Szolnok Megyei Néplap, 1956. március (8. évfolyam, 52-78. szám)
1956-03-18 / 67. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1956. március 19. AZ ÉLEI FIAI... A Mg van valamire való peda- gógiai kézikönyv vagy tanácsadás, amely meg ne fogalmazná a követelést; pedagógusainknak új jellemvonásokat kell nevelniök növendékeik lelkében. Nevelők, gazdagítsátokat új jellemvonásokkal fiataljainkat! — írják a pedagógiai könyvek, folyóiratok. S valóban, mi pedagógusok érezzük is, hogy erre van, erre lenne szükség. Csak hát sokszor valami különleges, misztikus feladatnak véljük mindezt. Még 1953-ban, egy nagyon korai tavaszi napon, amikor már csak két nap hiányzott egy teljes hiányzásmentes hónapból osztályomban, hosszú hetek izgalmában erősödött kis osztályközösségünk rémülten látta, hogy Laki János hiányzik, s ezzel veszendő vagy huszonegyné- hány nap vállalkozásának eredmé- nye. Es ekkor kopogtattak az ajtón s megjött Laki János. Tizenhét kilométerről járt be vonattal, télen is makacsul mostoha körülmények között. (Hideg, kíméletlen tél volt akkor is.) S azon a napon, éppen akkor, amikor már csak két nap hiányzott a hiányzásmentes hónapból, éppen akkor, amikor már az egész iskola figyelte az első osztály vállalkozása sikerét, lekéste a vonatot. (Télen, tél végén könnyen elalszik az ember. Nem győz eleget aludni.) Éles havaseső esett hol hó, hol eső s rögvest meg is fagyott. Csupa jéggé vált a járda, csak a fal mellett kapaszkodva lehetett az utcán járni, ö meg, Laki János kerékpárra ült s félkilenc előtt valamivel már itt volt az iskolában a faluból; Nem tudom, hogy csinálta; De éreztem, hogy kinyilt az ajtó, s bejött, alig kopogott ugyan csak egy felet, — (kulturált magatartás ide vagy oda) — de már bent is volt a teremben az új, az a bizonyos új jellemvonás, biciklipumpa a kezében. ölelték, melengették, vetköztet- ték, majd látva, hogy mennyire kimelegedett, újra öltöztették, sállal bugyolálták osztálytársai. Soha, soha nem tudtam volna elképzelni, hogy mire képes egy elsős gimnazista fiú iskolájáért, osztályáért, ezért a hiányzásmentes hónapnak dicsőségéért, mely vagy negyven tanuló között oszlik meg arányosan. C hogy őszinte legyek, — mert ‘‘■'el kell mondanom, — semmi köze nem volt ennek az esetnek az én pedagógiai jegyzeteimhez, vagy akár osztályfőnöki nevelő-munkámhoz. Lettem volna vagy tiz esztendővel ezelőtt osztályfőnöke egy negyvenes létszámú fiú osztálynak a gimnáziumban, vajon megtette volna-e bárki is a tanulók közül ezt? Hanem most, valamikor három héttel ez eset előtt elindul nyolc oroszlányi bányász huszonöt fokos hidegben, hogy idejében, a hóvihar ellenére is leszálljanak a tárnába. Azután meg a vasutasok névtelen néhány ezre szabadnapiát is rááldozta, hogy idejében ott lehessenek a 424-eseken, a 41 Leseken, a váltók mellett vagy a tehervonatok fékjeinél. Minderről nap mint nap beszélt akkor a rádió, az újságok fényképeket közöltek. S Laki János előtt ott állott a vasutasok és bányászok példája, s ezen a reggelen ő is útnak indult kerékpárral az iskolába. Hát azóta mindig nyugtalanít a lelkiismeret; a mi életünket, egyszerű embereink tetteit, hétköznapjaink küzdelmeit vajon ismerjük-e eléggé mi nevelők? Vajon igazán benne élünk-e, éljük-e mi pedagógusok is népünk életét? Vajon nem lapoz-e olykor-olykor túl bennünket az élet? Az óravázlatainkra felírott nevelési célokat mi vagy életünk szabja-e meg valójában? A zóta is nyugtalanít ez olykorolykor. Mert így igaz; nevelésünk annyiban nevelés, amennyiben népünk élete, nagy történelmi vállalkozásának ügye szólal még az iskolában általunk is. A mi pedagógiai munkánknak is részévé kell lennie annak az emberiségünk jelentős hányadát ma már harcba hívó vállalkozásnak, amely sokezer komszomolcot távoli parlag- és szűzföldekre hivott s amely a világnak ma már jelentős hányadán a hétköznapok perceiben lüktet. Vajon az iskola s a középiskolai DISZ-munka, az osztályfőnöki órák nem mennek-e el sokszor észrevétlenül olyan események mellett, melyek szemünk előtt lesznek történelemmé? Vajon tudják-e, s az iskolából tudják-e, vagy merő „vé- letlenségből” a rádiót bekapcsolva hallották csupán, hogy a szovjet sarkkutató expedíciónak 20 kom- szomol-fiatal tagja van, közöttük Vlagyimir Szmirnov, aki a technikum elvégzése után esztergályos lett s egy karéliai elekrotechnikai üzemben dolgozott, vagy a 24 esztendős geofizikus Andrej Kapica? Hát a mi falura irányított néhány ezerünk? S. Banka Ferenc, a jászberényi gépkocsivezető s Eszterhai László .főhadnagy, az árvízvédelem hősei? S a többi fiatalok! Hiszen maga az élet írja óravázlataink fölébe a nevelési célokat, az élet, mely gyakran türelmetlenebb, mint mi vagyunk. Mert azok a bizonyos új jellemvonások, amiket nekünk ki kell alakítanunk tanítványaink, növendékeink lelkében, innét eredhetnek. Innét valahonnan; népünk életéből,. .Császtvay István * IRODALOM 3iónikui ítáiők Emil Krotlcij: » • Oftsinte beszéd — Hoztam egy pár kurta verset! — Ilyet kéjjel olvasok, — Szólt a lektor a szerzőnek: — Mert..; rosszból nem jó a sok! Óvatos kiadó Új zseniket felfedezni Nem kíván, sőt, nem szeret. — Nem nagy művet kell keresni, — Véli —, hanem „nagy nevet”! Szergoj Svecov: Találékony költő Le nem közölt versikéin S önmagán is úgy segít: Kinyomatja később, mint a „Népköltészet gyöngyeit”.:. Gyenge regény Mindent megpróbáltak: csiszolást, Javítást, frissítést; Húztak ki és írtak bele, És foltozták a rést; S a sok hűhót a gyenge mű, Kisült, nem érte meg, — Mert: ami kezdetben selejt, Később se — műremek! Szorgaj Svecov: A Plagizáló emléktáblá fa Ha márványtábla jelzi majd A házat, hol lakott, A szép márványra — jogosan — Ilyesmit rónak ott: „E házban élt X. Y., A hírét messze vidd! , Itt dolgozta át életét, S a — mások műveit”; Borisz TyimofejevRaríió-zeneszerző Egyetlenegy melódiát Trancsíroz fel, s évekig Eregeti az éterbe... Elmondhatja (mellét verve): — Lehet élni levegőből, Nagyszerűen még pedig! Fordította: K. Tóth Lónk* KÉPES GÉZA: EGY ESTEM SCSIPACSOV-VAL Kérdések és vallomások Kutatva néz rám. Ezüst feje kedvesen dűl féloldalit, — éles-kék szeme villog nevetve. Száraz grúz bort iszunk, poharunk összecsendül, mint két verssor, vagy mint két tiszta fényű penge. „Ült-e mongol lovon?” — Arcomra árnyék rebben: „Egy szilaj ló — mondom — csepp hijján ledobott..: Felnevet. Ö most is minden nap nyeregben. „Versek?" — kérdi. — „Hozok egy füzetre valót.” Egyszer járt nálunk is. És most elkomolykodva „Szép nép a magyar! —így szól. „Szép nép!” — újra mondja és szeme kékjében lobbanak pici lángokIsmerősök voltunk. De most szivébe látok. Szavai: halk, meleg szavak égnek ragyogva mint versei, e mélytüzű gyémánt-szilánkok. A költő elmond fa életét Parasztgyérek volt. A forradalom úgy érte, hogy még sírni sem tudott. Harcolni kezdett már fiatalon: zárótüzek és lovasrohamok közt tanították írni a baj társak, .,Megtanították — mondom én — nagyon jól!” Hálásan néz rám, — homlokára árnyak vonulnak... Most nem kérdem, mire gondol. A csillár hunyorog. Ülünk. Éjfélre jár. Hallgatnak a kezek. Nem moccan a pohár: mint folyékony napfény, úgy csillan ránk a bor. Koccan a csibe-vers gyöngécske csőrivel, — a mészfalat vajon mikorra töri fel?.., A sűrűsödő csöndben két szív zakatol. KUNRÁÍH SÁNDOR; FÁK LYAVIVÓK Ott kezdem. hogy egymásután jött a deputáció a tanyákról, hogy mostmár nemcsak, a községben lakók élvezhessék a tanulás kimond- hatatlan gyönyöreit, a kultúra áldásait, hanem ők is, kiket a távolság hosszú ideig távoltartott mindezektől. Tehát a deputáció arra kérte a tanítókat, látogassanak ki hozzájuk, szívesen látják őket, mert tanulni akarnák ők is. Tartsanak hát előadásokat náluk, hogy közelebbről megismerhessék a világot, stb. Szóval, kérésüknek nem lehetett ellenállni. A tanítók szivét elöntötte a hivatásuk szent érzelme, s versengve igyekeztek szellemi táplálékot nyújtani az arra éhes tanyasiaknak. Közelebb kerültek a néphez. Nem egyszer annyira közel, hogy egy-egy disznótor alkalmával együtt nótáztdk vidáman, igazi boldogságban az örvendő parasztokkal. Oh, milyen szép is ez!..-. A régi, szép jász dallamok ereje ösz- szefonta a népet tanítójával. S a pedagógus ilyenkor is oktatott, tanított. A feledésbe merülő régi nóták tartalmi magyarázatára Is sor került. Az érzelem világában a hazaszeretet szent bimbója terült szét, szép piros virággá. Gáti Béla és Pintér László, az én két jó barátom szintén rászánták magukat, hogy egy szép este valamelyik tanyacsoportban ők is szétszórnak néhány magocskát tudásukból. Mikor elhatározták, délelőtt volt még és gyönyörűen sütött a nap. Estére azonban, midőn az elhatározást végre is kellett hajtani, felhős lett az ég és szomorúan szemerkélni kezdett az eső. Most már le se beszélhették egymást a kirándulásról, mert időközben ki- üzentek. hogy várják, mert mennek!... Mit tehettek egyebet, mint felkészülve lelkileg az esetleges bőrigázásra, útnak indultak. S im. bármilyen hihetetlenül is hangzik, ekkor jött a mentőangyal, Gyergyai László tsz elnök személyében. Azon irányból jött, amerre ők mentek. Csizmáján vastag fürtökben lógott a sár, S bundasapkája alól csillogó, piciny erekben foly dogált a veríték, amint megállt a villanylámpa alatt és cigarettát sodorintott. Ekkor ért oda a két „fáklyavivö” barátom. — Hová igyekeznek tanító elvtársak? — kérdezte az elnök, miközben megnyálazta a papírt és fél- szemmel rájuk sandított. — Tanyára! — felelték mindketten egyszerre, és nyögve ugrottak át egy fényes pocsolyát, amit az utolsó pillanatban vettek észre. Az elnök végignézett a félcipőbe bújtatott embereken, majd megtekintette összehasonlításképpen a sáros csizmáját úgy, hogy amazok is lássák és jelentősen szólt. Jól kötözzék meg cipőjüket, mert elvész a sárban! Én is arról jövök, búsom, hogy elindultam... Majd az úton ragadtam, A két tanító egymásra nézett, s tanácstalanul álltak a víztócsa szélén. Annyira siralmasnak látták útjukat, hogy talán még most is ott állanának, ha az elnök mentő- angyallá nem változott volna, ö aztán gyorsan a segítségükre sietett. — Tudják mit? — szólt. — Kapnak a csoportból két lovat, aztán sokkal gyorsabban és sár nélkül teszik meg az utad. örültek... hogyne örültek volna, hiszen lovon még sohasem ültek. Elég az hozzá, visszamentek a csoport ba és lóra ültek. Ekkor látták, hogy mire vállalkoztak. Ügy érezték magukat a ló hátán, mintha a torony tetejéről tekintenének alá. Talán még szédültek is, de ezt nem merték mindjárt bevallani. Nyereg, kengyel nem volt, csak pokróccal takarták le a lovat, amit aztán szijjal lekötöztek, hogy le ne csússzon. Remény és Villám (a két ló neve, ezeket nem változattam meg, bizonyára nem neheztelnek érte) éppen olyan bánatosan, lógó fejjel indultak a sötét útra, mint rajtuk ülő gazdáik. Elhagyták a község néhány sápadtan fénylő lámpását és rátértek a tanyacsóport felé vezető dülőútra. Az eső mind hangosabban verte fejükön a kalapot, egészen addig, míg karimája végleg elázva, egyenesen a nyakba vezette a vizet. Mindenfelé áthatolhatat- lamiak tetsző sötétség vette körül őket. Eleinte nem volt különösebb baj. Sőt, hogy megmutassák egymásnak, mennyire tetszik a dolog, versenyt daloltak, majd fütyültek. Aztán sarukkal megrugdosták a ló vékonyát, amint azt vérbeli lovasoktól látták és ügetni kezdtek. Ez azonban se a lovaknak, se nekik nem volt kellemes, s így gyorsan lecsendlesülte k. Már körülbelül a fele úton jártak, midőn az eső elállt, a felhők közül pedig kidugta fényes sarlóját a Hóid. Ekkorra a nóta elhallgatott ajkukon és mély csend ereszkedett közéjük. Gáti barátom elfeledve, hogy lovas ősöktől származik, félhangosan felnyögött. Hangosabban azért nem mert, mert félt, hogy az előtte baktató kollégája véletlenül meghallja s ki tudja, mit gondol róla! Hogy felnyögött, nem csodálom, mert bármilyen hosszú lábakkal áldotta meg a természet, annyira hosszú nem volt, hogy kényelmesen lóghatott volna a hordóhasú ló két oldalán. — Kitömték talán ezt az állatot? — morogta magában bosszúsan. A lába nem görbült a ló oldalához, s úgy érezte, messzire eláll tőle, s mint két hatalmas nyárs, belefúródik a sötétségbe. Jó lett volna egy kicsit felhúzni, megtámasztani valahogy, de attól félt, lecsúszik és belepottyan a sárba. Az én kedves Pintér barátom sem áldotta lovát. Könnyű, vékony ember lévén, eleinte jobbam bírta, mint súlyosabb kollégája. Könnyen fészkelődön a lovon, csak azt nem szerette, hogy bármennyire is hátraült, egyhamar a lova nyakán kötött ki. Ez a szánkózása a ló hátán addig tartott, amíg azt nem érezte, hogy a ló szőre még a pokróc alól is átüt. Keresztül a nadrágon, és az elevenbe hatói. Vékony csontja élesen vágódott a pokróc alól is kiemelkedő bordák közé. A végén már úgy érezte, mintha drótkefén ült volna. Ekkor Villám megállóit és nem indult többé. Gáti biztatta, kérlelte, könyörgött neki, de mindhiába. Ráadásul a legnagyobb sár kellős közepén kötött ki. Megfeneklett, zátonyra futott, mint egy hajó. Remény megérezte, hogy társa sztrájkba lépett, és szolidaritást vállalt. Megállt és nem indult ő sem. Mit volt tenni, le kellett szállni róluk és kivezetni valahogy a sárból. Ennek az lett a következménye, hogy a cipőről nem lehetett megállapítani, egész volt-e az valaha, vagy fél? ... Tisztes távolságban megfogták a kantárt és húzni kezdték vele a lovakat. Azonban meg se moccantak. Lehajtott, búsuló fejjel álltak a sártenger közepén. — Remény, indulj! — kérlelte Pintér. — L iga lovacskám, ne hagyj cserben, hiszen benned van minden reményem! No, hiszen kérlelhette, nem indult az meg a legszebb szóra sem, Már alaposan megdagasztották a sarat a lovak körül, s szerettek volna leülni, hogy kipihenhessék magukat, de nem merték elengedni a kantárt, mert attól féltek, hogy a sötétben elszaladnak, s nem találják meg többé! Izzadtak, melegük volt. Már több mint egy órája biztatták a lovakat, midenhiába. Bánatukban, bosszúságukban még a könnyük is kicsordult. Fáradtan nekidűltnek a ló oldalának és várták a jószerencsét. Virrasztottak. Beszélni se igen tudtak egymással, mert a két ló elég tisztes távolságban állt meg egymástól. lassan szürkülni kezdett az ég alja, midőn Remény felemelte fejét s egy nagyot horkantott, mint aki jóreggelt kíván, élesen felnyeritett. Gáti és Pintér összerezzent. Valljuk meg őszintén, állva aludtak a ló oldalához dőlve. Messze a tanyákon kakas kukorékolt. Gyorsan világosodott, itt-ott gémeskutak csikor- dultak. Elsőnek Remény indult el. Nemsokára aztán Villám is nekiszánta magát az útnak. A két tanító erősen fogta a kantárt s visszafelé irányította a lovakat a község felé. örültek, hogy elindulhattak, mert már nagyon fáztak az átázott ruhában. Vacogott a foguk. A kertek alatt mentek a csoport felé. Az udvaron nem volt senki, mikor odaértek. Az istálló elé kötötték a lovakat, aztán el sem búcsúzva tőlük, hazairamodtak. Nem akartak találkozni senkivel. Én meg is tudom érteni őket... Mennyire örültek, mikor lóra ülhettek, de mi volt az az öröm ahhoz képest, midőn megváltak tőlük, És én megvallom őszintén, ezen sem csodálkozom. Ha az olvasóm pedig velem erezne (vagy inkább ez én kát jó barátommal) szintén nem csodálkozna. Ha aztán valaki megróná őket azért, mert azon az estén nem gyűlt ki a fáklya ezen a tanyán, akkor annak is hasonló utat kívánok,
