Szolnok Megyei Néplap, 1955. szeptember (7. évfolyam, 205-230. szám)

1955-09-01 / 205. szám

4

SZOLNOKMEGYEI NÉPLAP

1955 szeptember T,

lárciuH 12-én voft 25 éve, hogy ikre elbúcsúztunk Alois Jirásek- , a cseh irodalom nagy klasszisától. Életművének jelentőségé- l ezt mondotta Klement Gottwald 18-ban: „...azért valljuk Jiráse- t a magunkénak, azért áll hoz- nk oly közel — közelebb, mint a gi kapitalista társadalomhoz —, ért mesterien ragadta meg műiben a nemzetünk szabadságát és [virágzását szolgáló hagyományéit. Életműve arra tanít bennün- :t, hogy történelmi múltunkat he- r'-.en lássuk, megszilárdítja nem- A öntudatunkat, optimizmussal s n ép alkotó erejébe vetett hittel ti el bennünket.“ Jirásek művé- i : tollal örökítette meg a huszita rn idalmi mozgalom dicsőséges rsr.akát „Mindenki ellen" című gégiyében és a „Jan Hus“, „Jan tka“ és „Jan Rohác" címeket vi- lő huszita-regénytrilógiájában. A eh parasztfelkeléseknek „A ku- afejűek" és a „Skaláci“ című re- ínyeiben állított örök irodalmi miéket. ,,'A kutyafej űek" című igényének abból a fejezetéből lünk itt részletet, amely Jan ladky Kozina, a chodi nép ret- ■nthetetlen védelmezőjének kivágásét írja le,

'••H f. *

A főtéren megszámlálhatatlan mbertömeg verődött össze, fej fej »llett, hogy mozdulni sem lehe- -ít: ki hol állt, oda volt lélegzete >gytán cövekelve. Az ablakok, a adlásnyflások csupa fej, sok kí- áíjcsd a tetőkre is kikúszott, a leg- cssgabb a városháza előtt volt, hol a fegyveres katonaság alig tarolta vissza a népet, amely a kapu elé hömpölygőit, nyomakodott. íogy az elítéltet megpillantsa. A capu közelében a katonák előtt állt t chodok csoportja. Nyolcvan, nagyobb részt jól megtermett férfi, »regek és fiatalok álltak ott, fokos nélkül, komolyan, elsötétült arccal. Minden pillantás rajtuk volt, s kicsinyeiken, akiket a karjukon tartottak, meg a nagyobb kamaszokon, meg azon a pár hosszúbun- dás, elszomorodott chod asszonyon. Az emberek rájuk mutogattak, őró- iufc beszéltek: a chodok tekintete azonban csak a városháza átjáróján volt.

Most mind összerezzent. Ä városházából tompa zaj s zokogás hallatszott. Katonák jöttek kimért lépésekkel s utánuk ő, Kozina. A szívük összeszámít. A szálas férfi, aki csupa „vér és tej" volt, hogy összeesett, hogy megsápadt! De még milyen keményen megy, milyen egyenesen tartja a fejét. Mindnyájuknak egy gondolata volt, minden choid előrelépett, hogy üdvözölje, a kezét utólszor megszorítsa. De a katonaság visszanyomta őket, nem is mozdulhattak. A katonai kíséret közvetlenül a városháza előtt megállt. A rab fölnézett az égre, amelyet olyan régen látott. Derült volt és kék. A börtönőr rászólt Hancira és az öreg Kozinánéra, hogy csendesen legyenek, az ítéletet fogják felolvasni,

Ä főtéren minden pillantás a városház erkélyére szegődött, amelyre néhány hivatalnok lépett ki. Egyikük olvasni kezdte a büntetőbíróság ítéletét, hogy a tömeg megtudja, az elitéit mit követett eh Ahogy végigolvasta, jelet adtak s a szomorú gyászmenet megindult. Ebben a pillanatban az egyik chod, az öreg Pribék volt, levette a kucsmáját, s jobbját Kozina felé nyújtva, ezt kiáltotta:

— Isten veled, te vértanúnk!

De szava elveszett a tömeg neszében és lármájában, csak a legközelebb5 ek hallották meg az öreges hangot. Es Kozina, hisz ép feléjük fordult, fejével utoljára még odaintett nekik. Aztán megindult, oldalán a pap, közel hozzá az anyja, felesége, aki Pavlikot és Hanatkát hozta kézenfogva. Utánuk a chod férfiak és asszonyok jöttek: az öreg Kozináné közelében Rehusek Jiskra. Jobbra és balra katonák, akik a népet tartatták vissza.

A menet csak lassan haladt előre. Az élen egy szakasz katona, amint a tömegen utat tör, a bevont dobok sötét, fojtott pergése, az is arról hallik. A városházáról a Prágai utcának tartottak. A toronyban a lélekharang panaszos hangja szólalt meg. Amikor Kozináné és Hanoi az első csendülést meghallották, a kezük kezdték törni. Arról, ami körülöttük történt, nem tudtak többé.

Hanei előtt ködbe borult a világ. Minden szétfolyt benne, mö- güle csak valami vad zajt és sötét dobogást hallott; csak a lélekhaALOIS JIRASEK:

KUTYAFEJÜEK

rang ijesztő csendülését vette ki tisztán. A szíve majd meghasadt, a mellét görcs szorította össze: sírni már nem is tudott. Aztán a lába kezdett el rázkódni, a térde megremegett s nehéz köd vonta be a lelkét. A szomszéd chod asszonyok vették észre, ahogy megtámolyo- dik.

Kozina megállt s vele az egész kíséret. Épp a Prágai utcában voltak. Mind odanéztek, hogy mi történik, egy hang futott végig meszsze a tömegben, hegy az a parasztasszony összeesett. Mind sajnálták, a tömegbeliek s az ablakokon kinéző polgárok is. Ebben a pillanatban egy ezüstpénz villant föl a levegőben, utána a másik, harmadik, majd egy arany fény lett föl s hullott a többi utána Hand ölébe, akit a templom előtt a kőpadra ültettek. A részvétüket akarták így nyilvánítani, vagy kárpótlást akartak adni a nyomorultnak? Hevesen markolta meg a pénzt, mint valami

izzó szenet, vagy rút bogarat hajította el, s kiáltotta:

— Az uramat adjátok ide!

Azt akartál«, hogy maradjon ott, ne menjen tovább. De mintha valami új erő szökött volna belé, megint fölkelt s továbbment a szomorú úton. Kimentek a prágai kapun, a mostani külvároson haladtak tovább, amely akkor szinte csupa kert volt. Derült, fagyos nap volt. A hatalmas tömegnyi kíséret szabad helyre jutva, szétfolyt, sókan

Amiért elbocsátották

írtai Lola Viljaeorta de Vidaurre geutemalai írónő — (.Igaz történeti

AZ ISKOLA üvegezettem abia^ kából széles kilátás nyílik a faluba. Barnalbőrű, huncutképű, kíváncsi gyermekek próbálkoznak az utcáról benézni az osztályba. A tanítónő azt mondta nekik: lehetséges, hogy szerdán két úr érkezik a városból és a tanév befejezése alkalmából levizsgáztatja őket. — Ezért ólálkodnak már 6 óra óta a ház körül, ahol a szegényes falusi iskolát elhelyezték,

A városi urak az intéző társaságában már megérkeztek és várják a vizsga kezdését. A 20 esztendős fiatal tanítónő az utolsó előkészületeket végzi: tollat helyez az asztalra, felállítja a tintásüvegeket és meglehetős komolysággal az osztálynaplót a megszokott helyére teszi. Olyan, mint egy kislány, ahogy ott áll, sápadtan, soványan. Mellette négyesztendős kisfia játszadozik. Még anyjánál is sápad- tatob, nagyon betegnek látszik.

Miután már az utolsó simításo* kát is elvégezte, kimegy a folyosóra és egy vasdarabbal néhányszor ráüt a kötélen csüngő vas- darabra. A zsibongó gyermeksereg azonnyomban az iskola bejárata felé tódul és néhány másodpercen belül már elfoglalják helyüket. Észreveszik a tanítónő figyelmeztető pillantását, hátrasimítjék borzas hajukat és csengő hangon köszönnek:

<— Jó napot!

Gyorsan folyik a vizsga. A gyermekek bemutatják, mit tanultak: olvasnak, írnak, számolnak; Kis palatáblájukra felrajzolják mindazt, ami az iskolaév alatt megmaradt emlékezetükben. Lerajzolják a birtok fölött reggelenként áthatoló repülőgépet, egy tehenet, egy borjút, az iskolát azzal a fehér-kék

zászlóval, amelyet a tanítónő varrt és erősített fel a szalmatetőre. Harminc gyermek hajol a kis táblák fölé és nagy igyekezettel rajzol.

Vizsga után az udvarra mennek és megmutatják a vendégeknek csöpp kis megművelt földjüket, csirkéiket és a nyúlketrecet.

A vizsgáztatók gratulálnak a tanítónőnek, akinek az arcát az első elismerő szó után vörösbeborította a pír,

J ELENTÉSÜNKBEN meg kelJ lene dicsérnünk a tanítónőt jó munkájáért — mondja egyikük.

— Nem érdemes — jegyzi meg halkan az intéző, majd közelebb hajolva suttogva így folytatja: a gazda nem akarja, hogy a béres- gyerekek tanuljanak. Ha a tanítónő lelkiismeretes és hozzá még eredményes munkát végez, feltétlenül elbocsátja.

— Ez nem tartozik ránk “ válaszolják, — ennek a nőnek a munkája dicséretet érdemel.

— Szegényke! — mondja az intéző. — Súlyos maláriával érkezett ide. Mióta meggyógyult, fáradhatatlanul dolgozik, hogy eltartsa magát és gyermekét; Ha önök megdicsérik, dón Otto azonnal elkergeti innen;

■— Ez lehetetten. De ha mégis ilyen lenne az az ember, meg kell magyarázni neki, hogy alárendeltjeinek szolgálatait éníélflni kell.

Az intéző résztvevő pillantást vetett a tanítónőre, aki az osztály ellenkező sarkában nyugodtan rakosgatta a gyermekik füzeteit és semmit sem hallott a beszélgetésből.

Megkezdődött a szünidő. Egy szép napon dón Otto megérkezett birtokára. Piros, petyhüdt arcú

férfi volt, szájában rendszerint vastag sáivar lógott. Körüljárta a birtokot.

— Mi újság az iskolában? >— kérdezte.

— Minden rendben van <— válaszolt az intéző.

— Hm.:: Mutassa a jelentést.

Belemélyedt az olvasásba. Hirtelen felemelte a fejét és dühösen sziszegte fogai között:

— A toprongyos indiánok megtanultak olvasni! Mennyi fizetést kap ez a tanítnő?

— Nyolc pesot és ellátást

— A múlt esztendőben ki volt a tanítónő?

— Mundo Garsia. Nem emlékszik? ő 12 pesot kapott és ellátást. Csak látszólag dolgozott az iskolában, valójában a hivatali teendőket végezte. A gyermekek nem szerették. Lusta és hozzá még alig tud írni és olvasni ,,,

>— Mit csinál most ez az ember?

— A napot lopja otthon a falujában.— Hívja vissza és adjon neki napi 15 pesot;

Véget ért a szünidő. A tanítónő csak akkor tudta meg, hogy helyét elfoglal’ ák, műkor visszatért a birtokra.

CGY ESŐS, borongás napon *■ indult el, karján beteg gyermekével. Hogy az éhhaláltól megmeneküljön, néhány garasért mosónői munkát vállalt a szomszédos birtokon. Szomorú szemmel nézett mégagyszer az iskolára, ahol ha rövid ideig, de mégis, egy kis nyugalma volt. Tekintetével utoljára végigsímogaéta a pici fehér-kék zászlót és hosszan integetett az egyre erősödő szélben, mintha azt akarta volna tolmácsolni, hogy szíye örökre a gyermekeké

Erősen fújt a szél, amikor Jevdoktja Szludnyeva műszak után kilépett a gyár kapuján. Az utcai lámpák erősen himbálózz tak.

— Hű, micsoda idő — gondolta a fiatal nő. — Ma még el kell mennem a 185-ös számú házba. Most pihenek egy órács- kát, azután átnézem az anyagot, a

*

Az ivanovói textilipari főiskolán a tanulmányi évek alatt a komszomol szervezet megbízta Jevdo- kija Szludnyevát, hogy folytasson agitációs munkát az egyik nagy üzemi ház lakói között, ahol a híres ivanovói „Krasznaja Talka” gyár munkásai és munkásnői éltek. 1905-ben ebben a gyárban az elsők között alakult meg Oroszországban a munkásküldöttek Szovjetje. A gyár többszáz textilmunkása vett tevékenyen részt az önkényuralom és a kapitalizmus ellen vívott forradalmi harcban. Még élnek a forradalmi évek veteránjai, de ma már nyugdíjasok. Velük kellett beszélgetnie Szludnyeva komszomol-népnevelőnek. A beszélgetések során beszámolt nekik a Szovjetunió életében és a külföldön végbement eseményekről. Ugyanakkor azonban Duszja mindig szívesen meghallgatta a tiszteletövezte emberek elbeszéléseit.

Duszja összemelegedett, barátságot kötött a ház lakóivói. Gyakran úgy érezte, hogy ez a ház szülőháza és így is emlegette:

í— A házam m

Jahov Userenho:

cÁ ktcLats atíidíg.

Duszja nagyon szerette az agitációs munkát. Soha nem törekedett nagyszámú hallgatóságra, ritkán beszélt emelvényről.

■— Nem vagyok szónok, hanem beszélgetőtárs —■ mondogatta. — Szemtől- szembe, egyszerűen szeretek beszélni az emberek* kel

A főiskola tcomszomól- bizottsága nem véletlenül állította példaképül Dusz- ját a fiatal népnevelők elé, hiszen mindig nagyon jól végezte a politikai nevelőmunkát.

Amikor befejezte főiskolai tanulmányait és megkapta kinevezését Jar- cevoba, utoljára még elment a „házába”i Mint mindig, most is megtartotta hallgatóinak a politikai beszámolót, válaszolt a feladott kérdésekre. Amikor azután a 30 hallgató már távozni készült, Duszja mintegy mellékesen megjegyezte.

— Búcsúzom, elvtársdk, elmegyek tőletek. Most voltam itt utoljára. -.

A hallgatók nagyon sajnálták, hogy el kell mennie. Megígértették vele, hogy rendszeresen ír majd nekik. Jótaruicsokkal látták el őt:

Telt-múlt az idő. Duszja, miután megérkezett Jarcevoba, körülnézett, megismerkedett az őt körülvevő emberekkel, majd megkérte a komszomol- szervezetet, hogy továbbra is kedvenc munkájával, az agitációval foglalkoz- hassék.

— Nagyon helyes — válaszolt a komszomol-szer- vezet titkára — és a párt- bizottsággal egyetértésben megbízta, hogy a 185-ös számú házban folytasson politikai nevelőmunkát. Most is ide igyekezett, hogy elbeszélgessen a ház lakóival.

JevdoJdja Szludnyeva átlépte a villanyfényben úszó, kivilágított bejáratot, ahol az agitációs iroda állt, gyors léptekkel végigment az udvaron és felment a második emeletre. Duszja ma a terv szerint a 11. emelet asszonyaival fog beszélgetni. Itt főleg szövőnők és fonónők lakták.

Megjött Duszja néni

— fogadta nagy örömmel a 13 éves kis Ny ura, Marija Popova fonónő iskoláslánya. — Kezét csókolom ; :5

—i Szervusz, kislányom,

— válaszolt Duszja és megölelte a leánykát, — Szaladj csak végig a lakásokon és mondd meg, hogy itt vagyok. Ma Natasa néni lakásában fogunk beszélgetni.

Natalja Gyjacskova fonónő tágas ebédlőjében az asztál körül két sorban székek álltak. A szokásosnál is többen, 28-an jöttek el a beszélgetésre.

— Nos, hát kezdjük, elvtársak — mondja Duszja.

— Ma pártunk központi bizottságnak a választókhoz, azaz hozzátok intézett felhívásáról fogunk beszélgetni. Nézzük csak, mit mond a felhívás.:5

Duszja egy teljes Órán keresztül beszélt a SZKP Központi Bizottságának választás előtti felhívásáról, részletesen foglalkozott a szovjet állam bélés külpolitikájának minden jellemző vonásával, igen sok érdekes tényt és adatot sorolt fel, amikor a Szovjetuniónak az utóbbi négy év alatt megtett gazdasági és kulturális fejlődéséről volt szó. Valami láthatatlan és szoros kötelék fűzte Duszját hallgatóihoz. Gyakran felemelte fejét az előtte fekvő újságból, végignézett a körbenülő asszonyokon, rögtön megérezte, mi az, ami első hallásra nehéz és nem egészen világos, s újra visszatért ezekhez a kérdésekhez:

<—! Igen, értjük — hangzott a válasz:

Ezután a hallgatók vették át a szót. Elmondták, milyen nagyszerű változásokat hozott életükben a szovjet hatalom. Tiz óra felé, amikor a gyermekek felkeresték Natalja

Gyjacskova lakásán beszélgető édesanyjukat, Duszja melegen elbúcsúzott hallgatóitól és kilépett az utcára.

A szél elcsendesedett. A várost borító ködfátyolon keresztül megcsillant a sápadt holdvilág. Duszja szívét boldogság töltötte el, mint mindig, valahányszor jól sikerült az agitáció, valahányszor a 185-ös számú ház, szívéhez közelálló lakóival találkozott.

Örömmel töltötte el az a tudat, hogy olyan kedves vendégnek tekintik ebben a házban, ahol három évvel ezelőtt még senki sem ismerte őt.

előre siettek a dombra, ahol az akasztófa meredt. A katonaság széthúzódott előtte, s négyszöget alkotott. Ebben a térségben, szemben az akasztófával, a katonasorfal élén ott álltak a tanácstagok, tisztviselők, lovukon a tisztek, köztük Hóra kerületi kapitány, az oldalán Lamming er, Albenreuth lovagja. A sötétszürke köpenybe burkolt nemes a kerületi kapitánnyal beszélgetett. A trhanevi úr szeplős arca olyan volt, mint máskor, sápadt és nyugodt. De világos szempillái, ahogy az elítélt a négyszögbe lépett, hevesebben kezdtek hunyorogni. ■

Lammínger tüstént meglátta s nem vette le róla a szemét. Kozina keményen lépdel, nincs összetörve — makacs fej. Nyugodtan hallgatta az újból felolvasott ítéletet. A búcsú pillanata eljött. Átöleli a feleségét, anyját, gyerekeit, rnegcsó- kólja őket. Lamrrüngemsk egy izom sem mozdul az arcában, ahogy ezt a szívrepesztő látványt, a chod asz- szonyek bánatát nézte, s ahogy ezeknek a kis gyerekeknek a sírása egész hozzája csapott.

Csak Kozinát nézte figyelmes pillantással. Követte, ahogy családjától elszakadva az akasztóiéhoz lépett. A lépése nem akad el, nem roggyan meg, férfiasán és egyenesen megy, most megcsókolja a keresztet, amit a pap odanyújt neki, s szilárd lábbal lép a lajtorjára, amelyiken a hóhér, s a halál várja. Köröskörül mély, halálos csend. Emberek ezrei néztek arra, mereven, alig lélegezve. Hideg szél fújt s lengette az írnak kalapján a tollat, szívszalkító sikoltást hozva onnét, ahol két chod asszony a Kozi- na-gyerekeket elviszi most. Az öreg parasztasszonyt az ájulás környékezi, de egyszer mintha megelégelné, kiegyenesedik s odanéz.A% elitéit, ahogy az akasztófa alatt állt, végigtekintett alant a városon, de a messzeségben pillán- * tása hirtelen megfordul s a nép- és embertömegen nyugszik meg, amely élő tóként fogja körül a gyászos dombot. Látja elszomorodott földijeit a katonák négyszögében: közülük igen sokan az öklüket szorítják, a szeme mindnek elborul s nem egy, mint Jiskra is, felcsuklik most. Látta őket, látta a feleségét, anyját, de most odanéz az urak felé. Azt ott, a hollófekete lovon megismerte. Megismerte Lammin- gert, aki a létráról le nem veszi a szemét. Kozina kiegyenesedik, az arcába néz, mint akkor Sykámál a községházán. Mindenki megdöbbent. Az urak, a hóhér, mintha, mind zavarban volnának,

— Lcmiikár! — kiáltotta Kozina csengő hangon, amelyben utolsó mély felindulása reszketett s fenyegetően zúgott. Fehér arcán utol- szor villant át a pír, szeme utolszor lángolt föl.

—1 Lomikár, mához egy évre együtt áillunk Isten ítélőszéke előtt, ott majd kiderül, melyikünk,5»

A parancsnokló tiszt most ocsúdott föl. Kivont kardja megvillám- lott a levegőben: a hóhér kihúzta a létrát s az elítélt hangja elnémult. Jan Sladky, akit Rozinának neveztek, már nem volt az élők közt: .

A kerületi kapitány megütődve azon, and történt, Lammingerhez kezdett beszélni. Az halálra sápadtan hallgatta, de a kapitány beszédéből alig értett meg valamit. Csak amikor a kerületi kapitány megjegyezte, hogy a nép őt nézi, akkor tért magához. Szeme az akasztófa felé fordult,

f— Lóg — mondta s mekönnyeb- bülten sóhajtott, aztán megfordította lovát. Körül ezrek térdeltek s imádkoztak a pappal a megboldogultért,

Nemcsak a négyszögből, ahol a kivégzett honfitársai voltak, de a tömegből is sírás és csukló zokogás hallatszott. S ahogy az urak a csődületben visszatértek a városba, Lamminger különös dolgokat tapasztalt. Hallotta, látta, ahogy rámutatnak s a tömegből kiáltások hallatszanak:

i— Ez az! Ez a hóhér! Ez végeztette ki!

— Jutna csak oda, ahová Kozina hívta!

'— Mához egy évre! Hallottátok! Egy év múlva, nagyságos úr!

Az urak önkéntelen is vágtába szorították lovukat.