Szolnok Megyei Néplap, 1955. december (7. évfolyam, 282-307. szám)

1955-12-01 / 282. szám

4

S12ÖLNOKMEGYEI NÉPLAP

195S: december 1:

TÓTH ISTVÁN:

EBADTA KOLYKE!

Tiadd lätu, mit funaáltál fei már megint? — húzta

ASZÓDI IMRE:

K műszak vezetője . * *

Amikor először megláttam, elgondoltam; ugyan mit akar itt ez az ács, azt hiszi, hogy minden csak szekcrce. collos deszka, félkézkalapács?

Vállalat ez és az agyakban nagy számok nyugtalan serege mozog, mint poros augusztusi úton mozognak a liadoszlopok. ember kell ide, kinek szavára sakkon for dúl akár a gyár,, az akarat egyetlen izgalom s néha a szívverés megáll

Ü nem beszélt sokat, nyírott bajusza alalt csendben mosolygott, mint növendék fán az első hajtás, a nemes, a tiszta rügybe oltott, körülhordozta nagy szemét a zsúfolt raj zasztalok felett, míg mindenki arra gondolt, talán harmincéves se lehet, egyszer nézett meg mindent, de jól, aztán szaporán munkához látott, halk, blzlos szava zengett, mint a kályhában zengenek a téli lángok.

Keze nyomán megmozdult a munkássereg s lassanként! elborítja Szenttamás röges pusztáit a friss, fehér forgácsrózsa, élezett szekercéik váltják egymást és főd ém emelkedik fel a fal felett ívelt kapcsolva könnyedén, a világos, nyers vázra ráborul maholnap a sóik színes cserép, hogy együtt mutassa kecses fáit és új kövének roppant tömeget.

Láttad-e már a halász hogy húzza a halót egyetlen kötélen s helyéből alig mozdulva figyel, hogy a rándulás végig érjen a zsinegsövényen, egyetlen ránditás elég. így áll fel ö is és lesik okos szemének villanását s ő tudja inár, mi is hiányzik nekik; a kész falak szóWgatják a féllgtkész rokont: tovább, tovább, vasút hordja, munkás rakja fel új hajlékok betonoszlopát.

Nem járt sok iskolába, mert korán családja nyűge

leti, apja és a sok éhes gyerek munkába űzte.

jíírta létrával a vadonatúj tetőt és a zsindelyt

szegezte fel, meg felállított a bőgő sze’el őt, de nem lelt

soha békés, nagy nyugalmat, hiába várta is a bért,

keveset kapott s csak káromkodott, mint az, aki hitéből kitért.

Korábban ács volt, de a szakmában már akkor is sokat tudott, most ő a műszak vezetője, s ha valami nem megy nein nyugodt, egy nap tíz helyre «s kifut, mindenütt segít, kutat és keres, nyugtalan szeme körbejár, ez a tűhegyü, ez a fegyveres, kirúgja maga alól a széket: gyerünk, nézzük meg azt a tetőt, maholnap leesik a hó s nincsenek 6ehol a tetőfedők.

Ami nem tetszik, ami fáj, nem kertel, mondja kereken,

de utána újra mosolyog, mint piros napozó a tejes gyereken,

akik vele dolgoznak, tudják, szíve friss és olyan meleg,

mint kemence alján frissek a felhasadó, piros kenyerek,

egy Ő a néppel annak fiaként lett itt vezető és dobog a szive,

három vármegyében ismerik és munkás nemzetsége a jobbágyok századából nőtt ide»

Mikor izzadt fejére száll az est pora,

barátaival beszélgetni fér, várja a bora

s mert nem megy minden úgy. ahogy szeretne,

felhajt egy-két pohárral a föl d mű vessző v etkezetnél

s míg a savanykás nedű torkán végigcsorog.

csak arra gondol: holnapra lesz cement és lesznek oszlopok.., .„*

PÉTERI ISTVÁN:

Jlenti Ij&rökizetitmikLé ím

Aki lépéssel méri az út hosszát,

Az mindig, mindig előre halad.

Aki messze veti a múlt hóláncát,

Az lehet csak tiszta szívvel szabad. így mondtuk akkor. Emlékszel-e rá még,

B. Tóth Miklós, kedves, jó barátom,

Hogy húsén borult ránk a nyári árnyék S nap tündökölt az egész határon?

A csöpp kuvasz is a szavunkat leste,

A kérdést, mit mellednek szögeztem:

,,A parasztnak meggörnyed a teste,

De nem így van a szövetkezetben.,J”

Lányok hajlongtak a kukoricában, •

Odáig hallatszott kacagásuk.

Készülődtél, hogy felelsz és én vártam; így kezdted: „A szövetkezet? Lássuk!”

S mondtad, megadva annak rendjét~mödját:

A tengői Leninben gazos a föld,

De nézzem meg a te kukoricád!

Festő ecsetjén nem kél frissebb zöld!

„Ha tudnám, hogy mindenki olyan, mint én, — így pergetted gőgösen a szavad —

Az éjszaka nyugtat s az éj kelt szintén És így tesz, aki igazán paraszt!

Ha mellém állnának, akikről tudom,

Nem, számít nekik hajnal, vagy estei Alcár már holnap indulnék az úton És egyenest a szövetkezetbe’.”

Két éve, de frissül az emlék bennem.

Az újságból int felém az arcod:

B. Tóth Miklós egy új szövetkezetben Most kezdte el s vívja már a harcot.

Lásd, csak egyet léptél és lépésedhez Harmincötén igazítják léptük.

Mit is üzenhet a költő e fitthez,

Mint hogy velük küzdj, velük és értük!

S legközelebb, ha ismét találkozunk, Elheverve a kitágult töld szélén,

Az új termésről beszélünk majd s álmunk Villogtatjuk a nyári nap fényén.

össze szemö dókét nagyanyó s a hátborzongatóan nyiszogó, rozsdás ollót, meg a kötényében összegön- gyölit foltoak-valókat türelmetlenül az asztalra dobta. Köziben szúrós szemét le nem vette a kisunökárói, akj a konyha sarkában mesterkedett valamit egy késsel. Az öregasszony hangja c:upa panasz volt, —• amikor sápítozmi kezdett: De megáldott en g m a jóisten ezzel a köiyökkol, — most már ugyan mindegy.

A keserűség belopta magát top- pedt arcocskája minden ráncába. Ott sötétlett abban a két mély vágásiban, amely szála széleitől hanyatlott szikkadt álla felé. Ezen az arcon minden összezsugorodott, A két kis futkosó, nyugtalan szem- golyó mindig ugrásra készen őrködött a kissé horgas orr fölött, amely fenyegetően hajlott ránekoszoinízta, vékony szája íö é. Az egész kis feketesárga fej örökké izget-mozgott a sötét ruháiba húzott nyakon.

Idős Fótosmá apró fejével, keskeny. törékeny váltéival átéliemben feltűnően széles csípő terebélyesedett s így járás közben bicegő kor- meskörtáhez hasonlított a néni. Foghíjas szája előre-hátra mozgott az izgatottságtól, ahogy Frici irányába totyogott. Az unoka, akit immár négy elemi iskolai osztály tanerői próbáltak megpuhítani, a tisztességben viruló és megőszült polgárok iránti szc/líd tiszteletre nevelni, gonoszkodva dugott valami fatárgyat a konyhaszekrény alá. Míg ültében, látható élvezettel csiszolva nadrágfenekét, odébbcsúszott a súlyosan közelítő nagyanyó áljából, bársonyfényű fekete szeme incselkedve villogott.

«— Csak egy cémagurigát akartam kettévágni, nagyanyám. Ha nem pontos a vágás, nem jó. Középen rátettem a kést, evvel a téglával meg ütöttem, — ni — nyújtotta az öregasszony fe’é a vörös vágatokkal szabdalt tégladarabot Frici.

«— Hoci azt a kéri, ffkomadta! — csattant fel vésztjóüóan Fótcsné s a késsel együtt a csintalan kissve- rqfc kezét is megragadta. — Eltöröm a mancsod, te kártékony féreg ... Nézd. mit csináltál ennek a drága pengének!

Frici inkább szilaj kíváncsisággal. mint fé’elemmel csüngött öreganyja inas karján, amely itt-ott olyan kiszáradt, kicserepesedett volt már, mint a pulyka lába. Nem állt volna talpra semmenryiért. Még jobban elengedte magát, hadd húzza az öregasszony, ha máj* verekedni akar. Fersze. így az csak vonszolni, ráncigálni tudta maga után az ajtó irányába, hogy a világosságon majd jobban ellátja a bajáb

— Gyere csak, pokolra való, a fejeden verem szét... Hogy kicsip- Ikézted az élét?!:;, Mtegállj, jöjjön haza »nád, ad az neked gurigát!;sj _ pástion meg na, ha tud — tépte ki magát váratlanul a szívós markok közül Frici — és már az udvar közepéin vetette a cigánykerekeket kacarászva;

Az öregasszony csak tátogott a méregtől. Tehetetlenségében karját emelgette, majd dühe tetőfokán a kicsi után vágta a kést, ami ott vágódott be a földibe a gyerek lábujjánál. Rémülten kapott szeméhez a néni s azomnyomban elpárolgott minden haragja, mikor felmérte tettét.

Ezt a gyerek is észrevette s a veszéllyel mitsem törődve, kárör ondóén heccelte tovább nagyanyját.

*— Ha mindenáron meg akar ölni, megölöm én magam, csak szóljon — akár most kútbaugrok — pattant fel fürgéin s már mászott is fel a. néhány méterre levő kútká- vára. Egészséges kis izmai barnán fénylettek, míg könnyedén feltolta mezítelen, poros lábait a káva peremére. Félperc sem telt bele, nagyanyja már csak egy villogó vállperecet, két huncutul ragyogó fekete szemet, meg borzas kefe- haiat Irtott. Aztán eltűnt a deszka széléről az a tíz mocskos ui bicska is, ami oly ügyesen kapaszkodott a7 °''őbb;

Fotos néni ősz hajszálai közt, a halántékán megszaporodtak az izzadsz acsepcek. A rettenetes rémület lélegzetét is elállította. Egészen elgyengülve karolta át az egyik ágast és szemét behunyva, arcán az iszonyat fintorával várta, mikor hal'atszik a végzetes csob- ba kittből.

A loccsanás azonban elmaradt s ha np.CTvanvó nem veszti el a fejét, a h^adév-'n át megláthatta volna azt a két parázsló fekete pontocskát, arpi mozdulatlanul meredt rá. Az ügyes Itísgyerek Iá-:

(RÉSZLET)

bát szétterpesztve állt a káván 'belül, a kút tégiaköpenyón s miután kigyönyórködte. magát a mélyben vibráló tükörképében, a. veszedelemtől még jobban feltüzelve leste az öregasszonyt.

Megesett a szíve rajta, hogy any- nyira megijedt. Száj-t a hasadéihoz nyomva, elváltozott hangon, siránkozást színlelve kiabálta.

1—Bánt-e még többet?!... mert akkor igazán beieugrok.

Fótos néni menten magához tért. Az átkozott lurkó megint becsapta. Döcögve neki’ódult a kút felé s közben kiabált, kárált, mint őrig kotló, amelyre már nem hallgatnak csibéi. — Jössz ki onnan azonnal, mert szíjat hasítok a hátadból!

Tlát ha ha’álomat akarja,

~ én nem bánom — elevenedett meg Frici a káván belül, mikor nagyanyja elszánt arcát közeledni látta. Biztosan mint a zerge. — lábát, kezét a téglagyűrűknek támasztva, mászott le a kút fenekére. Nem félt. Üszni megtanult mér régen a kubikgödrök között s azt is látta, hogy kúttisztítás- kor vederrel is fel lehet húzni valakit.

Airmail inkább kétségbeesett a vénasszony. Kezét csapkodva, kötényét szeméhez kapkodva, rikong- va szaladt ki a kapun, hogy hívja a szomszédokat... Hiszen ennek a gyereknek elment az esze. Még a végén ő lesz hu’dla oka.

Nagy kötélcsomóval a vállán tagbaszakadt, kékkötényes komor- arcú ember lökte be percek múltén a kiskaput. P. Szabó szomszédot sikerült otthon érni s az szaladt is tüstént, hogy megmentse azt a kö- töznivaló permaihajdert.

P. Szabó merészelt csak áthajolni a fcútkáván, nagyanyó félrefordulva hüppögött, ök’óvel nyögdé- cselve dagasztotta arcát;

•— Ez már elmerült... * szólt

hátrafordulva száraz hangon P. Szabó, de szinte abban a pillanatban megenyhült az arca. Ám a megkönnyebbülés nőm feledtette vele, hogy most komolynak kell maradni.

«— Ahun a drágái átos — intett a ház végére, ahol fejjel lefelé lógva, az ereszbe kapaszkodva igyekezett Frici a tetőre.

Felhúzta magát a tarajosdíszű te tődé zkára s akkor már macska- könnyűséggel inait fel a gerincre. Ott lovagolt egy darabig, majd egyet gondolva feljebb kúszott — a kéményre, annak is a legtetejére.

*— Kimászott a büdös kölyök — ocsúdott az újabb csodálkozásból nagymama és most már patakzó könnyekkel, sopánkodva fogadta a szomszédokat. .Azok pedig vérmérsékletük, szívük, hangulatuk szerint nevettek, elismeréssel, vagy szitkozódva csóválták fejüket. Valamennyien elhallgatták, mikor a gyerek hangját íentről meghallották.

Frici ült egy ideig, lóbáztia lábát a füstös kémény hegyében. Tündökölt, mint egy kiskirály, orreimpája tágult a gyönyörűségtől, hiszen megkapó látvány tárult eléje a marásból nézve;

Milyen furcsák, hegyesek a házak, az emberek úgy másznak az udvarokon, mint az araszoló hernyó: kinyúlik egy vonal, meg összehúzódik. Ahol éppen Ko- ezeg Peti! De jó volna neki lekiabálni. Éppen moslékot önt a. vályúba s a lapickafávai kegyetlenül ahriktolja a falánk malacokat, amcsik szinte leverik a lábáról. „Majd adok én neked a jószágokat kínozni!’1 — hergolódott haragra Frici, de nagyanyja sírása, jajveszékelése visszazökken tette kényes helyzetébe.

— Ha tudnák, mennyi szívfájdalmat okoz nek'irn ez a gazember, így megy minden nap. Mindig valami újabb csíny. Tegnap egész nap az ablakon járt ki-be;.. Az apja — fene tudja, hol iszik most. Hetipiac volt. faikamalat. kisszéket árult, — de hisz ismerik, addig haza sem jön, míg tart a pénzből... A gyeréteke! törődjek én, a házat tart-am rendbe ón ... főzzek mossak... belepusztulok ón ebbe!.;.

A gyerek dacosan nézett a szomszédok közt tipegő, iajveszékelő kis öregasszonyra. — Megmérgesedett, amiért nagyanyja; így kitereget mindent az idegeneknek.

— Hallgasson már, ezt nézze meg! — kiáltott lenézően és a kémény sarkánál a két peremet meg- raeadva, lábát, törzsét fellendítette;

Az összegyűltökben meghűlt a vér. abogv a gyerek erő1 köd ve karját behaj’ítgatva, kinyújtva kézen- állva egyensúlyozott. Egy mukka- nás nem hallatszott, míg újból visz- sza. nem ült a p?r§mre s boldogan

zihálva, haját dórzsölgetve nem vigyorgott le sugárzó pofával.

— Mostmár oszt ne ríjjcxn nagyanyáim, .— maguk meg menjenek haza, mert ha egy újjal is hozzám nyúlnak, mégagyszer a kezemen állok.

Bár attól nem kellett tartania, hogy valaki íelmeráőzkedik s hozzányúl és a szömyülfcödő felnőttek sem gondoltak verésre, Frici ismét virgoncán a kéménybe kapaszkodott. Eire aztán Fótos néni nagyokat jajgatva maga kezdte ki tuszkolni a vendégeket.

Tavithatatlan ez a kölyök...

" nem is normális — vágta ki a szentenciát Cs. Nagyné, aki egy esztendő óta roppant, haragudott Fricire. Hadonászva, nagyokat rikkantva kezdte megélni az utcán, miért kellett volna már a múlt nyáron megnyúzni a rakoncátlan fickót.

Cs. Nagyók hatalmas portája, hosszú kevély háza éppen Fótosék utcájára nézett. Kínosan tiszta, de hólyagosnak tűnő ablakai néma szemtelenséggel bámullak a csupa szűkudvarú, nádasházú fertályra. Éhes harcsának vélte Frici is, amikor az árokparton hasalva számtalanszor töprengett magiban: vájjon mi folyhat a csukcttzsalus ablakok mögött. Várta, mikor nyitja ki láthatatlan nagy száját a nagy- gazda háza s falja fel a közeli házacskáikat. Ügy. mint a lefíegő szá- jaszélű, csüngőfülü, vastaghangú komondorok teszik bent az udvarban az elébük hajintot lócombok- kal. Alvadt vérrel keveredett por szennyezte be a marakodó ebek pofáját, mikor a javahúst felzabálták, utána sunyin meghunyászkodva, tomposán sompolyogták körül Cs. Nagyot, aki egy-egy etetés végére szintúgy vicsorgott, mint a jószgjaá,

_— Kuss, az anyátok istenit — rúgott szét nekivörösödve a kutyák közt — és ilyenkor Frici örült, hogy a nagy, lusta dögök azt kapják, amit érdemelnek. Morogtak, hörögve csattogtatták fogukat a szörnyetegek s a kisfiú léiek- zietvisszafojtvia várta ilyenkor: — no, ugorjatok úté latos gazdátokra!

Egyetlenegyszer járt Frici a kapun bedől. Volt a gazdának egy hegyesfejű, bamba fia, aki délutánonként kiállt a kapuba s orrát piszkálva bámészkodott. Nézte a porban ugrándozó, vele egykorú gyerekeket. — Frici vele járt egy osztályba — de játszani sohase ment közéjük. — Hogyne! Tönkretennéd a ruhád, mint azoic.;. Ez is sokba került, ami rajtad van.;.

— perelt rá az anyja, ha néha kívánkozott. így aztán Sandri csak bámult kidülledő halszemével s vájkáit orrlikába. Szabad kezével 'halbicskája láncén kaparászott s oda-oda vakkamtott a komáknak:

— Üssed Bimri, ne félj tőle!..; Nem erős az, csak ciberét eszik!

Ez a bíztatás a patikus csemetéjének szólt, egy löttyedtre hízott, kényeskedő fiúnak, akit Frici nem valami kíméletesen hempergetetta fojtó-zagú porban.

— Fogd be... te::, idcmtalan

— ugrott Cs. Nagy felé Fótos és el is kapta volna a gamancát, ha az te nem iszkola rácsos kapun;

Lehet, Frici ereje, ügyessége ámította^ el a gazdagyereket, elég az hozzá, hogy egy szokásos délutáni bámészkodók után megszólította.

— Meg mernéd-e ülni az Ugnit?

— Fótos.

— Meg ám, — téged úgy is lelökne, mafla!

— Maid meglátjuk, kit lök le ... Gvere át reggel hatkor. .

jyjásnap Frici beugrott a kerítésen. Sándor esetlenül cset- lett-botdott körülötte, míg az istálló felé tartottak. Fotóst szinte lenyomta a nagy udvarban uralkodó kínos rend, a cselédek lesütött feje, komor nézése. Egyedül az vidította fel, hogy a nagyól padláslyukám egy kakas dugta ki csillogó-fénylő fejét s vérvörös taraját megrázva, nagyokat kukorékolt,

— Kapjuk el a nyakát. — te! — feledkezett meg a lóról.

— Na, te.;; — jött izgstomiba a mafla Sandri, — ahun a létra.

— Fszt! — mászott néhány pillanat múlva összehúzódva Frici a fokokon felfelé. A lyuk alatt nesztelenül mesült s ugrásrakékzen figyelte, mikor bújik elő megint a kópé.

— öhn! —- részelte izgalmában Sandri, aid távolabbról leesett, körmét rágcsálva. — most! — kiáltotta, mikor kinyúlt a taraios fej.

— Mé«vo,fjv! — lihegte gvnzeipm- ittnepm Frici pikVor-a. s krt képzel szórry"a a kakas rvakít. Teen ám. de a nagy ’endiitottől a rima falon megcsúszott a létra. El is dőlt. s Frici megszeppenve éviekéit a magasban, a kakas nyakán

lógva. Szegény pára furcsa krá- kogó, visító hangot adott a létra- dűlés pillanatában, aztán szemét örökre bezárva szolgált kapaszkodó kötélnek a gyerek számára;

— Szólj már ya’akinek, te üíő- dött! — ordított Fóto;s. De Sandri addig ugrált, vinnyogott, röhögött, míg az anyja elő nem került a nagy lármára.

— Híjnye, az anyád csavargó minden!t — a legszebb kakasom — sziszegte, míg a létrát a falhoz állította s már lépte is a fokokat.

Frici alaposan megijedt. Felfalja ez a nagydarab asszony, hiszen megleste már, hogy megráncigálta a szolgáló haját is egyszer, mert szalmaszál esett a tehén farkának csá*v"'!-<;ától a sajtárba. Most mi lesz?! A nagyasszony már ott lihegett a tatodnál. Lesz. ami lesz' éppen miikor Cs. Nagyné meg akarta ragadni a 1/baszárát, a fiú elengedte a kakas nyakát. Rázuhant az asszonyra, onnan a fö’d- re, de már ugrott is talpra s mire Cs Nnsyné. meg kaién fia feleszmélt. Frici már kívül került a kapun.

^ SkOSU volt olyan jó kafca- ^ som! Tönkretette ez a zsi- Vánv! — emlékezett vissza a nagy- gazdámé. mikor hazainduriak Fóto- séfctól a szomszédok Mtohocv az arcokon inkább kárörömet, mint együttérzést észlelt, lábát szétterpesztve, erős kezeit vastag farára támasztva, még magasabban folytatta.

=— De ez nem volt elég a bitangnak ;.; Egyszer meg aa iskoláiba tette beteggé szegény kisfiámat.s? Ez disznótoros uzsonnát vitt magával, amaz meg kunyerált tőle;s. Hogyne, ha bolond lett volna Sanyink ... Nem adott... Az meglökte úgy, hogy hurka-kolbász kihullt a szalvétájából, le az olajos padlóra;. A drága, megboldogult Vajó tanító úr mentette meg egyetlenemet a haláltól. Akkor toppant be, mikor Sanyikám már fuldoklóit ... Ez a pimasz Fótos a hasán ült, úgy nyomkodta bele a hurkát vágat'an. egydarabba... A többi csirkefogó meg hordta a sót. hogy meg ne csömöljöm, ahogy mondták ...

— EKven egy fiú, akár a sait- kukac — jegyezte meg az öreg Kocsis Imre. aki ritkán szólt, de akkor mindenki odafigyelt Nagy tisztesség minden szava, hiszen pende- lyes gyerek volt, mikor Kossuth apánk zászlaja alá özönlöttek a nagykun város fiataljai. — Hogy kitalálja mindig, mit csináljon! —■ bazsajgoft most is az öreg s ösz- szekacsiintott a körüléllókkal... Ki nem állhatták az izzadtszagil nagy- gazdámét;

— Ember lesz még abból — majd mesláfiák — szurfvonvaíta derűs IWn'k»1 piri-inf Tmre hrrisí s galamMrivk* ü"tövéről nyplk-.n, kivagvrk-mivagvok mozdulattal billentette szemére kalapját, miután a nagyasszony ormótlan ülepét ni- szálva elbillegett.