Szolnok Megyei Néplap, 1955. szeptember (7. évfolyam, 205-230. szám)

1955-09-08 / 211. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1-955 szeptember 8TÓTH ISTVÁN: ILYENEK A T GÁLOK...

— E 1 b e § z é 1 é i —

Megkétszerezni háromszorozni * termelést semmiféle izomerővel, munkameghosszakbítással nem le-i hét, csak értelemmel.“

Éppen egy ragyogó esztergapad- nál jártak, amikor megállt a vezetőjük.

— Oravecz elvtárs — mutatta be a gépet kezelő munkást a paraszt vendégeknek. Az élete delén járó munkás bölcs figyelemmel rendezte el az új esztergapad körül a látogatókat, hogy mindenki lássa, amit mutat, hallja, amit mondd. — Ez a legújabb géptípus — támasztotta kezét a fénylő vastestre — jelenleg traktoralkatrészeket készítek rajta.

Milyen szerkezete van egy ilyen gépnek? — hozakodott elő valaki a parasztvendégek közül, mikor már jóideje folyt a kérdezősködés. Boros elvtárs, a kísérő mutatóujját a homlokára téve, mintegy hirtelen támadt ötlettel mondta: — Várjanak csak... Az öregnek a kisujjában van minden, de nem szereti, ha feltartják..: Be van Itt gyakorlaton két mérnökhallgató. Az esvik megmagyarázza géptechnikai, a másik elektrotechnikai szempontból .. 3

Pillanatnyi tőreimet kérve elsietett s kisidő múlva h'armadma- gával sietett vissza.

A parasztküldöttek egyike, a leg-* szálasabb, az, amelyiknek kitüntetések arany láttak fekete zakóján, Gál Antal, a Szocialista Munka Hőse, a ikiváló termelőszövetkezeti dolgozó meglepetten lódult ki a csoportból; karját kitárva, sietett a két mérnökhallgató elé.

— Laci fiam, Anti fiam:. s Hát t.k hol jártok itt?!

Többet nem tudott hirtelen mondani, csak érezte, hogy valami kimondhatatlan hatalmas gondolat, szeretet feszíti. Két fiát erősnek, legyőzihetetlenndk látta atban a nagy. bölcs, megrendíthetetlen családban, amely a rafinált gépek ezernyi titkát ismeri, uralkodik az elemeken:.. — Hát... hát.:, ez igen! — ujjongott a nagy ember.:. Munkások lettetek!

régi szakértelemmel, a jó sBírve-'s. zéssel, a pontos fegyelem megkövetelésével. De egyszer eljut az ember egy határig, amin tűi már nem m ■ ihet a régi tudásával... Tanulni kell, mert aki megáll, lemarad! — tisztázta magában s örült, mikor a szövetkezet elnökképző iskoláira küldte Zsómbékra. — A tíz hónap alatt igen sok új igazsággal szélesedett a tudása, de mindezeket így foglalta össze magának elválaszthatatlan egységbe: „Első a termelés legnagyobb mértékben való gépesítése. (Lám, az a Laci fiú csak nem látta rosszul, mikor állította, hogy mégis csak a gép idve- zít.) Másodszor: az észszerű szervezés az alapfeltétele a sikernek. Harmadszor pedig a „harci csapatok’1 legalaposabb, mindsnirányú előkészítése, azaz a jó szakmai irányítás.“

Szeretett volna hazarepülni időnként az iskoláról, mikor hírülkapta a csodálatosnak tűnő változást: az aratást 92 százalékban gépek végezték Turkevén. Soha a történelem folyamán ilyen gyorsam nem takarítottak be. Ogy érezte, rengeteget veszített, amikor nem tapasztalhatta közvetlen közelségben ezt a nagy eseményt...

Nemrég pedig a Vörös Csillag Termelőszövetkezet képviseletéiben Kalmár Eiek bácsival, ifj. Borics Istvánnal vendégként járt a budapesti Ganz Vagon-gyárban a munkások meghívására. Még olyat életében nem látott!

Most is érzi azt a kissé borzongató meglepetést, ami elfogta az óriási feketeszürke csarnokiban, ahol izzó-folyón ömlik, sistereg, spriccel, sziporkázik a fém. összeszorította edzett testét az irtózatos forróság, emit a tompa dübörgéssel, gonosz ichogással égő kemencék okádnak. Bámulta a pokoli hőségben, nyolcórás verejtékezésben nyüvődő munkások nyugalmát. — Nem megy ki eszéből szemük feA NÉPSTADION

— Együnk, mert kilyukad a s ;yomrom, olyan éhes vagyok. 1

Ezt a családfő, Gál Antal mond- a, miután kezet mosott a zomán- f :os lavórban. Aztán letelepedett a 1 ;yalogszékre, az alacsony asztal r mellé. Mielőtt a kanálhoz nyúlt s rolma, jóízűen magropogtatta vas- 1 capocs erejű ujjait. Balján piros- 1 xjzsgás feleségére, jobbján a válás Laci fiúra mosolygott.

A jókötésű ember széles melle 1 biztonságot sugárzott, derűs nyu- 1 ’alom áradt róla szét a kis csalá- ■* ion. Ahogy domború válla a tál • :ölé hajolt,, higgadt mozgásával is 1 bíztatta az asszonyt, a gyereket: j Mondjatok már valami jókedvűt. Dlyan andalítóan hegedül a pitvar ( »lőtt a tücsök. Jólesőn birizgálja az ' vnber orrát a kihűlő szilvaiékvár llata. Mintha versenyezni akarna i friss búza nyomasztóan édes szagával, mely a hombár felől terjeng .:. Még ez a kis büdös macska is túlzott bizalmassággal dörzsöli telpúposodott hátát hol egyikünk, J 10I másikunk lábához.

Apa és anya összehajolva, üte- . mesen szürcsölgette a levest és . szótlanul pislogott a maga gond- ' jába süppedt fiúra.

— Szedjél már Laci, elhül •— ' biccentette vállon apja a legényt, ' az meg csak forgatta szájában az unalmában bekapott kenyérfalatot. Belefeledkezett az eiektro- . mos ábrákkal zsúfolt könyv böngészésébe, nem számított neki a vacsora se. Pedig odakint a réten az étel gondolatára is összefutott ínye tövén a nyál, amikor még javában gyűjtöttek.

— öhm .,. jól van — mormogta s eszét egészen máson forgatva kongatta a tál oldalán a merőkanalat.

— Ejnye fiam, azon járjon az eszed, amit csinálsz *— korholta csendes szomorkásán az apja. Mire való ez? Paraszt vagy te, termelőszövetkezeti tag. Nőm való neked a villamosság mestersége:

— Engem úgyse beszél le, édesapám — hajtotta be könyvét nagy akarattal a fiú.

Mindkettőjük hangjából érződött, hogy régi, el nem döntött vitát folytatnak, amit egyszer mégis dűlőre kell vinni. Nem indulat tüzelte egyikük igazát sem, hanem annál valami sokkal erősebb: a szívben viruló meggyőződés.

—1 Belőlem már nem veri ki senki, hogy az izomerőmet ne pocsékoljam arra, amit géppel is el tudok intézni::. Gépész leszek ... akkor is szeretem én a földet, nem hagyom el, — mondta nyugodtan Laci, mint akiben régen tisztázódott az elhatározás.

Anyja meleg legyintéssel kanya- rintotta le fejéről a menyecskében megkötött kendőit s alsó szájaszé- lét a felsőre piítyeztve, fújt egyet. Mutatta, hogy az étel hevítette így fel, pedig valójában az anyai szív izgalma: mi lesz, ha ez a fiú is kirepül a szülői házból? Másfelől meg titkos büszkeség is re- megteltte, amiért mind a két le- gémyfiú ilyen szívós kovácsa saját sorsának. De azért egyetértőleg bólogatott, mikor az ura tagadóén ingatva fejét rögtön belekapaszkodott a fiú válaszába*

— Dehogynem, dehogynem3 Te is hűtlenné válsz hozzá, mint öcséd, Anti — jött nagyon mélyről a hiábavaló neheztelés Gál Antalból, a turkevei Vörös Csillag TSZ brigádvezetőjéből. Azt hiszitek, hogy a gép az Idvezítő: : Pedig hej, de nagyot tévedtek. Mi lesz, ha senki se akar paraszt maradni? Menták, menekültök, elszálltok a földtől. Nektek már derogál, hogy harmat veri a fekete barázdában fényes csizmátokat. Nem szeretitek, hogy ráragad a trágya: *. Jut-e még eszedbe, hogy reszkettél örömödben, mikor először adtam oda szántáskor a szárat. Piros lett az arcod, dobogott a szíved, ahogy 'kurta láboddal miagyosan araszolva baktattál az eke szarvéiba kapaszkodva .. i Nyakadba akasztva lengett a gyeplő, nagyot rikkantottál, ha a ködös csendben megbotlott a ló, csörremt a szerszám: „Hóba, Holló!»i Akkor még azt hittem, megérezted, hogy a földnek „lelke" van s paraszt leszel.,, De már látom, sose leszel igazi paraszt többet.

A legényt láthatóan szíven ütötte apjának szokatlanul érzelgős visszaemlékezése. De inkább ellenkezést váltott ki belőle ez az el- érzékenyülés, mint megértést. Vagy talán neki sem volt olyan könnyű otthagyni a megszokottat, a kisgyerekkor mese-szőttes világát? A tehén tejszagát hömpö'iygető őszi tarlót, a tavaszi zsenge árokpartot a sárgapihés kiskacsákkal; a: első lovaglás szívdobogtató boldogságát, amikor kiscs-izimás lábai' inkább még a félsz, mint a bátorág tapasztotta az óriásnak tuno ó remegő-irr. bolygó meleg test éh ez.

Szép volt, kedvzs volt az az idő :s még most is érzi a szájába an- iak a falat szalonnának az ízét, nelyet a régi karácsonyra kapott izeredásbói eszegetett. Ott őrzi a ropott kis gyerekhoimit a kamra- íjtó mögé akasztva.

Szerette ő és nem tagadhatja, szereti ma is, mindig is a paraszti rilágot. De hogy nem veszi észre íz apja, hogy ez a világ, bennük 'iatalokban, a messze végtelenbe ágúit, mióta a mesgyéket elfűjta i történelem Turkevén, s a fekete "öld szívverését a traktor, a kombájn viszonozza. A múlt és jelen jgybevegyítése megbántottságot :salt ki a fiúból.

— Nem árulná el apám, mikor Sntorogtam a paraszti élettől?

A brigádvezető szótlanul legyin- ett a kérdésre. Kihörpintetlenüi ;ette vissza tányérjába az utolsó can ál lebbencset s kíjefcb fordult az asztal mellől, hogy lábát jobban elnyújthassa. Homlokát letörölte zsebkendőjével s folytatta, ahol abbahagyta. Mintha a szemrehányó kérdést nem is hallotta volna.

— A Gálok el tudnak szakadni a földtől? — kérdezte mintegy magában is kutatva. — Mit szólnak apátokra, a tekintélyes volt kózép- parasztra? Majd mondogatják: belépett, hogy beszéljenek róla Tur- cevén. A fiait meg munkásnak, úrnak küldi, mert neon bízik igazón a téeszben:. •.

— Ne szítsad már annyira fel a dolgot — hűtögette a felesége.

— Azt szeretném, ha legalább egyik fiam a nyomdokomba lépne, nagyobbra törne, mint az apja. Hiszen neki minden módja megvan már rá..,

Laci csak hüvelykujját huzigálta a csukott könyv egymásra boruló lapjain s gondolataiba mély edve állta, hogy hullnak rá apja becsületes szívének érzései. A következő szavaknál felélénkült érdeklődéssel nézett a derék paraszt nyílt sugarú szemébe. Gál közelebb tolta hozzá a kisszéket és lelkét belsöntve a beszédbe, magyarázta:

— Nézd, Laci fiam .. * Egyéni paraszt voltam, most majd ezer hold bnigádvetetője. Más utak, más módok kellenek a gazdálkodáshoz ; Emberekkel kell bánni, mindig újat tanulni, mert máskép nem ad többet a föld. ... Háí nem segítessz nekem, fiam? . ,

— Dehogynem, apám —* kapott hirtelen ötletre a fiú. — Anti is, én is azt akarjuk; Maga azt mondta, hogy a gép nem idvezít... Fedig az ember a géppel lesz igazán emberré:.. Én a géphez még az elektromcsságot akarom hozzáadni, hogy a parasztnak még köny- nyebb legyen a munkája. Azt szeretném, hogy maga is, anyám is minél előbb emberibb életet éljen. Jusson idő színházra, mozira, szórakozásra még az aratás legköze- pén is. Hogy munka után ünneplőbe öltözve pihenjenek.Mérnök leszek, apám- A téesz elenged, már beszéltem a párttitkárral,

A vita eldőlt. Laci a tsz ja- vasltatóina szakérettségizetit. Szegedre került, ormán a Műszaki Egyetemre. Követte öccsét, aki a Radlátorgyár másodéves tanulójaként tette le a szakérettségit s gépészmérnöki hallgatónak iratkozott. Most harmadévesek;

Apjuk meg szinte pótolni akarva, hogy a Gálok mai nemzedékének életpályája így elkanyarodott a mezőgazdaságtól, mág hűségesebb szerelmesévé vált a földnek. 1953- bam a Nagykunságban régen látott gyöngyörű termést ért el brigádjával 240 holdon 14,50 mázsás lett a búza-átlaguk, 40 holdon meg 19,52 mázsás az őszi árpa. Méltán kapta kormányunktól, pártunktól a kivételes tehetségeket illető kitüntetéseket;" A Szocialista Munka Hőse lett.

Mikor a Magyar Népköztársaság Érdemrendjét a legbecsesebb családi értékek közé tette a legszebb szekrénybe, elővette legényfia szakérettségis fénykép-tablóját. Sokáig elnézte a messzekerüit ké: fiút, a keskenyebb arcú Antit, i nyugodtabb vonású, tettebb képi Lacit. Milyen okos szeműek, város ■ öltözetűek, nyakkendősek? Hoffi megváltoztak! Nem tudná hirteler megmagyarázni, miből következteti de látszik róluk, hogy ők már nerr kétkezi emberek. „De te azért ma radhattál volna itthon, Laci fiam

— sóhajtott mélyet. Ezt senki s< 'látta, igazán őszinte volt, hiszel csak nem múlt ká belőle az apa: a paraszti bánat; „Majd meglátjuk mi lesz belőletek“ — tette a ke

: fényképet eddigi életműve legdrá ' gább kitüntetései fölé.

: Megint eltelt egy esztendc

• A brigádvezeteban új feiismeré t érlelődött. A mezőgazdasági terme

• lésben sole minden el lehet érni ;

A vonni még mozdony nélkül álmoskodlk a pesti állomáson. Két óra van az indulásig. Az utasok lassan koszolódnak tel a kocsikba. Kikeresik a legjobb helyeket. Aztán nekiveselkednek a szundikálásnak.

Lépések dobognak. Nyílik az ajtó. Nevetőszemű menyecske lép be, értelmes batyuval. Utána jehérbajszú magyar lépked komoran. Leghátul fiatalember nyomul be kis táskával.

— Ide üljön, édesapám — néz szét a menyecske és az ablak mellé húzza szelíden az öreget, «=» Így szembe lesz az úttal.

Anyáskodva leveszi az öregember kalapját, kabátját. Felakasztja a fogasra.

— Ezeket tegyük ide. Ha majd álmos lesz, hajtsa rá a fejét — mondja tovább kedves szeretettel és úgy cirógatja, babusgatja az öreget, mintha ölbéli lenne. — Itt van zsemlye, meg kolbász. Az úton egye meg. Ne koplaljon — tesz mellé a sarokba egy kis csomagot,

A fiú ezalatt felrakja a csomagokat. Jegyet vesz elő. Odaadja az apjának, A markába nyom egy húszforintost is,

— Ha jön majd a kocsma, igyon édesapám bort. Hajnalban meg egy kis pálinkát — súgja a fülébe mosolyogva,

Az öreg szótlanul csóválja a fejét. Egy szó sem csurran ki a bajusza álól. Mert mit is szóljon az emberfia, ha öregségére ekkora szeretetet kap a gyerekeitől? Nem lehet azt szókkal kimagyarázni. Csák a szív dobogja megelégedetten, hogy nagyon jólesik az ilyesmi.

Elkövetkezik a búcsúzás. A fiatalok sírnak. Cirógatják a ráncos arcot, a kérges kezeket, a görnyedt vállakat sokáig.

— Tiszteljük, csókoljuk az otthoniakat — törölgetik a szemüket és eltűnnek a sötétben.

Amikor kettesben maradunk, az öreg rám néz. Látom, most boncolgatja, kiféle, miféle szerzet lehetek Erdemes-e velem szót váltani? ősz- szehunyorítja a szemét. Elfordul. Megint végigpásztáz tetőtől talpig. Aztán sokára megszólal.

■— Hová utazik az elvtárs?

— Szolnokra. Hát az elvtárs?

— En egy kicsit messzebb megyek, a Nyírségbe. Ott vagyok gulyás az egyik szövetkezetben. Ki üdültem magam az állam figyelméből. Heverésztem két hétig. A fiamnál is voltam két napig — kezd neki megfontoltan a beszédnek és rágyújt.

CsapUodiák az ajtókat. Kiabálnak az utasok. De az öreget nem zavarja semmi. Ájtatosan folytatja.

— Csodagyönyörű marháink vannak a szövetkezetben, A bikánk elírtál CrOHAl GYÖRGY

só dijat nyert. Az újságban is benne voltunk.

— Az szép. Hát a termésük milyen volt?

— Tele lesz a padlás, kamra most is, mint tavaly. Két hízóm is van. A tehenem húszliteres. Éven által mindig van pár ezres eldugva a sifonba, a lepedők közé. Szóval nem panaszkodhatok.

— Es mégis van még mindig olyan ember, aki húzódozik a szövetkezettől.

— En mondom magának, ősz fejjel, hogy aki nem lép be a szövetkezetbe, az mind süket, mind bolond. Mert olyan sora senkinek nincs, de nem is lesz, mint nekünk.

Újabb utasok zúdulnak be. A beszélgetés abbamarad. Jó fertály- óráig hallgatunk. Mikor aztán kitisztul a kiabálástól egy kissé a levegő, az öreg élesen a szemembe néz.

>— Járt-e már, elvtársam, a Népstadionban?

*— Még nem — mondom szelíden.

— Hát akkor legjobb, ha leszáll, oszt megnézi, de rögvest. Mert olyant még nem látott ebben a büdös életben — hadonász két kézzel egyszerre. — Tudja, milyen magas az? Szédül az ember, ha felnéz a tetejibe. Magosabb, mint a torony.

Akkora vasbetonok tartják, mint az ijedelem. Oszt tudja, mi a leges-' legszebb benne?

— Micsoda?

— A fű! Az olyan szép zöld, hogy olyan még a mi legelőnkön sincs, Mert tudja, a fű, az a barom kenyere. Friss fű, friss kenyér. De ez a fű olyan, mint a kalács, mint a piskóta, olyan kegyetlenfinom. Hej, ha én éven által olyanon legeltethetnék!

Elgondolltoaea nézek társamra. Arra gondolok, hogy a szabónak a ruhán, a borbélynak a hajon akad meg először a pillantás sa. A gulyás a füvet figyeli meg a Népstadionban is és azt számitgat- ja, mennyivel lennének kövérebbek a szövetkezet marhái, ha olyant harapdoshatnának mindig.

— Az olyan fű, hogy ha odamegy, azt külön okvetetlen nézze meg! En még szakajtottam is belőle egy féli marékkai,

•— Majd megnézem •— bólogatok és arra gondolok, hogy ez az öreg gulyás, akit úgy szeret a fia, meg a menye, még két heti üdülést érdemelne ráadásnak. Mert Pesten is azon álmodozik, hogyan tehetné még szebbé távoli termelószövetkei zetének híres jószágait,

Telepesek

a címe annak az argentin filmnek, amelyet mától kezdve egy hétig a szolnoki Vörös Csillag filmszínház mutat be. A film története a századfordulón játszódik le, amikor a telepesek karavánjai meghódították az argentin szűzföldeket. Végig izgalmas, fordulatos filmregény keretében mutatja be a rendező, azt a küzdelmet, amelyet a telepe- sek vívnak a zsarnok földesúrral szemben*

«

szült villogása, ahogy a lángok IV furfangját lesik s pillanatnyi pon- t< tossággal tudják, mikor, hova n nyúljanak. Kiszáradt a torka s bár h dongott, lihegett, remegett a nagy műhely, azon kapta magát, hegy ti még a lépéseire is vigyázott. Meg t ne zavarja azt a csodálatos fegyelmet, mellyel a munkások az építő- j, pusztító tűz felett uraik'adnak. r Fülében bong az emelet magas j légkalapács tompa ütéssorozata, r ahogy például egy kerék formáját r gyors csapásaival kinagyolta. — j, „F.zek a kovácsok!" — magyarázta r kísérőjük, Lénárt elvtárs. Ková- _ csők?! — csodálkozott el magában, t mikor a gépet kezelő sovány em- j bért jobban szemügyre vette. Hol van ennél az üllő boltozató mellkas, s kezére is bajosan lehetne rá- * fogni, hogy olyan, mint a harapó- ( fogó? Vajon ismeri-e, mi a ráverő ^ kalapács? Kovács. Ez már bizony j ég és föld az öreg turkevei kovács- t hoz, aki kék bőrkötényében bruió- ? lis erősnek hatott, ahogy segédjével ^ rávert a vasra s mikor lecsapott j kalapácsával, reszketett a kis mű- . hely. (

Ez a modern kovács már mű- 3 vész. Precíz gépe ügy engedelmes- ; kedik kezének, mint virtouznak a muzsikája. E’hült benne a vér, mikor az ösztövér emberke — bízó- ! nyára olvasott a téesz paraszt gon- j dolatában, tréfásain elkérte tőle a zsebóráját, odatette a légkalapács , alá. Felugrott, meghúzta a fogan- $ tyút s a tonnás fémtömeg villám- ( gyorsan zuhant le az órára. Akkor ■ ocsúdott fel, mikor szólogatták: , menjen csak közelebb, vegye ki , óráját a kalapács alól. Nem tudott mit szólni, csak megkönnyebbülten nevetett a körülállókkal. A kai a- ■ pács hajszállal az óra fölött állt meg a munkás pompás érzékű keze moccanására.

Itt is: fizikai erőkifejtés kevés, ellenben mind több értetem, in- tellingencia a munkában. „Tíztizenöt százalékkal testi erőfeszítéssel is tudjuk emelni a termelést — cseng a fülében Boros elv- társ; szava. De nekünk többre van szükségünk néhány százaléknál