Szocialista Nevelés, 1984. szeptember-1985. június (30. évfolyam, 1-10. szám)

1984-10-01 / 2. szám - "Ábrándozás az élet megrontója.."?

tartást. S mindemellett és elsősorban fel kellene erősíteni a tanulók szakmaszeretetét és a szakmára készülő öntudatot sugalló magatartását, s ezzel így alapozni meg a tanulók jövő- tudatát.

A kérdés tehát nagyjából így alakult: mennyiben vált a múlt és a jelen ismerete a tanulókban olyan dinamikus erővé, mely jövőtudatukat formálja? A választ keresve — többek között — áttanulmányoztam az egyik gimnázium harmadik osztályos tanulóinak „Érettségi után — tíz év múlva...“ c. dolgozatát. Az 57, első személyben írt dolgozatból, melynek az elképzelt érettségi találkozón elhangzó beszámolónak, tehát mintegy számadásnak kellett lennie az „elmúlt“ évtized eredményeiről, most csak egy szempontját emelném ki, azt, hogy mennyiben tükrözi ez a 25 fiú és 32 lány dolgozta vágyaikat és céljaikat, mit szeretnének, kívánnának, mit tartanak elérhetőnek. Fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy a dolgozatírás előtt a szakos tudatosíttatta a tanulókkal, hogy ha nem volnának vágyaink és céljaink, belesüllyednénk a hétköznapok középszerű szürkeségébe. Célok és ideálok nélkül ui. nem mozdulhatunk előre. Ezek híján nincs kitartó munkára serkentő akarat sem.

A dolgozatokban a motiváció ellenére is sajnálatosan kevés szó esett az emberi életet legjobban fémjelző munkáról. A dolgozatírók nagyobb része — 71 % — elsősorban családi életének hétköznapjairól számolt be. „Férjem mérnök, kertes családi házban lakunk ...“ (sokan részletesen leírták a házat és berendezését), „két gyermekünk van“ stb. A dolgozatírók saját munkájukról, pályafutásukról írva általában csak néhány szóval „szóltak”: elvégeztem a főiskolát. Egy mondatban elintézték: „mérnök (orvos vagy tanár) vagyok ...“, de munkájukról részletesebben nem írtak. Nem írtak arról, mit gyógyít, mit tanít, mit épít az illető. Az 57 dolgozatíró közül csak hatan érzékeltették, hogy a választott szakmában nem a középszerűségre, hanem annál többre törnek. Az elhivatottság szép példája az a tanuló, aki tanítványait matematikára tanítja, „mert a 21. század embere csak a számokban hisz és a matematika elfogultság nélküli világnyelvén hirdeti a humanitás gondolatát”. Megmosolyogtatóan kedves az a „kutató mérnök”, aki új, vízben oldható tabletta-üzemanyaggal hajtott robbanómotor modelljét „dolgozta ki”. Megható volt olvasni annak a kislánynak a dolgozatát, aki így ír: „éjt nappallá téve dolgozom azon, hogy a rákos megbetegedések elleni szérumot még időben feltaláljam, hiszen édesanyámat kell megmentenem”. Ők hatan az igazi fiatalok: lelkesek, bíznak saját erejükben. Ök értik József Attilát: „... aki mindig újra vágyik / Ifjú marad mindhalálig.” Kár, hogy csak hatan beszélnek érdemlegesen munkájukról. Kár, hogy csak ők érzékeltették: az ember igazi értékét az adja meg, ha a szakmában, legyen az bármi, nem „középszerűt“ produkál. Persze, más kérdés, tervek-e ezek vagy ábrándok? Tehát mennyiben kötődnek szocialista társadalmi realitásainkhoz és szükségleteinkhez, de ugyanakkor lehetőségeinkhez is, és mennyiben számolnak saját adottságaikkal. Mert Vörösmarty felejthetetlenül szép verssora: „Ábrándozás az élet megrontója ...“ csak akkor igaz, ha hiú az ábrándozás, mely nem ösztönöz munkára, hanem attól inkább elvon. Ábránd és ideál, cél és terv még összemosódnak a dolgozatokban. Mintha ismeretlen lenne a dolgozatírók körében, hogy az okosan tervezett és erősen vágyott cél elérése érdekében végzett tervszerű és kitartó munka az az emberi személyiség legbensőbb lényegét érintő tevékenység, mely tulajdonképpen a sikeres élet egyik fontos feltétele. Tehát: hiányzott a dolgozatokból a saját munkám- tudásom alakította jövőm bemutatása...

A fentiekben értelmezett cél—terv —munka a dolgozatírók többsége számára „ismeretlen“, vagy mintha mellékes, másodrendű valami lenne. Például a munka részükre nem hivatás, nem személyes ügy, hanem csupán a megélhetés eszköze, szükséges valami. Márpedig ez nincs szinkronban a társadalmi elvárással, hogy a szo51