Szocialista Nevelés, 1989. november-december - Nevelés, 1990. január-június (35. évfolyam, 3-10. szám)
1989-12-01 / 4. szám - Kecskeméthy Győző: Egy véleményen / Vitázni pedig kell
kiadó szerepel! A hibákért mindenki a szerkesztőséget (szerkesztőt) okolja, nem is sejtve, kik is voltak valójában a kézirat készítésének irányítói! A tanterv — tankönyv függvényében már alig merem leírni, hogy az az eset sem tartozik a ritkaságok közé, amikor a tankönyv szerzői még nem jóvá. hagyott tanterv szerint dolgoznak! Ilyenkor ki a felelős a tanterv utólagos változásaiból eredő hibákért? A tankönyvírás fontos dokumentuma a koncepció. Ezt is a Pedagógiai Kutatóintézet szakdolgozója munkálja ki, adja át a tankönyv szerzőinek és szerkesztőjének, hogy ennek alapján dolgozzák ki a tankönyv kéziratát. De mi van akkor, ha a koncepció (vagy az átdolgozás mértékét tartalmazó utasítás) a konkrét megállapításokat messze-messze elkerülve csak általános, olyan „okító“ szöveget tartalmaz, amely arra a kaptafára húzható rá, amely éppen az ember útjába akad.!? Továbbá: hogyan lehet a könyv megjelenése (pl. 1990) előtti második év decemberéig (esetünkben 1988 decemberéig) elkészíteni a tankönyv kéziratát (hogy a szerzők legalább 10—12 hónapig, azaz 1987 decemberétől 1988 decemberéig dolgozhassanak), ha ez a koncepció akkor kerül a szerzők és a szerkesztők kezébe, amikor a kéziratot már nyomdába kellene adni? Igenis: ez is bizonyítja: a Pedagógiai Kutatóintézet magyar csoportja csak jogainak érvényesítését tartja fenn, abból már semmi kötelességet nem hajlandó vállalni, hogy a megfelelő szinten kidolgozott tankönyv időben megjelenjen! Mindenzért a nyilvánosság előtt csakis a szerkesztő felelős! A tankönyv lektorait (bírálóit, opponenseit) minden esetben a szerkesztő és a kutatóintézet szakdolgozója közös megállapodás után választják. A lektorok majdnem mindig a kísérletet végző pedagógusok közül kerülnek ki. Tehát kellő pedagógiai gyakorlattal rendelkeznek, nagyon gyakran már tankönyvszerzők vagy lektorok is voltak. Ennek ellenére (a kivétel fehéi holló) többségük igen lapos, felületes, a kézirat minőségének javítását alig elősegítő, Nagy Adorján szavaival élve valóban „ígymegúgy“, ,,éppencsakhogymondjakvalamit“ véleményt mond a kéziratokról. Az ilyen áldatlan álla. potokon is mindenképpen változtatnunk kell. Elsősorban úgy, hogy olyanokat kell a tankönyvek bírálóinak választanunk, akik meg tudják látni a kézirat hiányosságát, vannak elképzeléseik arról, mit is kellene tenni ezzel a kézirattal ahhoz, hogy jobb legyen! Látni és elképzelni azonban nem elég! Nélkülözhetetlen a lektor „bátorsága“, hogy a szerző kilététől függetlenül meg merje mondani véleményét! Tudnia kell ugyanis, hogy egy kézirat minőségének a javítását csakis nyíltsággal, határozottsággal és szókimondással segítheti elő! Azzal semmiképp, hogy elhallgatja a lelke mélyén jelentkező esetleges igényeket csak azért, mert a szerző „ezmegaz“. Nagy Adorján megmondta, leírta véleményét. S kell, hogy mások is megmondják és leírják vélemé. nyűket! Csak hallgatva tovább marad a langyos, tespedő állóvíz! De tudjuk: ez nem tesz jót tankönyveinknek, iskoláinknak, gyermekeinknek! Tenni kell! Tennünk kell, hogy előrelépjünk, hogy minden illetékes, minden pedagógus véleményét meghallgatva fogalmazzuk meg a tantervek és a tankönyvek minden szavát és minden mondatát! Tennünk kell már csak azért is, hogy ne csak egy-egy ember magasan szárnyaló, avagy nagyon is alacsony röptű gondolkodása szabja meg iskoláink színvonalát az elkövetkező években! Ezért értek teljes mértékben egyet Nagy Adorján cikkének minden szavával és örülök annak, hogy valaki végre követ dobott a tespedő állóvízbe. KECSKEMÉTHY GYŐZŐ, a Szlovák Pedagógiai Könyvkiadó magyar szerkesztőségének vezetője 103
