Szocialista Nevelés, 1989. november-december - Nevelés, 1990. január-június (35. évfolyam, 3-10. szám)
1989-12-01 / 4. szám - Ürögi Ernő: Közös ügyünk érdekében / Vitázni pedig kell
Közös ügyünk érdekében Sietek előrebocsátani, hogy Nagy Adorjánt tisztelem. Évekkel ezelőtt a Pedagógiai Kutatóintézet munkatársaként ismertem meg, s most is kellemes érzés számomra annak az időszaknak a felidézése, amikor együtt dolgozhattunk. Tiszteletemet a fenti írása is megerősítette. Rokonszenves a fiatalos, de indokolt heviilékenysége, bátor szókimondása, mert alapos tárgyi, módszertani tudásra támaszkodik. Gondolatainak jelentős részével teljes mértékben azonosulok. A nevezett kérdőívről az övével megegyező a véleményem. A kérdőívet én is megkaptam — máig kitöltetlenül őrzöm —, s nem is tudtam vele mit kezdeni, hiszen néhány mondatban nem lehet egy tankönyvről — másról sem szabad — érdemben véleményt mondani. Helyette felajánlottam a kutatóintézet munkatársának, hogy közösen elemezzük a magyar nyelv hetedikes tankönyvét. Erre 1989 júniusában sor is került. Többségében a Nagy Adorján által felsorolt hiányosságokra mutattam rá. Ekkor a tankönyvkiadó munkatársa felkért a végleges tankönyv megírására, s én eléggé meggondolatlanul elvállaltam. Azért meggondolatlanul, mert az idő múlásával egyre inkább rádöbbentem a valóságra: bár alkotószabadságot is igényelhettem volna, az iskolai elkötelezettségem az ilyen igé. nyes munka elvégzését nem teszi lehetővé. (Azóta megkaptam az elhamarkodott vállalásom alóli felmentést.) Bocsánatot kérek a személykedő kitérőért, de jelezni kívántam, hogy elkötelezettségem kétirányú. Egyrészt kísérlet résztvevőjeként évek óta szorosan együttműködöm a Pedagógiai Kutatóintézettel — tagja vagyok a magyar nyelvi szakbizottságnak — igaz, ez egyetlen esetben ülésezett (ez is az intézet magyar osztályát minősíti bírálóan) —, másrészt kötelez az objektivitásra, s ez perdöntő módon Nagy Adorjánt igazolja. Mint korábban említettem, a cikk megállapításaival nagyrészt azonosulni tudok, ezért csak azokra a gondolatokra reagálok, amelyeket én is hangsúlyozni szeretnék, illetve azok. ra, amelyekkel nem értek egyet. A szerző a pedagógusok véleményét fogalmazza meg — természetesen azokét, akik a témában érintettek — amikor azt fejtegeti, hogy a kérdőíves véleménynyilvánítás feleslegesnek bizonyul. Valóban így van! Magam is többször tapasztaltam, hogy a legmegalapozottabb véleményünk is pusztába kiáltott szó maradt. (Lásd a még most is használatban levő didaktikus (?) teszteket! Az 5.-es teszt módszertani, tárgyi (!) hibáit hat gépelt oldalon soroltam fel egyik bírálójaként, s íme — kis átrendezést követően — ma is használni vagyunk kénytelenek!) Ugyancsak furcsálltám, hogy nem támaszkodunk eléggé a magyarországi kutatások eredményeire, hiszen azok egyazon cél megvalósítását tennék lehetővé. A szerző a hetedikes nyelvtankönyvet sommásan nyelvtanközpontúnak minősíti, a funkcionális szemléletet hiányolja a felépítéséből. Mindezt kategorikusan kinyilvánítja, pedig ez nem ilyen egyértelmű. Nem kívánok a tankönyvszerzők szószólója lenni, mégis megjegyzem: csak a tanulási folyamatot szervező és irányító pedagóguson múlik, mennyire fedezik fel a tanulók a nyelv működésében az elsa. játított nyelvtani törvényszerűségeket. Természetes követelmény a funkcionális szemlélet, de biztos nyelvtani háttér nélkül megvalósíthatatlan. Ezzel nem a Deme-idézettel szállók vitába, inkább annak igazát erősítem. A magyar tanítási nyelvű iskolában a magyar nyelv a megismerés eszköze, ezt az eszközt viszont csak az képes 104
