Szolnok Megyei Néplap, 1954. április (6. évfolyam, 77-102. szám)

1954-04-01 / 77. szám

4 SZOLNOKMEGVEI NÉPLAP 1954 április 1. LUDAS MATYI CIMBORÁI — Megyénk néprajzának haladó hagyományaiból — Ki ne hallatta volna már hírét Ludas Matyinak! Annáik a helyre le­génykének, aki a Nyirem-é vagy az Erdőháton élt valaha s az igazság­talanul rámért botbüntetést három­szorosan olvasta vissza a dölyfös Döbrögi nemzetes úrnak. De Matyi nem állt egyedül, akadt párja má­sutt is, máskor is. A nemzedékről nemzedékre öröklődő hagyomány a régiségből több olyan karakán le­gény emlékezetét őrzi, aki a job­bágyi, zselléri sors békójával se ment el a megtorlásra méltó cselekedet mellett, hanem móresre tanította a hetvenkedő és hóbortoskodó földes­urat. Ha hírük nem futott is szerte, határtól, határig, mint a Ludas Ma­tyié, öregek elbeszélésében fel-fel- éled még. Elmondok itt egyetmást ezekből a régi históriákból, úgy, ahogyan néprajzi adatgyűjtéseim során nagyidejű emberektől hallot­tam. | Csere Ferke nevét említem ta­lán elsőnek. No, ezt a legényt se le­hetett csak úgy a maga hamvába halasztani! — azt mondja róla a hagyomány. Én el is hiszem. A Tisza mentén ma is emlegetik, ki volt, mi volt. Ott élt azon a tájon, valamikor a multszázadban, fekete kenyéren, zselléri sorban. Viselt dol­gait vigasztalóul mesélgették job­bágyi sérelmekre. Apró házak, füstös ólak padkáin hosszú téli estéken történeteket fontak neve köré. Egyszer pogányul megbotoztatta a földesura, mert szélcsendes idő lévén, nem járt a szélmalom s liszt helyett a búzát hozta vissza. Szegény Ferke a derest hasalváji, úgy érezte, hogy a botok helyére az lesz az igazi gyógyír, amit majd ő a földesúrra ráken. Egy alkalommal aztán meg­leste, midőn ura tele ette-itta po­cakját és delelni a méhes hűvösébe fért. Éppen alkalmatos fekvésben szundított el egy nagy ócska súlyos tölgyfa lócán. Besittyenvén Ferke, hamar is, jól is lekötötte derekát, bokáját és úgy eldöngette egy jó­kora füttykössel, hogy jobban már nem lehetett volna. — Valamelyik versfaragó régi kántor szerint: Hogy no legyen hamar mersze, Botozáshoz könnyen kedve. Kétszeresen visszaverte Fenekére Csere Ferke Fáj a bot nyomán nőit hurka. Megpróbálván, jól tudhatja, így eszébe megforgatja. Jobbágyát ha botoztatja. | Bár kedvelték 0 régiek a rig­must, ez a kádencia úgylátszik még se jutott el idejében ahhoz a füredi földesúrhoz, akinek udvarába az eset után Ferke bevette magát. Mert ha fülébe jut, bizonyosan nem kívánta volna tőle, hogy a nyári tűző napon, a szérű közepében, nyomtató lovak kötele végén még a karcagi káplár táncát is járja el az ő mulattatásána. Járta Ferke a pa­rancsra, járta, de csak immel-ám- mai, Nem igen cifrázta a figurákat. Ám nem tetszett az úrnak a lassú nóta. Léhűtőivel iziben egy fához kötöztefte Ferkét s égő kanócot hú- zatott lábaujja közé. „Nézzétek a fattyút, ni hogy szaporázza!“ De szaporán bokázott ő is negyed­napra! Történetesen ugyanis esti csizmahúzásra Ferkét vetette ki. •— Annak meg éppen tervébe illett ez a munkabeosztás. Szépen le is húzta nemzetes ura sárga sarkantyús csiz­máját, de mihelyt elszenderedett, a Piszra, meg a Kesely fékszárával pászintosan le is kötözte a mennye- zetesj tornyos nyoszolyába. — „No, még ezt az egy-egy ökölnyi jóféle taplót ide madzagoiom a két lába ujjai közé, bele csiholok, hadd szi­porkázzék, azután pediglen én el­ballagok, hátha véletlenül olyan úrra találnék, aki nem táncoltatja a cse­lédjét!“ Éképpen szólt és cseleke­dett Ferke, Nemzetes uram nem válaszolt erre semmit, Merthogy a sallangos kostökzacskó, tele dohány­nyal, akkurátusán bele volt illesztve a szájába. Rúgott-vágott csak, de így még inkább lobogott a tapló. — Belátta hát, jobb, ha nem kapálód- zik, mert kigyullad a strózsák, meg a dunyha s elhamvad nyoszolyástól. így csupán csak a lába égett össze, mire rányitottak, | Bezzeg Miska se volt ám kisebb ember! Már a neve se akármilyen! Nem hinném, hogy az apjától örö­költe volna, Inkább avval tartom, hogy száraz keresztelőben ragasztot­ták rá, célzásul, hogy amit ő elinté­zett, az bezzeg el volt intézve,,. Egy igen kényes földesúrrál való Vitás ügyét se bízta másra, se az úriszék csalfa igazára, hanem elin­tézte maga, _ Valahol a határban találkozott Vele először, Kevélyen lépkedett az úr az út kellősközepén, három aga rával, három hajdújával és három hajtójával, Miska meg gazdája hat­ökrös szénásszekerével nyikorgóit vele szemben. Valakinek húzódni kell, annyit ő is látott, de úgy gon­dolta, könnyebben tér a gyalogsze­res ember. Ám az uraság más véle­ményen volt! *-» „Megállj, pimasz fattyú!“ ess rikkantá el magát. „Megtanítalak én tisztességre, ha eddig nem akadt, aki kioktasson! Rántsd le a gatyáját, ne nyűjjék!“ Lekapták Miskát és az árokparton úgy elhányták, azt se tudta hamar­jában dél van-é, vagy éjfél. „Sza­ladj el, hé, oszt dörzsöld a meszes­falhoz“ — röhögtek utána. Igenám, de az a földesúr a ke­vélysége mellett, mint vadász is hí­res volt. Nagy kedvvel gyűjtögette a különleges réti madarakat, sokat kóválygott a sárréti és kunsági mo­csarak náderdői körül. Egy-egy rit­kább madárért víznek-sárnak ment. Ezen aztán most rajtavesztett.,, 1 Egyszer éppen vadászi mániá­ban leledzett, mikor beköszöntött hozzá a fortélyos Miska. Mint afféle nádasban élelmeskedő pákásznak, egyik kezében gyékényszatyor volt, telve hatékony gyógyfüvekkel, a má­sikban piócás kobaktök. Mintha azo­kat áruigatná s házról-házra járna. Megmosdott az ombolyos mocsári vízben s még tulajdon édesanyja se ismert volna az ábrázatjára. Azt mondja jámbor, szelíd szóval: „Hej, nagyságos uram, a Pityeri-fánál fészkel egy sárgatollú olyan fajta madár, amelyik nem tojik, hanem fiadzik“. Nosza, megörült az uraság, mint Vak Laci a félszemének. — „Ezüst forintot kapsz, te fattyú, ha puskacsőre vehetem!“ Mindjárt ki­adta a kemény parancsot: „Szaká­csok, kukták, lusta népség! Miha­mar tegyétek elébe, ami jó. Etessé­tek, itassátok ezt a derék legényt!“ Vendégelték szakadatlan s úgy su- gorgatták, mint szegény ember az egyetlen árva garasát. Éjszakára fel­vetett ágyba fektették, dagadó duny­hával takarták. Bazsalyikom ággal integették el képéről a legyeket, | Másnap aztán bevezette Miska az urat mélyen a rétbe, a nádas sűrűjébe, ahol már csak a madarak szállnak, a pákászok járnak, de ahová más ember fia még véletlenül se téved. Egy nagy kidőlt odvas fűz mellett megállt vele. „Helyben va­gyunk“, — azt mondja. „Nagyságos uram ráhasmál erre a mohás fa­törzsre, mint valamely kanapéra, nádlevéllel, hatigyékénnyel szépen betakargatom, hogy rejtve legyen, a többi pedig az én dolgom“. Úgy is lett, De addig-addig babrált a nád takaróval, míg úgy lekötözte az ura- ságot, meg se birt moccani. — Az­után következett az a bizonyos többi, ami az ő dolga volt, Szép nagy mogyoróbokrok nőttek a réti szigeten, azokról vágott bottal vé­gezte. „Ezt a huszonötöt régi adós­ságba adtam, a másik huszonötöt szí­vesen kamatba“, — számolt hűsége­sen, markát is megköpve. „De egye­bekben se hazudtam. Ezt a fát azért neveztem el Pityerinek, mert a jó­madár pityereghet rajta. Ennek meg azért sárga a tolla, mert kikapott. Amiért meg kani a madár, arról én igazán nem tehetek“. Pesze a föl­desúr ígérte jóakaratát: „Megállj, beste fattya, ezt nem viszed el nyersen, csak szabaduljak ki!“ — „Igenám, >— mondá Miska, — de én mindjárt itthagyom, csak előbb meg­töltöm a pipámat és rágyújtok. — Osztán belódulok a városba, osztán küldök ki valami jókörmű embert, hadd bogozza ki ezt görcsös kötelet, mert nagyon alászorult kend. Ha­csak addigra a réti farkasok ide nem tévednek! Mert azoknak osztán olyan komisz hegyes foguk van, hogy még a csontot is megjárja ,.. | Füstölgő pipával elbaktatott Miska és színét se látta többé a föl­desúr. Pedig kényszerű hevertében erősen kifundálta, miként hajtatja meg érte a rétet faluja népével s miképpen szedeti majd szeme szőrét. De bizony leszállt az éj, millió szúnyoggal, a nádast zörgető farka­sokkal, eljött a harmatos reggel is, a déli meleg is, azután mindez új­fent elölről kezdődött. Végre az udvari vadászok és vadhajtók vala­mi rétjáró vénember kalauzolása mellett, hosszas kajtatás, kurjantga- tás, hógatás után ráakadtak a föl­desúrra és kiszabadították a szoros görcsök közül, hogy elsőbbet is a visszakapott ütlegek helyét legalább óvatosan megtapogathassa. | Miként mondanám 3z előbb, e történeteket mintegy önvígasztalá- sul emlegette dolgozó népünk az el­múlt időkben; jogtalanságok és sé­relmek idején apák fiakra hagyo­mányozták. A humor és derű fénye mellett, mint sötét árnyékot meg­találjuk bennük a régi rendi világ emlékét is. Szűcs Sándor múzeumvezető, Karcag ANTOH SZEM30H0V1CS MAKARENKO A Sz. Makarenko 1888. április 1-én született; vasúti pályái • munkás fia volt. Tanítóképző intézetet végzett és fiatalabb éveiben tanítóskodott. 1920-ban különleges megbízatást kapott: meg kellett szerveznie a szülői felügyelet nélkül maradt utcagyerekek, az úgynevezett „bezprizomyikok“ munkatelepét. A polgárháború és a 14 külföldi állam katonai intervenciója következtében a hu-» szas évek elején rengeteg volt Szovjet-Oroszországban az apátia-» nul anyátlanul maradt kis csavargó. Ezek sokhelyütt komoly gon-» dókat okoztak a hatóságoknak. Nehéz dolog volt a munkához és fegyelemhez nem szokott utcagyerekek telepének megszervezése* Makarenko nem mindennapi adottságainak köszönhette, hogy a ko-i moly felkészültséget igénylő és olykor életveszéllyel járó feladatok-» kai megbirkózott. Makarenko kitartóan képezte magát az elméleti pedagógia te* ' rén is és olyan műveket alkotott, amelyek páratlanul állnak a pedagógiai irodalom történetében. Megírta a rábízott munkatelei pék történetét, sikereinek és kudarcainak tap>asztalatait továbbadta a jövendő pedagógus-nemzedékeknek. Magyarul is megjelent köte» tei: .Az új ember kovácsa“ és az „Igor és társai“. Mindkettő érté« kés szépirodalmi mű, érdekfeszítő olvasmány és amellett fontos ol-» vasmány gyakorlati petagógusok számára. Hasonlóképpen gyakor-» lati példák alapján fejtette ki nézeteit Makarenko a családi neve-» lés kérdéseiről „A szülőik könyve“ című kötetben. Makarenko világosan meglátta és kidolgozta a szovjet nevelési’ elmélet és gyakorlat számos tételét. Hangsúlyozta a kollektíva sze-» repét az ember nevelésében: kimondta, hogy az új embert, a szov-» jet embert a kollektívában, a kollektíván keresztül és a kollektíva számára kell nevelni, Neveltjeihez való viszonyára jellemzésül álljon itt néhány részlet a gyászbeszédből, amelyet egyik növendéke Maka-s renko sírjánál mondott: „Ma apámat vesztettem el. Meg fogják érteni, hogy nehezemre esik a beszéd, ha meggondolják, hogy milyen súlyos dolog apámat fiatalon elveszíteni. Mindössze 51 éves volt. Szülőapám elhagyta anyámat, mikor alig voltam 4 esztendős. Nem emlékszem rá. meg-» szoktam, hogy gyűlölöm. Igazi apám Anton Szemjonovics volt aki soha, egyetlen egyszer sem dicsért meg, inkább mindig dorgált* meg a könyvében, „Az új ember kovácsában“’ is, Megértik ügye hogy nehéz^ nekem erről beszélni. De éppen ezért lett belőlem mér-! nők, mert o mindig korholt. Miután elhagytam a kommunát és vé-i gigolvastam könyvét, szavai tovább hatottak rám, javították maga-» tartásomat, egész eletemet, Makarenko ezernyi kitűnő szovjet polgárt nevelt fel; növendék kei dolgoznak a r.agy építkezéseknél és a tudományos intézmények­ben, harcoltak Haszannál a japán szamurájok ellen. Közülük töb­ben kaptak érdemérmet, többen tartoznak a szovjet állam legjele­sebb polgárai közé. Tudják, milyen tisztelet és megbecsülés övezi Korobovot. aki fiaiból a munka hőseit nevelte ki. * * Mit mondjunk akkor Anton Szemjonovics Makarenkoról, áld többezer kiváló pol­gárt sok hőst adott az országnak,, VILLÁMLÁTOGATÁS Ä JÖVŐ SZÁZADBAN Verseghy emléhest Április 2-én, pénteken este 6 órakor Verseghy emlékestet ren­dez a megyei tanács VB abból az alkalomból, hogy a megyei könyv­tárat Verseghyről nevezik eL Az emlékesten Kun Elek a me­“ Ez itt a legmodernebb erőmű­vünk — mondta a mérnök és 1954- böl érkező látogatóját egy óriási, gömibalakú fémépitményihez ve­zette, amely majdnem az egész ter­met betöltötte. — Aha, éz itt egy turbina >— mondta a látogató. A mérnök a fejét csóválta.-— Mondtam önnek, ez egy atom­erőmű.­A látogató elismeréssel bólintott. —- És mit csinálnak önök ezzel az óriási energiamenyniséggel? Kényelmünkre használjuk fel. Vegyük például a közlekedést. Szá­munkra ez már nem probléma. A látogató keserűen gondolt a túlzsúfolt villamosokra és a két­órás utazásokra, — A helikopter korunk kerékpárja lett *— folytatta a mérnök. *— Baleset már nincs. Autózás közben nyugodtan olvas­hat újságot. Összeütközésre ugyan­is nem kerülhet sor, mert egy elektromos szem, mihelyt akadály kerül a kocsi útjába, azonnal mű­ködésbe hozza a féket. A vezetőnek csak akkor van szüksége a ko^- ménykerékre, ha mellékútra akar befordulni, Óránként kétszáz kilo­méteres sebesség mellett, önmű­ködő irányítóberendezések nélkül a közlekedés túlságosan veszélyes lenne, Amint tudja, az embernek van egy úgynevezett ijedtségref­lexe, Nos, amikor az autó elé aka­dály kerül, az elektromos szem már jóval odébb kifékezi a kocsit, mielőtt ön még egyáltalában gon­dolhatott is arra, hogy a féklapra lépjen, __ _ _ i—i Önök valóban gyorsak je­gyezte meg a látogató, — Én nem bírnék elviselni ilyen szörnyű ro­hanást, Hogy-ifiogy rohanás? = kapta el a szót a mérnök, — Minél gyor­sabban közlekedünk, annál több időnk marad, A Föld tengelykörüli forgási sebességét például már ré­gen túlszárnyaltuk, ön hat órakor beszáll egy óriási utasszállítóraké­tába, néhány perc múlva már el is éri a sztratoszférát és néhányszáz kilométer magasságban repül az Atlanti-óceán felett. Mondjuk, hogy Rio de Janeiróbar. van dolga. Mire ott földet ér, a repülőtér órái még csak négy órát mutatnak. Két órát megtakarított. De rövidebb utakon is sok időt megtakaríthat. Egysínű löfchajtá- sos autóbuszainkon öt óra alatt juthat Berlinből Budapestre. Ezek a sínautóbuszók zajtalanul, rázkó­dásmentesen és biztosabban szá­guldanak egyetlen sínpályájukon, mint a régi vonatok két sínen. Csak akkor veszi észre, hogy a vo­nat halad, ha az ablakon kinéz. A látogatónak, aki 1954-ből érke­zett, a csodálkozástól leesett az álla. De nem akarta egykönnyen megadni magát, — És mennyivel lett szebb az életük otthon, a négy fal között? — vetette oda. —■ A mi asszonyainknak már könnyű a dolguk. Minden házi­munkát elektromosüzemű gépek végeznek, s a villamosenergia bár­kinek díjtalanul és korlátlan mennyiségben áll rendelkezésére. Elektromos úton előállított ultrahanggal sütünk és főzünk. Az öttagú család négyfogásos ebédje másfél perc alatt elkészül. Vagy vegyük a fűtést. Minden la­kásban önműködő hőszabályozó biztosítja a kívánt hőfokot és pára­tartalmat* i— Roppant érdekes! — álmélko- dott a látogató* »—» Képzelem, mennyit kell dolgozniok* hogy mindezt előteremtsék, — Sajnos f—» mondta a mérnök — egyelőre még csak a húszórás napnál tartunk* — Nem értem. Húsz érát kell naponta dolgozniok? — Dolgozni?! — kapta fel a fe­jét a mérnök és elmosolyodott, *— Mi.már régen nem munkaórákban számoljuk a napot,- hanem a sza­badidő óráiban. — De hát akkor ki végzi el ezt a rengeteg munkát? — önműködő gépek. Ma mér ott tartunk, hogy az önműködő gépe­ket is önműködő gépekkel állítjuk elő. Az ember csak arra szorítko­zik mellettük, hogy munkájukat ellenőrizze és működésüket irá­nyítsa -.,, Egyébként néhány nap­pal ezelőtt indult el az első világürhajő egyik mesterséges bolygónkról. Utasai egy kicsit körülnéznek a Holdon. Tudományos körökben igen fontos eredményeket várnak ettől az expedíciótól. Az űrhajó négy óra alatt érkezett a Holdra, ami azt jelenti, hogy óránként százezerkilométeres sebességgel tette meg útját, »— Csodálatos! » sóhajtotta az 1954-ből érkezett látogató. — Mi­kor jutunk el mi Is már ide? k A mérnök vállat vont és mosoly­ra szélesedett a sréja* *-» Talán 2000-ben, vagy esetleg már 1980-ban, de lehet, hogy csak 2050-ben, Ez nem a tudományon és technikán múlik. Pontosabban: nemcsak a tudományon és techni­kán. Ez öntől és kortársaitól is nagymértékben függ. Minél ha­marább meg tudják oldani politi­kai problémáikat, minél hamarább biztosítják a békét, annál gyorsab­ban kerülhetnek tudósaik abba a helyzetbe, hogy a technika vívmá­nyait a békés fejlődés szolgálatába állítsák. így lehet szebb és boldo­gabb az önök élete is* Rolf Rothmayer (Megjelent a Neues Deutschlandban) Földes Péter: Az iró új regénye 1919 májusiban, a Ta­nácsköztársaság legdlcsfségísebb napjai­ban játszódik. Földes egy proletárcsalád — Élöné és két fia — életén át mutatja be az első szabad május elsejét, a ma­gyar Vörös Hadsereg megszületését, a magyar proletárdiktatúra hősi harcait, a salgótarjáni és miskolci győzelmeket. A regény lapjain megelevenedik a pro. letárlátns harca a külső és belső ellen­ség. árulók, provokátorok és interven, ciósok ellen, Salgótarjánban találkozll FELEJTHETETLEN MÁJUS (Szépirodalmi kiadó.) hosszú idő után az Élő-esálfid; Élőné a»z özem megbízásából jött ide, hogy több szén termelésére buzd.tsa a bányászokat. Feri fia mint önkéntes orvos. László fia mint egyik gyári zászlóalj politikai biz. tosa és László menyasszonya mint ön­kéntes ápolónő siet Ide a legveszélyez tetettebb pontra. Földes regénye pártos mondanlvalöjú és a fordulatos meseszövésével izgalmas, érdekes írás. gyei tanács népművelési osztályán nak vezetője megnyitó szavai után Tordaí György, a Társadalom- és Természettudományi Ismeretiem jesztő Társulat budapesti központ-» iának előadója ismerteti Verseghy életét és munkásságát. Az est műsorának “keretében fel-» lép Cziráky Júlia, a Szigligeti Szín-» ház tagja, és Kóbor Antal, az ál-» lami zeneiskola igazgatójának ve-» zetésével a Központi Kamarakórus „Kodály“’ brigádja. Levelező oktatás színjátszócsoport vezetők részére A Népművészeti Intézet 60 tánc-» és 40 színjátszócsoport vezető ré­szére, két és fél éven át tartó leve­lezőoktatást indított. Ezen a to­vábbképző tanfolyamon a buda­pesti és vidéki együttesek vezetői művészet- és szak-elméleti* vala­mint gyakorlati oktatást kapnak, A hallgatók a tananyagot közvetle­nül felhasználják csoportvezetői munkájukban. Eredményeikről dolgozatokiban, félévenként pedig konferencián számolnak be. Időn­ként instruktorok is felkeresik őket* akik tanulásukat ellenőrzik és mun­kájukhoz gyakorlati segítséget, út­mutatást adnak, Díjnyertes pályaművek A Magyar-Szovjet Társaság Or­szágos Központjának Irodalmi Szakosztálya múlt év őszén pályá­zatot hirdetett a magyar és a szov­jet nép testvéri barátságát tükröző elbeszélés írására. A bírálóbizott­ság a közelmúltban foglalkozott a pályaművekkel és Sándor Iván „Szabadulás”, valamint Gerencsér Miklós „Az öreg révész emléke’’ című elbeszélését III. díjjal: 2000—» 2000 ezer forinttal jutalmazta. Az I. és II, díj kiadását a bírálóbizott­ság nem javasolta, A beküldött pályaművek közül Tóth Zoltán „Moszkvai élmények’’ című útleírását, Pácsai Vilmos „Küzdelem”, Nagy Vilma „A ha­zai” és Zsitvai István „Az első ta­lálkozás’’ című elbeszélését 200—» 200 forint értékű könyvjutalomban részesítették* » ! !•_ u:»• i Illa. .1, i. i ii .....................Hím HI RDESSEN Ssolnohmegyei NÉPLAP-ban----------

Next

/
Oldalképek
Tartalom