Tiszavidék, 1957. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1957-02-03 / 29. szám

FALUSI VASÁRNAP

A TISZAVIDÉK MELLÉKLETE

“ÍMií A PREMIER

A MAGYAR KÖLTÉSZET GYÖNGYSZEMEIBŐL

Janus Pannonius versei

Kigűnyolja Galeotto zarándoklását t

Mondd, miért, ha poéta vagy, miért, hogy Parnasszus magasát elhagyva, immár Bottal — ó, Galeotto — és iszákkal Mégy Rómába te is zarándokúira?

Külföld zagyva hiszékeny csőcseléke.

Hanem száll a konkoly-ágrai Konkoly ágát kopogtatja,

S kedves társát áratgatja,

„Társam, társam, édes társam!

Sohasem lesz olyan társam.

Mint te voltál, édes társam!’'

Búsan búgó bús gerlice Elrepülne messze földre.

Messze földre- folyóvízre:

De nem iszik tiszta vizet.

Ha iszik is, felzavarja,

S kedves társát sáratgatja;

„Társam, társam, édes társam!

Sohasem lesz olyan társam.

Mint te voltál édes társam!'’

Es kisértetek-üzte balga népség Es álszent sokaság csinálja mindezt!

Valid te azt, mint az oly furfangos ifjú Euathlos nagyeszű tanára tartott.

S istenek tagadója, Theodores.

És az élvezeteknek atyja is, ki Legfőbb rossznak a szenvedést találta. Ám ha elragadott az ájtatosság S ferde nyakkal akarsz zarándokolni.

És ha mind hiszed azt, amit naponta Szószékről prédikál recsegve páter Alberto s az a szókelep Roberto.

Csöpp, vénasszonyi könnyeket vadászva. Múzsáktól, nosza, végy örökre búcsút. Törd szét lantod, Apolló énekét meg Vesd a sánta ‘kovács- Istennek akkor. Mert hívő solta nem lehet poéta.

Gryllusra

Gryllus, amíg te zengesz; hallgatnak a tücskök a pusztán Neműinél te el és zengene künn a tücsök!

Pálhoz

Verseidet, Pálom, melyeket kijavítani küldték Megjegyzés nélkül visszaadom teneked.

Hopp! Ne örülj, magadat hiú ábrándokba ne ringasd: Kell-e javítani, hol csapnivaló az egész?

Pál pápáról

Róma, ne vizsgálgasd, hogy a szentatya férfi-e, vagy sem; Lánya, ki rája ütött, hirdeti férfinemét,

3ANUS PANNONIUS (1434-1472)

*-* Délszlavónlában született, clszegényedett közneme-!; si családból. — Eredeti neve Csezmiceí János, 1447-tőlí Itáliában tanult, előbb Fer-t rarában, Guarino olasz hu-e manlsta híres iskolájában ‘ majd a padovai egyetemen.^ 1458-bau hazatérve váradig kanonok, később pécsi püs-t pök lett és Mátyás állama-^ >iak egyik vezető államférfi:». — Később részese volt nagybátyjának, Vitéz János-! nak Mátyás király ellen tervezett összeesküvésében. Az! összeesküvés leleplezése után] menekülni akart; útközben! halt meg Horvátországban. — Humanista példára latint nyelven írt műveinek igen] fontos szerepe van a világit magyar költészet fejlődésé-; ben. Verseiből több magyart fordítás készült.

Találós kérdéseit

jSzállamadár szárnya nélkül. ,A fára ül lába nélkül •Jön a király napkeletről ‘Mind megeszi szája nélküli (dvu v sp pn v)

Teli hassal megy ki a me,zőre. üres hassal jön haza,

(v/iuzsuvx)

Este hosszú, délben kurta, falon igen furcsa,

(3ipHuj,y)

Ki fia egyidős az anyjával.

(vifvprri)

Mi az, ami az agyban sose nyugszik,

(sm. oájcf v)

Hány magyar sző végződik „szágra?".

(BvzspC ‘Bvzs.io tojjají)

Üvegre van festve, megnézheted magad benne?

Mindig ugrál, a cipője so’se kopik el:

(QPS3A)'

Lágyan beteszik, keményen

kiveszik:

(■taduajr)

ff ezüket fázósan összecsapkodva jöttek be a kupéba, de arcukon mosoly ült és szemük is ragyogott, mint a fiataloké általában, ha érzik, hogy sokan figyelik őket. Nem volt viselkedésükben semmi kihívó, ott" honosán telepedtek le az egyik szabad podra, a sarokba és ott úgy tollászkodtak, mint a galambok a dúc végén, míg lassan megnyugodtak. Nem volt rajtuk semmi feltűnő, a kocsi népe most mégis őket figyelte. A két kis fufajkás lányt. Első pillantásra olyanok, mintha testvérek volnának. Sál van a fejükön, a sál vége bedugva a megviselt fufajka alá. A munkásnadrág szára a cipő felett elkötve, mint a turistáké. Csak a cipők, azok árulkodnak, hogy nem kirándulók ezek, hanem munkáslányok. Az egyiknek félcipő, a másiknak magasszárú van a lábán, de a cipők talpa nagyon vékonyacska» Most még toporognak is a lányok, összeverdesik a bokájukat, hogy meginduljon az átfázott tavacskákban is a bizsergés, a melegebb véráramlás.

Az egyiket, a soványabb arcút, az is megkülönbözteti a másiktól, hogy piros nylon öv van a derekára kötve, ez fogja át a vattával bélelt kabátot. A másiké, a pufókabb képűé lezseren lóg széjjel, ez úgylátszik nem nagyon főzés, A soványarcú kukoricaháncsból font szatyort szorongat az ölében, a pirosképű egy olcsó, de mutatós drapp aktatáskát. Nem, mégsem testvérek, csak jóbarátnők lehetnek. Tizenhat, tizenhét éveseknek látszanak. A szemben lévő pádon az *"* ablak mellet egy álmosképü hórlhorgas széle sváHú térti üldögél és át-át pislog a lányokra.

NYULACSKÁK

A lányok észre sem veszik, elbámulnak a feje fölött, Suttognak és nevetgélnek s lassan a kocsi népe is .felenged a feszességből. így van ez mindig, ha újabb utas érkezik, kis ideig csend, f— majd folytatódik a terefere. A „jászsági expressH, a jászvidékről Szolnok felé igyekvő kis bumlivonat döcccnve áll meg minden libalegelőnél, — ahogy az utasok mondják, ■— hogy azután nagy szuszogással, csikorogva induljon tovább.

A kocsi népe bejáró munkásokból, piacra menő parasztasszonyokból, diákokból áll, de főleg az előbbiekből• mert a diákok nagyrésze inkább a „tanulókocsiba“ húzódik, ahol kisebb a füst és még fesztelenebb a levegő a diákcsínyek számára.

A két lányt már nem is veszi észre senki, csak az a szembenülő férfi, akinek olyan nagy kezel vannak, — mint egy szeneslapát. A színük is majdnem olyan. Tele van bőralatti sötét foltokkal, szénporral, vagy vasreszelékkel. Fűtő lehet, vagy méginkább kovács a kinézése után. Csak meresztgeti a szemét a lányokra, de különösen a soványabbikra, amelyiknek olyan ábrándos kék szemei vannak, mint valami moziszínésznőnek.

A vonat ismét megáll egy bakterháznál, majd újra megindul. Egy keszeg, liarcsabajúszos, bőrkabátos férfi jelenik meg az ajtóban, hóna alatt degeszre tömött aktatáska. Egyenest az üres hely felé indul és táskáját az ablak melleit ülő férfi feje fölé lódítja hanyagul, úgy,

hogy az egy pillanatra odébb

kapja a fejét. A bőrkabátos gúnyosan vigyorog és a sapkáját, a meleg bundasapkát, az ablakmelletti tartóra akasztja,

Pardon — mondja bocsánatkérőleg, de a hangja egyáltalán nem árul el sajnálkozást, sőt nyegle nyugalmat és fölényt lehet sejteni belőle. Odatelepszik a lányokkal szemben lévő üres helyre, a dromedár kovács mellé. Most 1kár ketten figyelik a lányokat. Az egyik álmos, lapos pislantásokkal, a másik kihívóan és szemtelenül. A bőrkabátosnak nagyobb rutinja lehet ebben, egy kis szesz is fűtheti, mert érzik róla a rum szag. Kedélyesen szól át a szembenillőknek:

—- Hová, hová nyulacskák?

Azok felnevetnek és egymásra néznek, mintha azt kérdeznék egymástól: „Mit is lehet erre mondani?'“ A vékonyarcú, aki valamivel idősebbnek is látszik, találja fel előbb magát.

— Miért éppen nyulacskák? — kérdezi óvatosan, — csak éppen, hogy mondjon valamit.

‘— Hát éppen olyanokr — hahótázik a harcsabajuszú,

■— mint két kis nyulacska, úgy ülnek, itt egymás mellett.

1/ alóban olyanok, állapítja meg a másik férfi is, a munkáskülsejű, de csak magában és csodálkozik, — hogy ez őneki idáig nem jutott eszébe. Eav kis iriígységgel nézi a bőrkabátost, aki úgy beszél velük, mintha már régen ismerné őket. De valami undort is érez a pökhendi alakkal szemnem aki

úgy törtetett be a kocsiba, mintha az a sajátja lenne. A lányokkal is úgy beszél fölényesen, cinikusan és azok csak nevetgélnek tanácstalanul. Kicsit félnek is tán, de mégis izgatja őket a játék.

— Aztán hová mennek angyalkák? — így a harcsabajúszú.

— Láthatja, lakodalomba<

— nyelvvel vissza a kisebbik, a pirosképű.

— Nem temetésre? — ugrasztja őket, — mert oda én is szívesen elmennék.

— Temetésre? — csodálkozik a kékszemű őszintén.

— Hát persze, a munka temetésére. — röhög a bőrkabátos és csapkodja a térdét,

_— No az meg is látszik magán, — vágja rá a kisebbik, most is ott volt biztosan,

— Ott bizony nyulacskák. azért van ilyen jó kedvem. Ti azt se tudjátok, hogy ml az. ugye? Majd én megtanitnálak benneteket.

— Tanítsa az öregapját, — mondja rá az egyik.

— Mikor ittunk pertut? —* így a másik.

De a bőrkabátos nem hagyja magát, most már nagyon beleízeledett a dologba, láthatóan nagyon élvezi az egészet.

— Azon lehet segíteni — kap az alkalmon és már nyúl is a belsőzsebébe. Rumos üveget húz elő, félig van még itallal. Lecsavarja a kupakot< ami pohárnak is szolgál, tölt és nyújtja a kékszemű felé. Az üveget hanyagul maga mellé teszi a padra.

•— No galambom, egy kis szíverősítőt.

A lány azonban húzódozik. Szeme a kis poháron, amiben

lötyög a pezsditő ital, a méreg, ami olyan jó ilyenkor a nagy hidegben.

A vonat már a szolnoki-íx állomáshoz közeledik, zötykölődve fist át a külső váltókon. A másik férfi csendesen mocorog, mintha gondolatban máris kászálódna kifelé, de megállítja ez a jelenet.

A bőrkabátos tuszkolja a lány felé a poharat:

— Igyan már no, mit affektál, — s miközben nyújtja a kis kupakot, a döccenőknél mindig kilöttyen egy kis ital. Átható rumszag terjeng a kupéban. A kékszemű azonban nem nyúl a pohárkáért. Csak gubbaszt és zavartan pislog jobbra-balra segélytkérően.

— Nyuszikák, igazi nyulacskák, — röhög a harcsábajuszos, — begyulladtak, tán félnek tőlem? Ne féljenek, — ilyen kis nyulacska nekem a fél fogamra is kevés,

Balkezével bizalmaskodóan a kékszemű térdére tenyerei, miközben jobbjával a kupicát egyensúlyozza. A kékszemű ellöki a puha párnás kezeket a térdéről. Az ülésre tett rumosüveg most megbillen és tartalma végig folyik a pádon, a bőrkabátra is jut belőle. A harcsabajuszút düh önti eh piros lesz a méregtől, felordít:

— Az anyátok istenít! — és törülgeti a kabátot, nézegeti az üveget, de abban alig maradt egy picinyke lé. Dühösen csapja a földhöz a bakelit tetőt s úgy néz a lányokra, mintha mindjárt fel ako.rná öklelni őket.

A két kis nyulacska szepegve hallgat. Most mi lesz? A kupé utasai már tülekednek kifelé, senki sem figyel rájuk. Csak a sarokba ülő férfi nézi meredten a lejátszódott jelenetet, Aztán,

mint aki fásult álomból ébred, megmozdul. Ropogtatja csontjait, lustán nyújtózkodik és feláll. Most látni csak, hogy majd egy fejjel magasabb a bőrkabátosnál, A rövid télikabát diait éles vállak feszülnek s lapátkezei úgy lógnak lefelé, mint pihenő pörölyök. A lányok felé fordul, mintha hozzája tartoznának:

— Mehetünk Rozika?

Azok meglepetve néznek

egy pillanatig, de hamar észreveszik a cselt,

— Mehetünk! —pattannak fel szinte egyszerre s már sietnek is a kijárat felé a többi utas után. Mögöttük a magas, vállas férfi ballag csendesen köhécselve s oldalvást ereszt egy-egy pillantást a dermedten hallgató bőrkabátos felé.

A lányok frissen ugrálnak le a kocsiról. Megvárják, hogy alkalmi lovagjuk is lekászalódjon,

— Köszönjük —• mondja a kékszemű és huncutul nevetnek mind a ketten. Figyelik, hogy a harcsabajuszú két kocsival előbbre ballag s ott száll le, hogy ne kelljen mégegyszer találkozni velük és szégyenkeznie felsülésén.

De honnan tudta, hogy Rozinak hívnak? — kérdezi a kékszemű.

— Maguk mondták beszéd közben — nevet most már a lovag is. — Én meg Mislia vagyok. Kovács Miska.

— Hát akkor. — búcsúzkodnak a lányok.

— A délutánival jönnek?

— Avval,

— Akkor találkozunk.

— Hát ha megismer bennünket.

— Meg én, — nevet Miska,

visszanéz és úgy dörmögi — ezer közül is! Nyulacskák!

F. Tóth Pál

A

SZÁNDÉKOSAN kerültem el f „bemutató” szót Színházi berkekben ugyanis többet mond annak francia változata, használatosabbá — és még egy döntő érv: levegője van.

Mert, higgyjék él, a két szó között nem is kicsiny a különbség Bemutatni nagyon sokszor lehet valamit. Premier viszont egy van, érezhető a különbség?

Hogyan is lehetne találóan leírni, hogy mit jelent valójában ez a szó. Mindenesetre igen nagy dolgot. Akár színész, akár író, premierjéről is van szó — mert ilyen Is van, lessék csak utána gondolni — akár pedig egy színdarab első előadásáról. Egy darabnak — egy premierje. Ugyanakkor azonban ezt mondjuk: huszadszor kerül bemutatásra a Bárdi bán. (No, azért ez egy kicsit

túlzás.:.) Ezzel szemben arról szó sincs, hogy huszadszor van premierje a Bánk bánnak. Ugy-e,

Sohsem felejtem el, pedig nagyon régen történt. Apám a szegedi színház berkeiben igen járatos volt. S egy nap bevitt engem Páger Antal öltözőjébe. Páger a „Földindulás”-ban lépett fel, akkor Szegeden először. Az együttesnek az az előadás volt a premierje. Csak hallomásból ismertem Páger Antalt, aki apámnak igen jó barátja. Apám sokat mesélt róla és többízben hangsúlyozta, hogy kitűnő színész. Nagynagy kíváncsiság, érdeklődés buzgóit bennem, fiatal diákban az akkor már híres filmszínész iránt s izgatottan vártam, mit fog mondani.

Nos liát beléptünk az öltözőbe. És a kitűnő színész — egy árva szót sem tudott szólani. Megpaskolta az arcomat, rám mosolygott, aztán apámmal kezet fogott, s utána ügyet sem vetett ránk. Amint arcomhoz ért a keze, éreztem, mennyire reszket, szeme idegesen , villogott s valami benső lefojtott . izgalom ülte meg egész lényét. Csa, lódottan távoztam.

Kinn a folyosón kérdőn néztem i apámra, s ő csak ennyit mondott: . — Kissé ideges ilyenkor, pre■ mi er előtt.

Páger Antal tehetsége, egész szí- 1 nészi egyénisége miatt értelmetlen' nek tűnik, hogy miért kell neki is ' ennyire tartania az első előadástól.

Csali hogy ez igazán nem tehetség ' kérdése, s még nem is az idegrend' szeréé.

| A SZÍNÉSZ dolgozik, napokcm, heteken keresztül, színpadon, ut- i cán, ébren és álmában, keres, pró- 1 bál, hogyan lenne jobb, hogyan lehetne még jobb az, amit neki meg kellene alkotnia. Minden meghal körülötte egy kissé, elfeledkezik , sokmínden egyéni gondjáról —

azért, hogy majd egyszer onnan lentről a színpadról életet adjon a szavaknak, mozdulatokkal töltse meg a halott betűket: lelket adjon az anyagnak.

S egyre jobban közeledik az a ' pillanat, amikor számot kell adnia száz és száz kíváncsi, jó és rosszindulatú, hozzáértő és kevésbé hozzáértő szempárnak arról, amit végzett.

Eljön a premier napja.

Ez az izgalom, ez a feszültség kívül és belül, annál aki ott, a színpadon alkot, s aki csak valamenynyíre részese ennek az alkotásnak, különös módon keveredik egyfajta ünnepélyességgel. Mert ünnep is a premier. A színésznek is, az egész együttesnek is — és a közönségnek is.

Ennek ott is meg kellene érződnie, amikor a néző magára ölti ruháját. Igen, azt amit ünnepélyes pillán a Lókba.n, ünnepnapokon szo■ kott viselni. Látom a mosolygós arcokat, lekicsinylő kézmozdulatokat: az az idő elmúlt! Vagy talán vissza akarják hozni az „estélyi ruha kötelező” szólamot?

Kár a mosolyért és a kézlegyintésért. Senki nem akar visszahozni semmi rosszat e téren — a jót azonban ne kerüljük el. A premier — és tegyük hozzá, valójában minden előadás — szerves tartozéka, hogy hangulatában külsőleg és belsőleg egyaránt tolmácsolja: megbecsülöm azt a munkát így is, ilyenformában is, amit jónóhány ember napokon és heteken keresztül végzett.

Természetesen nemcsak ruha teszi az embert. (De az is.) Az ünnepélyesség nemcsak külsőségekben szükséges, odabenn a szívedben is, kedves néző.

KÜLÖNÖS, de úgy érzem, olyan kevés igazi, ünnepélyes premier van Szolnokon.

Híves László