Szolnok Megyei Néplap, 1956. július (8. évfolyam, 155-180. szám)
1956-07-13 / 165. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1956. júliu' 15. 'Hentyk \&enüiewicb Lengyelországban és világszerte megemlékeznek az idén Henryk Sienkiewiczről, a nagy klasszikus íróról, születésének 110. és halálának 40. évfordulója alkalmából. Sienkiewicz 1846-ban született Wola Okrzejskában. Birtokos nemesi családból származott, olyan környezetből, ahol régi hazafias hagyományok éltek. Édesapja felköltözött a fővárosba és ipari vállalkozásokba bocsátkozott. Tanulmányait a varsói egyetemen végezte. A fővárosi élet eleven pezsgése magával ragadta az ifjút. Zsenge kora óla szerette a könyveket, irodalmat. Beutazta Európát, két évet töltött Amerikában, ellátogatott Afrikába is. A széles látókörrel és nagy történelmi tudással rendelkező újságíróból kiváló író lett. 1905-ben megkapta a Nobel-díjat. Az első világháború kitörése idején hazája határain kívül élt. A svájci Vevey városkában települt le, ott hunyt el 1916-ban munka közben, általános elismeréstől övezve. Hamvait 1924- ben szállították hazájába. Sienkiewicz alakja évtizedeken át lengyel írófejedelemként élt a köztudatban. Müveit számtalan nyelvre lefordították, az olvasóközönség szerette kalandokban gazdag többnyire romantikus színezetű történeteit. 1945. után jött el az ideje A noBxtnlg'a, vagyis honvágj’ leginkább az olyan embereket gyötri, akik bármely oknál lógva nem térhetnek vissza hazájukba; mindazonáltal néha olyanokat is meglep, akiknél a hazatérés csalt akarat kérdése. Honvágyat kelthetnek a legkülönfélébb okok, az otthoni hajnalhasadásra vagy alkonypírra emlékeztető napfelkelte vagy napnyugta, valami idegen nóta dallama, melyben honi ütem lüktet fel, egy-egy facsoport, mely a távoli szülőfalura emlékeztet — ez mind elég! Ilyenkor az ember szívét valami óriási, leküzdhetetlen vágyakozás tölti el, s hirtelen olyan érzése támad, mintha egy távoli, kedves fáról leszakadt levél volna. Ilyenkor az ember vagy kénytelen hazatérni, vagy — ha van némi képzelőtehetsége — alkotni. Valamikor — már jónéhány éve — a Csendes-óceán partján tartózkodtam, egy Anaheim Landing nevű helységben. Társaságom néhány, jobbára norvég halászmatróz volt meg egy német, aki a halászoknak főzött. Nappal kint vdl- tak a tengeren, esténként pedig pókereztek, mert ez a játék — mielőtt az európai divathölgyek felkapták volna, már réges-régen kedvelt szórakozása volt valameny- nyi amerikai kocsma közönségének. Teljesen egyedül voltam, s időmet azzal töltöttem, hogy puskával a vállamon kóboroltam a puszta prériken vagy az óceán partján. Megnéztem a homokzátonyokat, melyeket a folyó hordott össze, ahol széles árterületen a tengerbe torkollott, begázoltam a seké'y vízbe, s megbámultam az ismeretlen halakat, a rákféléket, az óriási orosztánfókákat, amint a torkolatnál levő sziklák tövében sütkéreztek. Szemben volt egy kicsiny hamoksziget, télé sirállyal, pelikánnal, albatrosszal és lilével, szóval valóságos nyüzsgő, lármázó, zajos madárköztársaság. Néha, nyugodt napokon, amikor a nagy csendben a víz csaknem aranyban játszó lila színt öltött, beültem a csónakba, s a kis sziget felé eveztem, ahonnan az emberhez nem szokott pelikánok nem is any- nyira ijedten, mint inkább csodálkozva tekintgették félém, mintha azt akarnák kérdezni: micsoda fóka ez? Ilyent még sohasem láttunk. A kis szigetről gyakran megcsodáltam a mesébe illő naplementét, amint az egész látóhatárt az opálszínű, lángoló aranyfények tengerévé varázsolta, melyek később pompás bíborszínbe csaptak át, majd lassanként élfaamvadtak, míg az ametiszt színű égboltozaton ki nem gyulladt a holdvilág, s a csodálatos egyenlítő-menti éjszaka birtokába nem vette az eget és a földet. * A puaxta vidék, a végtelen tenger és a színek tömkelegé kissé titokzatos hangulatba ringatott. Panteizmusba estem, s az volt az érzésem, hogy mindaz, ami körülvesz. egyetlen nagy lélek, amely az óceán, az ég, a préri képében jelenik meg, avagy az élet olyan apró jelenségeiben tömörül össze, mint a madárhad, a halak, a kagylók és a parti hangafű. Néha arra is gondoltam, hogy ezeken a futóhomokos területeken és kopár zátonyokon valami láthatatlan lényék laknak, amilyenek a régi görög faunok, nimfák vagy najádok 'o"tv Zz =mber az ilyenek C1846—1916) annak, hogy az utókor mérlegre tegye az író egész munkásságát, megpróbálja elválasztani e gazdag örökségben a haladó, értékes elemeket a maradi vonásoktól. Az újabb tanulmányok kétségkívül kimutatják, hogy Sienkiewicznek, minden világnézeti korlátja ellenére is, ott van a helye a múlt század nagy lengyel kritikai realistái mellett. Különösen írói pályájának első szakasza fűzi őt elválaszthatatlanul a lengyel kritikai realizmus hadaló törekvé- seihez. Egyik legnépszerűbb műve a Quo Vadis, ezzel a regényével nyerte el a Nobel-díjat. Kiemelkedő alkotása a nagy történelmi trilógia, amelynek részei: Tűzzel-vassal, Vízözön és a Wolodyjowski úr. Igen érdekesek az Amerikai úti levelek, nem kevébé népszerűek elbeszélései és novellái. Sienkiewicz életműve ideológiailag fölöttébb bonyolult jelenség, róla szólva vigyázni kell arra, hogy ne bocsátkozzunk általános és sematikus értékelésbe. Egészbenvéve Sienkiewicz művészete a lengyel nemzeti irodalom gazdag kincsestára. Első műveit átszövik a racionalizmus és a polgári naturalizmus elemei, a fiatal Sienkiewicz a feudalizmus, valamint a nemesség bírálójaként lép az irodalmi fórumra. Amerikai tárgyú elbeszéléseiben leleplezi a kapitalista világot, ennek D A R V A K ben nem szokott hinni, ha józan ésszel vizsgálja őket, de ha csak a természettel él teljes egyedüllétben, önkéntelenül is lehetőnek tartja létezésüket Az élet ilj’en- kcr mintha szunnyadássá változnék, amelyben több a látomás, mint a gondolat. Ami engem illet, csupán az emgem körülvevő végtelen nyugalom vált berniem tudatossá, s éreztem, hogy itt jó nekem. Néha eltűnődtem a jövőben megjelenendő „Üti leveleim”- en, máskor, mint fiatal fiú, valami ismeretlen leányról álmodoztam, akit majd valamikor meg kell ismernem és megszeretnem — és értelmem szabad csa pangásában ezen a fényekben úszó puszta tengerparton. e ki nem mondott gondolatok és meg nem nevezett vágyak között félig éberen, félig álmodva olyan boldog voltam, mint még soha. Egy este azonban sokáig elüldögéltem a kis szigeten, s már éjszaka volt, mikor visszaindultam a partra. A dagály önmagáitól vitt, úgyhogy szinte nem is keleti eveznem. Másutt a dagályok viharosak szoktak lenni, de itt, az örök derű hazájában a víz szelíden árasztja el a homokot, s a hulláin nem verdesi harsogva a partokat. Olyan csend vett körül, hogy a parttól egy hajításnyira meghatottam volna az emberi szót. De a part üres volt. Csak a lapáttal csapkodott víz halk csobogását és az evező zaját hallottam, amint a csónak oldalát súrolta. Egy merre a magasból jól hallható hangok ütötték meg a fülemet. Felkaptam a fejemet, de semmit sem láttam az ég sötét boltozata alatt. Mikor azonban a hangok ismét, most már pontosan a fejem fölött szólaltak • meg, megismertem a darvak krugatását. Ügy látszik, egész lánc húzhatott el a fejem fölött, valamerre a Santa Catalina sziget felé. De nekem az jutott eszembe, hogy nem egyszer hallgattam már ilyen hangokat, amikor még iskolásfiú koromban hazajártam szünidőre — s egyszerre elfogott a rettenetes honvágy. Hazatértem lakásomba, egy német ember kicsiny házában bérelt szobácskámba, de nem bírtam elaludni. Gondolatban hazai képek vonultak el szemem előtt; hol egy fenyőerdő, hol a terjedelmes mezők. Mackó körtefáival a mezsgyéken, majd parasztházak, falusi templomok, majd meg a gyümölcsösök sűrűjében meghúzódó fehér házak. Egész éjszaka az ilyen képek után vágyakoztam. Mikor másnap rendes szokásom szerint kimentem a zátonyokra, megéreztem, hogy ez az óceán, ez az ég. a préri, a parti futóhomok, a sziklák, a rajtuk sütkérező fókákkal, mind merőben idegen dolog számomra, és semmi közük hozzám, mint ahogy nekem sincs hozzájuk. Tegnap még bekapcsolódtam ebbe a környezetbe, s úgy éreztem, hogy vérem együtt lüktet ezzel az óriási természettel; ma pedig már feltettem magamnak, a kérdést, mit keresek én itt, s miért nem megyek haza1? A nyugalom és az élet varázsának élvezése nyomtalanul eltűnt. Az időt régebben olyan zson- gítóan mérték ki számomra a dagályok és apályok, most pedig egyszerre kibírhatatlan hosszúra nyúlt. Kezdtem hazagondolni. arra. amit embertelen törvényeit, felfedi a kapitalizmus belső ellentmondásait. Sienkiewicz elbeszélő művészete gazdag a népi elemekben. Regényeiben és novelláiban parasztok, városi proletárok, kisiparosok tűnnek fel, az élet hétköznapi nyelvén szólalnak meg, a társadalmi élet hiteles légkörét teremtik meg. Az író népszerűségének egyik legfőbb magyarázata minden időben a művek vitathatatlan művészi értékében kereshető. Sienkiewicz nevéhez fűződik a lengyel irodalomban a nagyszabású történelmi regény műfajának megteremtése. Ez a műfaj az ő fellépéséig pedig csak másodrendű alkotásokkal dicsekedhetett. Kiváló a meseszövésben, a cselekmény bonyolításában és a szerkesztésben. Meséjének színessége leköt és magával ragad. Sienkiewicz realizmusának az alakok megformálásában van egyik fő ereje. Sienkiewicz nagy olvasottságnak örvendett Magyarországon a múlt ban is. Az utóbbi években a magyar közönség még fokozottabb érdeklődéssel fordul Sienkiewicz regényei és elbeszélései felé. Az V) Magyar Könyvkiadó az idén szén kötetben jelentette meg Sienkiewicz válogatott elbeszéléseinek gyűjteményeit. Ebből a kötetből közöljük „Darvak“ című írását. otthon hagytam, s ami az idők folyamán megváltozott. Amerika és az utazás egy cseppet sem érdekelt, ellenben agyamban az emlékeimből fakadó látomások egyre sűrűbb tömege kavargóit. S nem bírtam tőlük elszakadni, holott semmi örömöm nem telt bennük. Ellenkezőleg! Sok szomorúsággal, sőt elkeseredéssel töltöttek el, ha a mi falvaink lomha, tanácstalan életét összehasonlítottam a száguldó amerikai élettel. De minél tanácstalanabbnak és lomhábbnak láttam a mi életünket, annál erősebben szállta meg a lelkemet, annál drágább volt nekem és annál jobban vágytam utána. A következő napokban látomásaim egyre világosabbak lettek, s végül képzeletem kezdte őket kialakítani, elrendezni, megvilágítani, s egy egységes művészi gondolattá összeállítani. Alkotni kezdtem a magam világát. Egy héttel később pedig, amikor a norvégok egy éjszaka kivitorláztak a tengerre, megültem szo- bácskámban, s toliam alól papírra vetődtek a szavak: „A birkafői községházán a bíró irodájában olyan csend van, hogy a légy zümmögését is hallani.. S így történt, hogy a darvak hatására, a Csendes-óceán partján megszületett a „Szénrajz.“ Fordította: Mészáros IstvánRozsnyai Livin: A fogyhatatlan felhő Búzaföldön szél terkereg, megfricskáz egy búzaszemet. Száll a búza egymagában, s lepottyan egy pusztaságban, Megszomjasott a bűzamag, de nincs folyó, nincsen patak, sem erecske, sem kutacska, hogy friss vízzel megitassa. Arra jár egy kóbor felleg — „Elepedek, adj egy cseppet •. „Legkisebbik gondom nagyobb, mint itatni egy szem magot!” A napról a pállott földre mintha olvadt réz ömölne, a pusztaság szinte lángol a sistergő napsugártól. Felhő-gyerek ott csavarog, meglátja a búzamagot. „Eloltom én égő szomjad, van pár cseppeni, megloesollak. Szára fénylő arany-dárda, aranyból van a kalásza, kalászában gyémánt magok ezerszínű tüze ragyog. „Tudd meg, felhő, hogy varázs van A gyémánttal telt kalászban; ha elejtek egy gyémántot, teljesül bármit kívánok. Hulljon mától akárhányszor a szívedből eső, zápor, erőd soha meg ne fogyjon, mindig nőj jön, gyarapodjon!’’ S mert nem elég a kívánság, meghimbálja telt kalászát, s a kalászból tündökölve egy szem gyémánt hull a földreA felhőoske úszik tovább, völgyek felett, hegyeken át, s bárhol bukkan szomjazóra, Gyöngy esőjét rálocsolja. Csordogál a hűvös permet, Locsolhatja, pergetheti, a búzára gyöngyöt perget, nem fogynak el gyöngj’szemei: s amint csepp a csepre csöppen, mert alig hogy lehullanak, a mag - hipp-hopp - szárba szökken, a szívében még több fakad. A MEGYEI FILMSZÍNHÁZAK MŰSORA /uhus 16-18-ig Helység neve: Dátum: Film címe: ABADSZALOK 17—18 Üj partok felé cibakhaza 16—18 Hirosima gyermekei FEGYVERNEK 16—18 Egy éj Velencében JASZALSOSZENTGYÖRGY 17—19 Vízkereszt vagy amit akartok JÄSZALSOSZENTGYÖRGY 16 Körhinta JÁSZAPÁTI 16—18 Befejezetlen elbeszélés JASZAROKSZALLAS 16—18 Zsongó melódiák JÁSZBERÉNY 16—18 2x2 néha 5 JÁSZDOZSA 16—18 Az emirátus bulidsa JASZFENYSZARU 16—18 Partizánlány JASZPAKÖHALMA 16—18 özönvíz előtt JASZKISÉR 1G—18 Eltűnt kapitány jászlad any 16—18 Tiltott szerelem KARCAG 12—17 Ali baba KISÚJSZÁLLÁS 17—18 Ed Martin a pincérfiú KUNHEGYES 13—18 Gábor diák kunmadaras 13—18 Pármai kolostor II. rész kunszentmarton 16—18 Civil a pályán MEZŐTÚR „Dózsa“ 13—18 Vörös és fekete I. rész MEZŐTÚR „Szabadság" 12—18 Vörös és fekete II. rész ÖCSÖD 1&—18 Buksi megkerül RAKÖCZIFALVA 16—13 Félelem bére SZOLNOK „Vörös CsUlag" 16—18 Egy pikoló világos SZOLNOK „Tisza" 16—18 9-es kórterem SZOLNOK „Kert" Rákhalászok SZOLNOK „Millénium" 18—19 Puccini TISZAFÖLDVÄR 16—18 Római lányok TISZAFÜRED 16—18 Törvényenkívüli lovag TISZAKÜRT 17—18 Tigrisszelídítő TÖRÖKSZTMIKLÖS „Dózsa" 16—18 Köpeniczki kapitány TÖRÖKSZTMIKLOS „Kert" 12—18 Holnap már késő TÜRKEVE 16—18 Beszterce ostroma ÜJSZASZ 1G—18 Egy nap a parkban GERENCSÉR MIKLÓS: EGYSZER ELÜNK Gyakran dolgoztak egymás mellett, most is így vannak, kapálják az embemyi magas kukoricát, Olga az egyik sorban, ő a másikban, de nem mer szólni, hej, pedig milyen jó lenne. Bárcsak tudna szemtelen tenni, mint már annyiszor, legalább egy kicsit. De nem tud. Ezer szót is kigondolt már, amit oda lehetne bökni, csakúgy mellékesen, egy kicsit elcsipfcelődni, ahogy szokta a többi lánnyal, hogy este aztán odanyomkodja őket a kanális oldalhoz. Dehát Olgával ilyesmit nem lehet csinálni. Ügy viselkedik, mintha ő a világon se lenne. Heirseg a föld a kapája alatt, rendületlenül szaggatja a gazt, és mindig úgy fordítja magát, hogy a háta van erre. Egy alkalommal aztán — igen szép, langyos augusztusi este volt — Olga kint sétálgatott magányosan a gazdaság székházának parkjában, ő meg vacsora nélkül azonmód mocskosán, ahogy bejött a munkából, odameré-zkedett hozzá. Először is bocsánatot kért tőle, mert erőteljes gyengéi mellett is volt benne érzék az illem iránt. Aztán ügyetlenül arról dadogott, hogy milyen egyedül van az ember, látja, Olgának is hiányzik valaki. — Ahhoz magának semmi köze — vágta oda a szelíd lány meglehetős harciasán és mindjárt el is fordult, csipkedte a bodzabokor levelét, ezzel mutatva, hogy jobb szeretne egyedül.- Csakhogy Antal nem szokott hozzá a lemondáshoz, hisz épp a következetességének köszönhette minden sikerét. — Már hogy ne tenne közöm hozzá. Együtt érzek én az emberekkel. Egy cipő szorít, maga is egyszer él, meg én is, nem igaz? Ebben maradtak. Mindazonáltal ez az este semmi sikert nem hozott látszólag. De Antal mindig megszólította Olgát, az mindig kurtán válaszolt, de minden válasza több lett egy szóval. A legény nagyon ügyelt arra, hogy soha ne lépje túl az illendőség határát, ámbár erre most nem is lett volna képes, olyan alázatossá és rajongóvá tette a szerelem. Ezt viszont észrevette Olga, hamarosan együtt töltöttek mindéi estét és kölcsönössé vált a szeretem. Antal sokat töprengett azon, hogy kirukkoljon-e a nagy követéléssel, de ehhez megint csak nem jött meg a bátorsága. Amikor aztán úgy látszott, hogy itt nincs és nem is lehet akadály, megsúgta a kívánságát egy holdvilágos esten. Ebből olyan vihar kerekedett, hogy Antal képe újfent komoly veszélybe került. Szégyen, igen nagy szégyen, de a kudarcot le kell nyelni, akkor is, ha megfullad tőle. De még azt is le kell nyelni, ami ezután jön: Olga haragvását.Mert a lány nagyon megsértődött. Keservesen sírt és elkergette maga mellől Antalt, akármilyen szép volt a holdv’lágos este. Sok-sok fáradságába került ismét kibékíteni. De Antalnak igen kedves volt az a közmondás, hogy a szerelem mindent legyőz. így hát ehhez a mondáshoz igazodott és hetek múltán sikerült is megbékíteni Olgát. És megszületett benne a nagy elhatározás: házasodik. Mert ez az egy élet nem telhet el úgy, hogy Olga ne legyen az övé. A lány csendesen, egyszerűen jóváhagyta szándékát. Elköltöztek Antal falujába. A szülők szerfelett boldogok voltak, hogy végre megjött fiuk jobbik esze, fölhagyott a léha kalandokkal. Az ifjú házasok helyet kaptak a szövetkezetben, inert különben semmi panasz sem volt Antal szorgalmára, kitett magáért ott is, ahol más csak üggyel- bajjal állta meg a helyét. Tehát az emberséggel e tekintetben nem volt semmi baj. Pergett az élet a maga rendje szerint, már-már elfelejtették az emberek, milyen legény is volt Kökény Antal. Dehát igen rövid ideig tartott a jámborsága. Vérében megint nyug- hatatlanság kerekedett, elvágyott a faluból, a felesége mellől, sóvárgott a gyönyörű szabadság után. Már hosszú idő óta figyelte a szomszédéit legényfiát, aki nyalkán, vastagon jött haza mindig a városból, sokkal több pénze volt, mint bárkinek a falubéliek közül. Olyan cipőt viselt, hogy három csatt ragyogott egyen- egyen, a talpa meg olyan vastag volt, mintha napraforgótányérból metszették volna. A ruhájára meg semmikép se lehetett irigység nélkül nézni és amikor arról beszélt, hogy micsoda jó élet van az emeletes házak között, azt kellett hinni', hogy ott a mennyország. — Egyszer élünk — gondolta Antal elszántan is, keserűen is, de csalhatatlan volt benne az a bizonyosság, hogy a városban sokkalta nagyobb lesz a szerencséje, mint a szomszédék nyálasszájú, hetvenke- dő fiának Kérlelték, hogy maradjon, sírhatott a felesége, semmise hatotta meg. mert akarat dolgában igen szilárd volt a jelleme. Vigasztalta a szende, szőke Olgát, hogy semmi oka az aggodalomra, minden két hétben küldi a pénzt, annyit, hogy a górét is azzal hányhatják tele. Meg aztán nem marad ő ott sokáig, nem is tudna, hisz mindennél drágább, mindennél előbbrevaló a felesége. Minden szó hiába. Nem maradt veszteg. Lekötözni mégsem lehetett, ígv hát egy hétfőn összekötötte a betyárbútort és a városba menti
