Szolnok Megyei Néplap, 1954. november (6. évfolyam, 259-282. szám)
1954-11-04 / 261. szám
SZÉP SZÄBÄDMJNK A fasiszták felrobbantották a Tiszán átívelő hidat is. Első képünkön a felrobbantott híd roncsai. Mögötte a szovjet katonák által vert pontonhíd, amelyen megindult a közlekedés a város felszabadulása után. Második képünk a vandál módon levegőbe röpített híd helyén épített új hidat mutatja. A felvétel közvetlenül az építés befejezése után készült. A híd pillérei körül mée áll az ácsolat. «*> Sf&í^ítjfr íme két plakát 1944-ből. Az első a város fel- szabadulása előtt került a hirdetőoszlopokra. A fasiszta hatóság napi 9 órás munkára rendeli a lakosságot, kijelölt német tisztek és tiszthelyettesek irányítása mellett. „ ... a lakosság eltávozását a karhatalmi szervek meg fogják akadályozni1“ — hirdeti a plakát, amely félelemmel töltötte el a város lakóit. — A másik plakát a város felszabadulása után a békés, nyugodt élet hírnöke: arról ad hírt, hogy kezdődik a tanítás'. Nem az iskolában, hanem magánlakásokon, tanárok, tanítók lakásain, hiszen az iskolák nagyrésze ekkor rom volt. Ez az ősz meglehetősen párás, nedves, csapadékos volt. Az emberek, akik a városban maradtak, behúzódtak házaikba. Csak a legszükségesebb esetekben mentek utcára. Kísérteties csend ült az aszfaltra, & házakra. Néhány belvárosi utcán, mindkét oldalon német katonai autók álltak indulásra készen. Az utcavégeken, itt- ott magyar katona tűnt fel, szuronyának hegye meg-megcsillant. Kihalt az elet. A házakban a hosz- szú háborútól elcsigázott, komor emberek ültek. Hallgattak. Egy nagy csend volt az egész város, Érezni lehetett a feszültséget; a ki nem mondott szú ott volt a tekintetekben: a pokolba már ezekkel innen! De a következő gondolat is súlyos volt ekkor még: vájjon mit hoz a nolnap? A külvárosi részeken nagyobb volt az élet, mi- gabiztcsabbak voltak ara emberek. A munkások beszélgettek, tanyáztak egymás házánál. A földművesházakban tökmagot ropogtattak. A föld nedves, ok sem tudtak dolgozni. De ki tudja, mi lesz azzal is. amit elvetettek — mondogatták félve. Az eső hol esett, hol elállt. A csatornákba folyó víz csobogásába egyre jobban belevegyült az ágyú- dörej, a gépfegyverkatto- gás: időnként egy-egy búgó repülőgép törte meg a magasabb lég csendjét, Seifi a nem felejtjük el Nyomában innen is. on^ nart is megszólaltak a> agyúk. November 3-án még nagyobb lett a csend a városban, csak a Tisza felől hallatszott szüntelen ropogás, dobogás. Délután egy német autó tűnt fel utcánkban, hosszúcsövű ágyút vontatott. Nehezen haladt a sárban. A rajta levő német hideg, kifejezéstelen arccal ült s cigarettázott. Szeme azonban némi zavart és félelmet árult el. Nem törődtem vele, kenyérért mentem. A péknél nagy zaj, forgoló- dás volt. Négy aknavetőt állítottak fel az udvaron a visszavonuló magyar katonák. Nemsokára megremegtek az ablakok, s megrettentek a kicsik az ágyban. Elkezdték az akná- zást a Tisza felé fordított csövekkel. Nem késett sokáig a válasz. Az udvarunkon voltam, amikor a szomszéd kertben akna dobott szét egy fiatal gyümölcsfát. Ha- nyatthomlok rohantunk a már régen elkészített kis föidbunkerba. Csak apám maradt a lakásban. Nyugodtságában vagy ijedtségében-e, de elkezdett mosogatni. amit azelőtt soha nem csinált volna, hiszen ez asszonyi dolog. Most azonban foglalkozni kell valamivel, hogy csituljanak az idegek, hiszen szüntelenül robbannak körben az aknák, remeg az ablak, hullanak a cserepek, törik az üveg a találatok nyomán. Soha nem mertem mérgesen kiabálni apámra, csak most: „Azonnal hagyja abba a mosogatást!“ ö azonban csak bólintott: „Nem“ — s tovább csinálta. A robbanások döreje másfél órán át minden más zajt elnyomott. Nem történt semmi bajunk, elkerültek bennünket az aknák. Bezzeg nem az utcavéget. Lassan sötétedni kezdett, hozzáfogtunk nyugtalan lélekkel a vacsorához. Most — az élet választóján — mindenki arra gondolt, hegy mi lesz holnap. Senki sem beszélt azonban erről. Az idő múlt, sötét este volt már. A szomszédok hangja riasztott fel bennünket tűnődésünkből. Annyira megszoktuk a lövöldözés, a robbanás hangját, hogy már nem volt érdekes az ilyesmi. „Ég a Cukorgyár!’“ Valóban, mikor kinéztünk az ablakon, minden tárgyat vöröses-sárgás fény aranyozott be. Mindnyájan kimentünk. Nagyon érdekes, de szomorú látvány volt. A fekete éjszakában hatalmas vörös fény csapott fel az égre, szikrák pattogtak, mintha tűzijáték lenne. Égett a Cukorgyár egyik raktára. A tűz ropogása messze vidékre, kilométerekre elhallatszott. Egybeolvadt az egyre gyérebb lövöldözéssel. Más hangokat j$ hallottunk azonban, melyeket élesen meg lehetett különböztetni minden egyéb hangtól. Emberek beszéltek, kiabáltak, de nem értettük meg, hogy mit. Mint néhány órával később már biztosan tudtuk, szovjet katonák hangját hallottuk. Oltották a tüzet. Tiszta lelkiismerettel s mégis szorongva feküdtünk le. Reggel csendre, nyugalomra, békére ébredtünk. A kapu tetején óvatosan kinéztem. Egy ember volt az utcán. Azt mondta a nagy hírt közlők arckifejezésével: „Itt vannak az oroszok!‘‘ S az élet ment tovább. Néhány nap múlva gépeik mellett voltak a munkások, földjeiken a parasztok, kinyitottak a boltok, a pékek, az emberek felszabadultan, nyugodtan járkáltak. Megindult az élet és egy új világ teremtésére mozdultak az izmok. Igazi, békére vágyó emberekkel találkoztunk, szovjet katonákkal. A hazugságok leple lehullott. Felszabadult a lég, a gondolat, a tett, az ember ezeken az esős novemberi napokon. Soha nem felejtjük el. Vida Béla Aszódi Imre IRODAHÁZ Páncélosok forgó tornya morajlott ezen a téren 44-ben és vészteli hangot üvöltött az ágyú. Fenn a kerengő csatagépek tépték egymást s amelyik vesztett, mint a léket kapott hajó bukott le, s lenn sziszegő golyók várták . ... Ki felejti el, aki látta, ezt a sok férfivért pazarló panorámát?! S ma a csatarend helyén emelkedik szárnyra művével az ember. Alapot ásnak és karcsúívű házra szökik fel az építők fürge serege, téglával, malteros kanállal tele a keze. mert itt épül az irodaház, Mozog a munkás környék. Szalagfűrész zizeg a puha fában, elakad, ha görcs sikoltoz útjában, majd szekerce villan s repíti csonkját a csapdosolt oszlopoknak, ahogy dorongját fehérre vágja. Pár hét és elkészül a mű. Nem árthat ennek a zengő zivatar, vagy a csattogó villámok íve, a januári fagy vagy a hó. Emelkedik gyöngykupolája kimérve s száz ablakával ragyog a térre az új ház. All a tömör négyszög, csúcsát szegezi a fellegtelen égnek, lobogója szárnyalva susog fenn mind a négynek a mű befejeztével örömest. Már új tájra godol és új alapot kezd. a kőműves, hurcolkodik az ács. állványait viszi a mester s így építi majd tele egyszer a földet az új ember házaival a kor. Jönnek a körbefutó unokák, egész sor kacajuk hírlik boldog világról. Kedvesek, lágyan ölelnek s mindenütt égre világol a szabadság örök tüze... A gabonatárház hatalmas épülettömbjével szemben tejüzemet emeltek szorgos munkáskezek. Ez az üzem látja el a várost tejjel, vajjal, tejszínnel s nagymennyiségű tejet és tejterméket szállít Budapestre is. — Képünkön: az üzem pasztőrizáló berendezésének egyik része. ÚJ HID ÍVEL ÁT A TISZÁN TEJÜZEM ÉPÜLT