Szocialista Nevelés, 1985. szeptember-1986. június (31. évfolyam, 1-10. szám)
1985-10-01 / 2. szám - Csicsay Alajos: Adjunk lehetőséget a kibontakozásra
Adjunk lehetőséget a kibontakozásra Örömmel olvastam a beszámolót Hadas Katalin beszélgetéséről Dr. Milán Zelina pszichológussal a kreativitásról (Szoc. Név. 9. sz. 1985]. Nem azért, mintha csupa új dologról esett volna szó, hiszen a kreativitás mint fogalom nem ismeretlen a pedagógusok előtt. Ami felkeltette érdeklődésemet az interjú iránt, az a remény, hogy gyakorlati pedagógiánkban készül valami, ami az eddiginél jobb eredményekre vezethet. . Igaza van Dr. Zelinának, hogy az alapiskolában a gyerekek alkotóképessége csökken. Hogy „a szigorúbb re- gúla következtében-e” csupán, ez már vitatható. Szerintem több oka van a dolognak. Az első és a legfontosabb, hogy a mai pedagógusok hozzászoktak és nagyon szorosan kötődnek egy bizonyos munkamódszerhez, amelyet évtizedeken át meggyőződésük szerint sikerrel alkalmaztak. Ehhez idomult gondolkodásmódjuk is, és ez nem más, mint az ismeretek elsajátíttatására váló törekvés, illetve a tankönyvi és egyéb szövegek reprodukáltatása. Tévedés ne essék, nemcsak azt értem reprodukáláson, ha a tanuló szó szerint felmondja a leckét, vagyis a sokszor elítélt magolást, hanem a „saját szavaival” visszaadott tananyagot is. Ehhez csupán jó emlékezőtehetségre és aránylag fejlett szókincsre van szükség, Persze, ez sem kevés, csak éppen nem elég. Gondolkodtatni is kell, s éppen a gondolkodás módja az, ami meghatározza, lehetőséget kapott-e a gyermek alkotóképességének fejlesztésére vagy sem. Szabad-e másképpen gondolkodnia, mint átlagosan. A másképpen gondolkodáshoz vezető első lépések a kérdésfelvetéssel kezdődnek. Nem a tanító kérdéseivel, hanem a gyermekével. Tud-e, mer-e, lehetőséget kap-e a kérdezésre? Ha igen, még ez sem jelent feltétlenül divergens gondolkodást. Tehát egyik fő feladatunk: meg kell tanítanunk a gyereket helyesen kérdezni. Olyan kérdéseket tegyen fel, amelyek rejte- problémát rejtenek magukban. Hogy példával is éljek, az egyik természetrajz órán egy kislány a következőt kérdezte: — A számcsökkentő sejtmag- osztódás esetén hogyan szaporodhatnak tovább a sejtek, ha a sejtmagban a kromoszómák száma felére csökken? Hiszen egyszercsak elfogy minden kromoszómájuk. — Bizony, ilyenkor van mit tennie a tanítónak, ha azt akarja, hogy a hetedikes gyerek megértse a biológia egyik legbonyolultabb kérdésének a lényegét. Hozzátenném, ha meg akarunk maradni az alapelvnél, engedjük szabadjára a gyerekek fantáziáját! Most előre mosolygok, mert tudom, hogy pedagóguskollégáim szinte felhördülnek: — Mikor van erre egyáltalán idő? Tán nem tudom, mennyire bő az ismeretanyag, amelyet meg kell tanítani, s az ilyen időt pocsékoló találgatás következtében számos alapfogalom rögzítése elmarad? Márpedig alapos ismeretek nélkül nem merülhet fel probléma sem. Nincs miről gondolkodni. Soha nem szerettem hallgatni az időhiánnyal küszködő tanítók panaszait. Mindig azok szokták a legtöbb kifogást felhozni, akik drága idejük jó részét haszontalan üresjáratokra fordították. Például percekig faggatják az úgynevezett hanyag tanulókat, miért nincs tollúk, füzetük, vonalzójuk, már megint otthon felejtették az ellenőrző könyvüket stb. Van egy másik probléma is, amely szintén nem kevés gondot okoz; a tanulók nagyon differenciált szellemi befogadóképessége. Vajon mit kezd48
