint az árnyékok. Hűvö­sebb lett. Az esőié kalap­járól a nyakába folyt. Nem érezte a hideget, de ösztö­nös mozdulattal mégis fel­hajtotta esőkabátja gallér­ját. Feje zúgott. Egyszer, na­gyon régen, évekkel ez­előtt érezte így magát az öccse lakodalma után. Ak­kor nem aludt egész éjjel, és másnap az íróasztal mellett állandóan hallotta a hegedű bús cincogását, maga előtt látta a ka­vargó, lakodalmas népet, a kivörösödött verejtékes arcokat, a kurjongató mu­latozókat, a bokájukat ös­szeverő legényeket, aztán furcsa összevisszaságban keverőztek agyában a la­kodalmi képek és az elő­szobából behallatszó író­gép kopogása mellett időn­ként úgy rémlett, mintha nagybőgő is brummogna. Mo6t hasonló, de mégis egészen más zűrzavar volt a fejében. Egyszer-egyszer ideges gyoreasággal tapo­gatta meg a zsebét, mintha valamit ott felejtett volna valahol. De hiába erőlkö­dött, nem tudott visszaem­lékezni, hogy mit hagyott él és hol. Ilyenkor aztán gyorsan észbe kapott, rá­jött, hogy nem veszített el semmit, mindene megvan és ami hiányzik, azt úgy sem találja meg egyik zse­bében sem. A SARKON megállt egy üzlet előtt. Belenézett a sötét kirakatba. Két fiatal Hú ment él mellette. Gu­nyorosan végig mérték, az­tán az egyik súgott vala­mit társának. Erre néhány másodpercig megálltak mind a ketten. Ügy lát­szik, mégiscsak meggon­dolták a dolgot, mert né­hány perc múlva kihívó füttyögéssél tovább men­tek. Az út közepén teher­autó robogott, piros, fehér, zöld nemzeti lobogó és fe­hér zászló lengett rajta. A bocsi oldalára pedig heve­nyészve ráf estette valaki nagy ákombákom betűk­kel: „ÉlétaiiszerszáEít­mány Budapest népének." Sándor csak a kirakatot nézte, amely bőröndökkel, új' táskákkal, kefetartók­kal, meg különböző bőr­­díszműárukkal volt teli rakva. Csupa olyan dolog, amit az ember csak nagy­ritkán vásárol és akkor 1s rendszerint ajándékba — Neki is ilyet vettem, “* dörmögte, aztán boszú­­aan még hozzá tette — pe­dig nem érdemelte meg. Maga is meglepődött, hogy hirtelen milyen nyu­godt lett. Felesége jutott eszébe, ez az őzlábú, kar­csú derekú teremtés. Mi­lyen nagyon örült a zöld válltáskának. Körültáncol­ta a szobát, s úgy röpkö­dött az asztal körül, mint valami tarkatollú madár. Majd hízelegve hozzá bújt és dorombolt, mint egy macska. meg az utat a Tisza-foídig Rákönyökölt hideg vasra és nézegette a híd lábánál ör­vénylő, hívogató vizet. A híd túlsó végéről két ember kö­­zelelett, A sötétség csak a körvonalaikat engedte látni. Amint közelebb értek, a nő hangja hallatszott. Idege* vibráló nevetése ismerősnek tetszett. Sándor összerezzent, de nem mert hátra nézni. Mi­kor elhaladtak a háta mögött mintegy varázsszóra magához tért. Félszemmel látta, hogy a nő hízelgő kedveskedéssel hozzábújt a férfihez. Valami nagyon érdekeset mondha­tott, mert mind a ketten han­gosan nevettek. Sándor állt még egy dara­big. Fejéről levette a kala­pot, hogy agya még jobban kitisztuljon. Aztán haza indult * HÓNAPOK teltek él. A ta­vasz hirtelen és olyan váratla­nul toppant be a kis Tisza­­parti városiba, mint valami szeleburdi fruska. Esténként jókedvű emberek sétálgattak az utcákon és ahogy mondani szokás, az élet ment a maga útján. Sándor otthon a szobá­jában hanyatt feküdt az ágyon. Éppen azon gondolko­zott, hogy sétál egyet. Már készülődni akart, mikor va­laki halkan megkopogtatta az ablakot. Oda ment. Kinézett ő volt. — Visszajöttem. Eressz be — mondta egy kicsit hety­kén. Sándor szótlanul, saj­nálkozó, fátyolos szemekke’ nézte egy ideig. Árián háta* fordított, hajlott derékkal, té­tova léptekkel az ágyhoz ment, szinte ráesett a fek­helyre. Egyedül volt. És hogy mi* érzett, art nem tudta meg soha senki; <AAAAAAAAAa*»*4i,AAáAA*,AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA Irodalmi tanácsadó A képmutató, ügy tudott hízelegni, mintha Iskolában tanulta volna. Igaz, jól állt neki — gondolta Sándor, és észre sem ve te, hogy ebben az utolsó gondolatban már egy kis megbocsátás is volt, vagy egy kis beletörődés a megváltoztathatatlanba. Ab­ba, amit már úgy sem lehet visszacsinálni. Mindegy tehát. Egy kis idő múlva újból el­fogta valami lehangoló érzés. Fanyar, kissé gúnyos mo­sollyal eszébe jutott az előző nap. Szinte újból hallotta a forradalmi bizottmány elnö­kének borízű rekettes hang­ját: „Kovái Sándor osztályve­zető azonnal hagyja el a vál­lalatot, mert ezt kívánja a dolgozók érdeke”, s ő elment. ÉS OTTHON az asszony tágranyüt, csodálkozó sze­mekkel hallgatta a történetet Sándor arra várt, hogy leg­alább elsírja magát, vagy szól valami vigasztalót. De nem sírt és nem is szólt semmit. Sándor tulajdonképpen ak­kor vette észre, hogy soha nem ismerte a feleségét. S az asszony elment. Csak annyit mondott, hogy hazamegy a szüleihez, nem szeretné, ha neki is kellemetlensége lenne, „Remélem kérlek, hogy meg­­értessz” — mondta az asz­­szony. Sándor megértette. Nem marasztalta egy szóval sem. Kínzó fájdalmából nem árult el semmit, csak ült a hideg szobáiban, dermedtem mozdulatlanul, mintha oda­fagyott volna a székhez. Fájt neki minden mozgás. Másnap délután mégegyszer körül­nézett, gondosan helyére ra­kott mindent, lezárta az aj­tót, a kulcsot a megszokott helyére akasztotta és elhatá­rozta öngyilkos lesz. Sietve, szinte futva tette T. J. Szolnok. Ibolyacsokor cí­mű verse bár biztosan kedves emlékekhez fűződik, mint költe­mény nem állja meg a helyét. — Ilyen sorokat tartalmaz: „Kipi­rult arcomra csókokat cuppog­tál“ és az egész vers formája kezdetleges. D. B. Fegyvernek. Egy tarka­­tollú kismadár című versében a népdalok hangulatát ébreszti fel. Nagyon gyerekes egyszerű­séggel Ír a télről, a falevélről, meg a nyárról. Szerencsére — amint Írja — gimnazista — min­den lehetősége meg van rá, hogy tanuljon, kifejező készsége gaz­dagodjon. Sz. M. Tiszafüred. Merész egyé­ni hangú versel biztatóak. Leg­jobban az Olvad című tetszik. Jő volna ,ha több írását beküldené, hogy átfogó képet kapjunk és segíteni tudjuk előrehaladását. N. M. Karcag. Ugyanazt az üzenetet szívlelje meg, amit fen­tebb D. R.-nek Fegyvernekre küldünk. Tavaszhoz című versé­ben elemi képalkotásról tanús­kodik és így a vers inkább al­kalmi rigmusokhoz hasonlít. M. M. Szolnok. Cimnélküli ver» se még a helyesírási hibákat le­számítva sem elfogadható. Né­hol sejteni lehet ugyan rímre emlékeztető kitételeket, de a rendes szöveghez hasonló egy­befolyó forma még a vers meg­nevezést is cáfolja. P. B. Jászberény. Beküldött versei között Ismét van lekö­zölhető. A Pillanatkép-ben baj hogy — a rím kedvéért — száll — kaszál, fújja — újra nehezen elképzelhető és kissé érthetetlen képet ad. P. 3. Jászklsér. Jó volna ha gépelt példányban küldené be verselt, vagy olvashatóbb Írás­sal Írná, mivel Így sok helyen egész szakaszokat nem lehet megfejteni és lehetetlen róluk véleményt mondani. Donkó László: <Vaáq,-daL Bárka billen, som sárgái, Csók csobog a szádon, Patakparton habbá vál Napfény-tündér-lábnyom, Kék virág virul a fán, A fényt arcod aranyán Százszor megcsodálom. Orgona ont illatot, Lila lesz az ajkad, Rámfonódik két karod, Sok halk virág hallgat, Cirmos szirom cirógat, Kettőnk közül ki sóhajt, Nem tudjuk, — fű sarjad. Jászandrás. Fűről forró harmat hull Szemed alkonyára, Szelíd szádon nyit az uj Csókok vad-virága: Piros pipacs, kék kökény, Karjaid közt érzem én, Már a Tavasz járja. KÖNYVES MAGY LÄSZLÖ: A VA­SÁRNAP GYÖNYÖRE (Mag­vető). Kb. 107 oldal, kötve: 8.50 forint. t jSírtLiz t, ■&/ sv'n z. vi«/d Nagy László, „A vasárnap gyönyöre” című verseskö­tet szerzője Nagy László — különösen legutóbbi verseskötete, a Nap jegyese óta — fiatal -------------­POLC magyar költőnemzedék élvo* nalábakerült. Egy Veszprém­­megyei faluból származik, de — ma már otthon érzi magát Budapest ipari városrészei­ben is. Hangja erős, népi ízeket őríz, ugyanakkor mo­dem is, — üde és nagyerejű. Szereti a világot, a város és a falu népét és realista mó­don, gazdag hangszereléssel ós gyöngéd melegséggel szól róluk. (Megjelent). * HEYERDAHL: TUTAJJAL a CSENDES-ÓCEÁNON. A Kon-Tüd expedíció. 2. ki­adás. (Bibliotheca Kiadó). — (Világjáró sorozat). Kb. 272 oldal, kötve 25.— forint. Az expedíciók történetében egészen egyedülálló vállalko» zás világszerte feltűnést kel­tett és Heyerdahl könyve pá­ratlan sikert ért éL Ez ideig már több mint húsz nyelvre lefordították. Az első magyar Idadás két hét alatt elfogyott; a imegíH I hUtdótol j ÁPRILIS 8—10-IG: Abádszalók 8—10 Mágnás Miska Cibakháza 8—10 Dr. Danwitz házassága Fegyvernek 8—10 Egymllllfontos bankjegy Jánoshida 8—10 Véletlen találkozás Jászalsószentgyörgy 8—10 Elárult szerelem Jászapáti 8—10 Bagdadi tolvaj Jászárokszállás 8—10 Forró mezők Jászberény 8—10 A* én felelősségemre Jászdőzsa 8—10 Emberek a havason Jászfényszaru 8— Flotta hőse Jászjákóhalma 8—10 ördög szépsége Jászklsér 8—10 Tiltott szerelem Jászladány 8—10 Éjszaka lányai Karcag 8—10 Csavargó Kenderes 8—10 Grant kapitány gyermekei KisujszáUás 8—10 Hyppollt, a lakáj Kunhegyes 8—10 Kátya nem hátrál Kunmadaras 8—10 Papa, Mama, Feleségem és ín Kunszentit) árion 8—10 Egy nap a bíróságon Mezőtúr „Dózsa** 8—10 Mexikói Mezőtúr „Szabadság** 8—10 Ganga Öcsöd 8—10 Sötét csillag Rákóczifalva 8—10 Gróf Monte Christő I.—II. rész Szolnok „Vörös Csillag** 8—10 Két vallomás Szolnok „Tisza** 8—10 Tiltott szerelem Tiszaföldvár 8—10 Kirakat mögött Tiszafüred 8—10 tlnnepl vacsora Tiszakürt 8—10 Pármai kolostor T.—í*. rés* Törökszentmiklósi 8—10 Don Juan Túrkeve 8—10 Elveszett nyom Ujszász 8—10 Párizs és tavasa Szolnok „MUléneum* 8—10 Vizkereszt, vagy amit akartok A második osztálybem kezdték meg a gyerekek a ■'*'* gyakorló iskolában való rendszeres, egyénenkénti hospitálást. Körülbelül öt-hat hetenként kellett egy-egy ta­nulónak ünneplőbe öltöznie. Ha riem is sötét ruhába, de seenvmelláthatóan csinosan, látogatásra készülőén. Az ilyen reggeleken izgatottan ébred a tanítójelölt. Megmosdik, fogat mos, öltözködni kezd. Előkerül a szek­rényből az új, a gojzer-varrott talpú cipő, a nylon haris­nya s az a meggyszínű, háromnegyedujjas blúz, amit két héttel ezelőtt, mikor vadonat új volt, a többiek annyira megcsodáltak. — Lányok, adjatok egy tükröt! Következik a fésülködés. S bár sietni szeretne, most meg arra is vigyáz, hogy a pad tetején vagy a padlón ne hagyja a kifésült hajszálakat, amiket aztán ide-oda gör­getne az ablakon át belibbenő vidám tavaszi szél. Reggelire csengetnek. A hospitáló vigyázva reggeli­zik. Mert ilyenkor érheti legtöbb baj a ruháját, Ráeshet a vajaskenyér, lecsöppenhet a kávé a csésze aljáról vagy kiömlik a pohárból a víz. Egyszóval sok veszély fenyegeti reggelizéskor a hospitálót. De még az osztályban is történ­het minden. A krétapor, a tinta, a padló olaja mind meg­annyi veszedelem az új ruha, a cipő s a harisnya számára. A pádból kiálló szálkákról nem is szólva! De valahogyan most ez a feszélyezettség mégis jó és kellemes. Hogyne! Hiszen ma hispotálási nap van. Furcsa izgalom járja át a testet. A gyakorló iskolában való készülés izgalma. Meg azután tudni is kell hospitálni. A jól szervezett és veze­tett hospitálás a hospitáló kialakuló szemléletét és kész­ségeit is leckézteti. Háromnegyed nyolckor kell jelentkezni a gyakorló iskolai tanítónál vagy tanítónőnél. Sok eligazításra már nincs szükség, hiszen tegnap délben, ebéd előtt mindent megbeszéltek. A tanrendet, a mai foglalkozások anyagát s a felkészülés szempontjait. Most már. ha ezen a délelőt­­lön nagyszerű órákat lát a képzős, akkor igazán öröm a hospitálás. Jönnek a kicsi lányok is, meg a kisfiúk, és kis­­tanítónéninek szólítják a képzőst. Nő ezzel az ember ön­bizalma. azon is kapja magát, hogy valamelyest már tud is ügyelni 6 maga is a rendre, a gyerekekre. át ezért a hospitálási nap nem olyan, mint a többi. Bár az előtte váló nap legalább annyit, vagy még többet kíván, mintha tanításra menne az ember az osz­tályba. Bt keü kérni délben az osztálykönyvtárostól Bene-CttectTil István: A UaifUtálcU&U (Részlet egy pedagógiai riportregónyből) dek Elek vagy Móra Ferenc valamelyik mesekönyvét vagy az Illyés-féle Hetvenhét magyar népmesét. A gyermek­játék kiadványokat is illik ismerni, s le kell szolmizálni néhány gyermekdalt valamelyik gyűjteményből. Délben már a gyakorló iskolai tanmenetbe is belelapoiott. Meny­nyit hallott már Keszthelyi tanár-nőtől a tananyag tema­tikus elrendezéséről! S most itt van Köteles Boldizsár ta­nítóbácsi tanmenete! Apró, gyöngy betűk. (Juj, de jó len­ne ilyen szépen írni tudni!) Témakör és témabeosztás. A fő didaktika és pedagógiai feladatok színes tintával megje­lölve. Itt meg az óratípusok beosztása. Minden úgy, ahogy azt a didaktika órán hallották. Őszinte csodálkozással nl­­lantgatnak erre a csendes, végtelen türelmű emberre, akit maguk között csak keresztnevén emlegetnek. Eddig. De most már nem! Mert micsoda tanmenet ez! És a tanítási órák? Kicsit talán, ahogy beül az órára nyolckor a képzős, úgy érzi, mintha egyhangúak, szürke köpönyegbe öltözöt­tek lennének ezek a foglalkozások. A tanító hangja állan­dóan valami feszélyezettséget sejtet. Az óra pedantériája talán kínos is olykor. De ahogyan halad a tanítási óra az órafelépítés, a didaktikai lépések és kombinációk vas­­logikájával és gondosságával, imint egyre inkább elő­tűnik a türelmesen figyelőnek és óra kristálytiszta szer­kezeti felépítése, az egyes didaktikai funkciók lélektani és logikai tudatossága, úgy a figyelem is mindinkább átlép ezeken a kezdeti zavaró akadályokon. Most már nem ma­rad más hátra, csak hogy kimrissa a hospitáló a szemét, a fülét, s figyeljen, mert van mit figyelnie. Hiszen e nehéz­­veretű nagykapuk és a függönyök mögött a legszínesebb, a legelevenebb élet rejlik. Most ion az óravégi összefoglalás. Meglepő, hogy tudnak ezek a gyerekek! A kialakult készségek működnek itt, hiába! S amiről az előbb még azt hittük volna, hogy súlykolás. most már világosan kitűnik, tuda­tot. tervszerű készségfejlesztés volt. Hiszen minden auto­matizált cselekvés-sorozat magjában ott rejlik a tudatos ismeret. A pontos, a tiszta megértés, a bizonyosság biz­tonsága. Vannak, akik már magukban, így elnézve az órá­kat, terveket is szőnek. Milyen jó lenne majd így felépí­tett, megszerkesztett órákkal tanítani valamikor. De mi­ért is ne? Mi kell ehhez? Türelem, gondos gyűjtő munka, idő s az időnek mindig felelősséggel való felhasználása. De mindez majd jövőre dől el, a tanítási gyakorlatokon. Ilyen gondolatokkal jön fel a lépcsőn a hospitáló. A kidolgozandó étel is ott motoz a fejében. Meg kellene írni. össze kellene állítani valahogyan. Hiszen annyi mindent látott, gondolt itt ma délelőtt. De hogyan lehetne mindezt elmondani? Sőt! Megírni. — Hogy van, Zsuzsi? — hallja most a hospitálásból jövő osztályfőnök hangját. — Köszönöm, jól, — nevet vissza, csak úgy félig for­dulva a tanár felé a lépcsőn. Nehogy azt higgye az osz­tályfőnök, hogy az új pullóverjét akarja mutogatni, dicse­kedni vele. — Vége a hospitálásnak? *— Igen. — Látom, új pullóverje van. Készen vették? 7 ehát mégis. Mégis csak észrevette. Még így, a kardigán alatt is észrevette az osztályfőnök. Mert senki nem vehet fel új ruhát vagy cipőt az osztályból anélkül, hogy meg ne lássa, fel ne figyelne rá az első al­kalommal. Mondják a többiek is. Mindent észrevesz. — Nem is új! — mentegetődzik a hospitáló. — No, nem új? — Nem! — rázza a fejét a leány, s már szalad is tovább. Csak a lépcső fordulójánál fordul még vissza ne­vetve. — Van már vagy két hetes-. S szalad, fut be az osztályba. Széles lendülettel nyit­ja az ajtót, dobog a szíve a futástól s újságolná is, hogy „Apu“’ hogyan vette észre új, kötött blúzát, de mégsem szól egy szót sem. Lerakja a hospitálási iemizrieket. Un­tát kér, rendezni, fogalmazni kezdi a holnapra beadandó hospRéiA*’ vA lányok nevetgélnek körülötte, beszél­getnek. Mindenféléről. A vasárnapi moziról, meg a meccs­ről, a Vasasról. Ő meg már kétszer is letette a tollat, de aztán mégsem szól. Nem hagyja abba a munkát. Csak ir, ir, egészen addig, míg csak ebédre nem csöngetnek ha­marosan, < 4 Í

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom