Szolnok Megyei Néplap, 1954. november (6. évfolyam, 259-282. szám)
1954-11-04 / 261. szám
Síőtiwkmegyel r | A MEGYEI PÁRTBIZOTTSÁG ÉS A MEGYE J TANÁCS. LAPJA. 1 VI. évfolyam, 261. szám * Ára 51) fillér 1954 november 4., csütöríö s. Síf&ii a hazánkat, adtanúikat leLszalxaditá test nézi Áz&üjet '^őadíeieq! . ☆ EGYSZERŰ SZAVAK A SZABADSÁGRÓL j^lőszór az ötlött fel bennem, nr.it tudhat egy egyszerű ember mondani a szabadságról hiszen írók, költők sokkal jobban értenék ahhoz. Aztán eddigi életemre gondoltam, családomra, munkámra és úgy Összegeztem, hogy sók mondanivalóm van a „szent szabadságról**, ahogy kedves Petőfi Sándorunk nevezi. ötvennyolc esztendő szállt el felettem. Valamikor az én hajam is sötét volt, de a gondok, bajok lassan behavazták. Az ötvennyolcból tíz év. amit magaménak mondhatok, de ez többet ér valamennyinél. Honnan is kezdődött ez a tíz év és milyenek előzték meg? Nézzük talán a negyvennyolcat. Minden ivadékom munkás, napszámos volt. örültek, ha két kezük munkájával csak annyi kis hajlékot összegürcöltek egy egész életen át, mint amilyenben most lakom Szolnokon, a Harcsa-u. 23. szám alatt. Egy kis fedél az ember feje felett, néhány nélkülözhetetlen bútordarab, annyi kis kert a ház előtt, hogy sapkába beleférjen a földje. Abban két-három szál virág, hogy a szürke nyomorúság mellett legyen valami viruló is, arríre szemünk vetődik. Annyi meg tán majd csak akad, hogy é-hen ne haljunk, meg hébe-hóba egy-két pohárral felfrissítse magát, aki keres. Ennyi volt a vágyunk s míg gyerek voltam, én is úgy gondoltam, elérhető, ifjúmunkások el se hiszik, milyen sok ravaszkodással, furfanggal kellett élni, hogy mi ta- noncok egyáltalán összejöhessünk abba az ifjúmunkás egyesületbe, aminek a helyisége ott volt a mai 1. sz, Népbolttal szemben. Hányszor szétkergettek bennünket, pedig csak egy kicsit dolgozni akartunk, vagy beszélgetni a legközelebbi meccsünkről, Kérdezzék meg munkatársaimat itt a Járműjavítóban, Járdán Istvánt, akivel együtt futballoztunk, így volt-e, Ilyen volt a mi fiatal életünk szabadsága. Ütötték a gerincünket, hátha összetörne. De nem tört ösz- sze, Mert nekünk kellett a szabadság és megtanultuk, hogy azt csak harccal lehet megszerezni, Ezért voltam vörös katona is tizenkilencben. Ezért viszont megfizettek az urak, Megmutatták, milyen is a munkásember szabadsága. Jöjjetek el hozzám, fiaim, ha nem hiszitek, amit mondok. Itt őrzök kopott bőrtárcámban két rongyos, porladó papírt. Az egyik: behívójegy, Arra szólít fel, hogy 1920 május 29-re vonuljak be a Ferenc József lovassági laktanyába. De ha megfordítom, tintával írva ezt olvasom rajta: „Keskeny István r.-felügyelet alatt álló volt vörös katona a Nemzeti Hadseregbe való bevonulását bejelentette, — Aláírás: kir. rfhdgy.“ Hogy mi van a „bejelentés“ mögött? Az, hogy hetenként kétszer jelentkezni kellett s olyankor legalább két pofon mindig kinézett. Itt yan: a másik írás bizonyítja. SZOLNOK - GYÁRVÁROS FATAT MIBÁLT SZOLNOKI FESTŐMŰVÉSZ FISRAJZA toknak, mert a munka dandárját ők végezték. December elején már újból a műhelyben voltunk. Miénk lett az üzem. De milyen állapotban! Hó alól, jég alól kapartuk elő a szerszámokat, fagyos kézzel, felvérzett újakkal, éhesen kerestük össze a szétvetett gépeket. Emeltünk a fejünk fölé egy deszkabódét és megkezdtük a rendcsinálást. Az hősi munka volt! Nem martünk egymásra nézni, hiszen az ember néha restell! az elérzékenyü- lést, mikor az első helyreálított kocsi kiigördüt a Járműjavítóból. Ez is csak egy pillanatig tartott, hiszen nem volt idő az érzelgésre. — Kellett a mozdony, a vagon, a személykocsi, vér, élelem ment azokon a nemrög még hálálos beteg ország összeroncsolt testrészeibe. 7 944 november 4-e óta érzem 1 magam teljes embernek. — Hogy milyen azóta az életem? Megnyugodtam. Vége a bizonytalanságnak. Fiam, lányom rendesen megkeresi kenyerét, mint minden ember az országban, aki dolgozik. Fiam a TEFU-nál soffőr, lányom a postán dolgozik. Biztosan ismerik ott a 6-os ablaknál, ha jól hiszem. A rádió-ügyeket intézi. Mikor együtt vagyunk, nem is tudják, hányszor gondol apjuk a Czakó- kerti kis szobára, ahol még a levegő is olyan kevés volt. Nem is tudják, de minek is, hogy hány lapát szenet hányt fel annakidején apjuk, a napszámos, a lekötözött kezű szakmukás, hogy karácsonyra kiscipő legyen a gyerekeknek. Tán még meg is mosolyognának, ha arról beszélnék nekik: milyen jól esik köztünk forgolódva látnom Vincze Kálmánt, azt a szemüveges, fehérhajú ember, a művezetőnket, aki együtt szegecselt velünk. Közülünk való. Ugyanígy Munkácsi Ferenc művezető a kocsiosztályon. Nekem ez is a szabadságot jelenti. Meg az is, hogy városunk tanácselnöke, Pintér Dezső szintén velünk együtt ütötte a vasat. Szabad bármikor bemenni hozzá, kérhetem a segítségét, meg is mondhatom a szemébe, ha valamiben téved. És nekem az is a szabadságot jelenti, hogy ha jól dolgozom, a mérnökkel együtt ünnepelnek, jutalmaznak. Ha asztal mellé ülünk, nem félünk attól, hogy összepisz- koljuk egymás ruháját „az úr, meg a munkás.“ Dolgozók vagyunk s kiki mennyi munkát végez, any- nyit ér, tlagteljesftményem 110—112%, de volt már 136 is. Hogy a kormányprogramm megvalósításából családunkra vonatkozólag jól veszear-e ki a részemet, feleségem tudja legjobban elbírálni. Ha a megszokottnál kevesebbet viszek haza, így szól; — Ugye ezzel nem dicsekszel? Ha pedig ezt mondja: — Látod, — ha mindig igy hoznál! — akkor én is meg vagyok elégedve. A felszabadulási műszakban azzal az érzéssel dolgozom, amivel helyreállítottuk üzemünket. Szolnok város felszabadulásának tizedik évfordulóján, mint a Járműjavító munkása tiszta szívből kívánok minden dolgozónak olyan munkakedvet, mint amilyennel én igyekeztem, hogy a harmadik negyedévben elnyerjük az Élüzem címet. Elmondja! Keskeny István, a szolnoki Járműjavító munkása Annyi rajta a pecsét, meg a „Jelentkezett", hogy meg se tudom számolni. Ilyen volt az én „szabad“ ifjúságom Nagy Gyula volt szolnoki rendőrkapitány őrizete alatt. Az ő fiáinak állt a világ, hiszen szolgabíró volt. 7 920-ban .— huszonnégy éves voltain’ akkor — megkezdtem a kálváriát a kenyérért. Mert azt sem adtak ám olyan könnyen. Hiába tanultam ki a szakmát. Egedi István barátommal —• azóta meghalt szegény — 1921-ben merészeltünk munkát kérni a Fűtőházban. De nem, mint lakatosok. Ügy veszélyes lett volna foglalkoztatni volt vörös katonát. Mielőtt bekopogtunk az irodába, a folyosón levetettük foszladozó nyakkendőnket, hogy egészen napszámosnak tűnjünk. De így végre betevő falathoz jutottunk. 1922-ben megnősültem. Bár szegények voltunk, több mint harmincesztendei házasélet után is úgy érzem: sokkal-sokkal könnyebb az élet terheit viselni, ha valakit szeret, társul választ áz ember. Míg csak magára van gondja, nem egész a férfi. Nem is féltem soha az élettől. Pedig hej, de sokat nyomorogtunk, nélkülöztünk. A Czakó-kerti kis szóba — ott laktunk, mikor a kislányom megszületett — ez a szoba a megmondhatója, mennyire erősen szeretnünk kellett egymást, hogy ne nyomjon sárba a nyomor. Míg el nem felejtem, a mókásén foer szabadságához „méltóan" történt a házasságom is. Bemegyek Cserjés Károly akkori fűtő- házfőmokhöz: „Négy nap szabadságot kérnék, főnök úr. Nősülni szeretnék.“ Éppen valami miatt felidegesítette magát s mint az eszelős, rohangált a szobában. Nem kérdezett egy ezót se, csak elkezdett hadonászni a szemem előtt: „Nincs szabadság, nincs szabadság .., Ne nősüljön, — érti?" Hát én megnősültért.', szabadságot 'vettem az ő engedélye nélkül is. M int napszámos, nagyon keveset kerestem. Munka után fát, szenet rakodtam, csakhogy megéljünk. Boldog voltam, szerettem a családot, az ingem odaadtam volna rrinden becsületes embernek. De egy dolog nagyon emésztett. Rágta a lelkem. Négy évig voltam lakatostanonc. Budapesten szabadultam fel és mint napszámos gürcölök. Munkás- ember megérti, milyen érzés fogott el, ha a jó öreg satukat, olajos, nagyfejű kalapácsokat, karcsú fúrókat láttam, vagy mikor a szerszámokat csak hordoztatták velem. Hogy szerettem volna én is a munkaidő végén jókedvűen rákoppintani a vasúti kocsi kerekére, tengelyére: „Majd holnap tovább csinállak.“ Megértik-e, milyen rab az ember, ha ifckötözik a kezét? Rab voltam, kínlódtam, átkoztam azokat, akik a szerszámot kiragadták a kezemből. A Járműjavító másik osztályán dolgozik Báli Rudolf barátom. Hasonló hajón evezett ő is, meg sokan mások. 192ö-ban értem meg vele együtt, hogy átvettek a szakmába és hosszú évek után jijból alakíthattuk a vidáman csengő acélt, vasat. Aztán eljöttem.' a Fűtőháztól. —- 1927-ben kerültem a Műhelybe a szerkocsi osztályra. Most is ott dolgozom. / most kinézek a mi kedves, kormos, olajcsfalú műhelyünk ablakán. A munkaplatzom- tól balkéz felé hegesztenek, szegecselnek. Szépen süt a nap és úgy rajzolódik a tiszta égre a VlI/a. osztály új tetejének váza, mint messziről nézve egy új híd az égszínű folyón át. Igen! Végre tető alá hoztuk dolgainkat. A munkások, parasztok, értelmiségiek, kisemberek sorsát mi igazgatjuk. Volt tető a mi műhelyünk felett, de az urak háborújának vihara lesodorta. Még utoljára odalapítottak bennünket a sárba, fagyba, a hideg, rozsdás vastömegek közé, amikor bombáikkal velünk együtt pusztították, amit mi alkottunk. Napok alatt lerombolták, amit évtizedek hangyaszorgalmával em éltünk. Eljött az idő, amikor ismét ott kellett hagyni a szerszámpadot, a vagonokat, kerekeket, síneket. Megszűnt a munka. Kiverték a kezünkből a kalapácsot. De ez már csupán néhány napig tartott. Mert pontosan tíz esztendővel ezelőtt ugyanilyen borongós napon nagy dolog történt. Mitha arra a pár percre megállt volna az idő, valami tünemény elnyelte volna az ágyúszót, pusfcaropogást. A nagy csendben csak a félelem dobogott bennünk. A lakásunkkal szemközti ház pincéjében remegtünk. Harmadikén este egy német híradós kocsi vágtato-tt^be a közeli udvarba. Remegtünk egész éjszaka. Jön a bosszú, felkoncolnak bennünket a fasiszták. Ki-kilestünk a-ködös, nyirkos sötétségbe. Füstszag, meg-meglibben a levegő, folyik a harc. Minden go- molygón sötét, félelmetes. És 4-én hajnalban — három-négy óra lehetett — felnyílik a pince- ajtó. — Látni senkit nem láttunk, csak éreztük a betóduló friss levegőt s egy jóízű hangot. Kemény is volt ez a hang, de bátorító, védelmező is, olyan egyszerűen meleg, mint egy jó vastag bunda: „Zdrasztutye!" f ellélegeztünk. S ez a felszabadult érzés olyan nagy, olyan mély volt, hogy azóta Is csak növekedett. Akkor nyomban tellett arra belőle hogy hidat vertünk vele a Tiszán. Segítettünk a felszabad!-
