Szocialista Nevelés, 1980. szeptember-1981. június (26. évfolyam, 1-10. szám)

1981-03-01 / 7. szám - Pongó István: Az iskolai mondatelemzés néhány kérdéséhez

jelentése? Az a szabály, mely előírja, mire alkalmazható ez a jel, és mire nem. (...) Kutyákra. Ezek viszont nem jelentései a kutya jelnek, hanem denotátumai. Ha valóságos kutyák tennék ki a kutya szó jelentését, abból számos — és nemegyszer komikus — nehézség támadna. Például azt kellene mondanunk, hogy a kutya szó jelentése esetenként harap. Pedig jól tudjuk, hogy csak a valóságos kutya harap, nem a kutya jelentése.”6

Amennyiben a hagyományos nyelvtan néhány kivétele igaz lenne, abból az következne, hogy a jelentés nem része a nyelvnek, s így a nyelvtudomány nem vizsgálhatná a jelentést, hiszen a nyelven kívüli valóság, illetve a valóság része lenne. Amit Antal László a nyelvtanról és a jelentésről elmond, igaz lehet, viszont ebben az esetben fennáll az a veszély, hogy a nyelvész összekeverheti a variánsokat (változókat) az invariánsokkal (állandókkal).7

A jel használati szabály csak egyik — talán legfontosabb — része a jelentésnek. Nem szabad azonban megfeledkezni a jelentés különböző aspektusairól sem.8

A következő mondatrész a tárgy. Ha kiindulunk az eddigi logikai és szemantikai meghatározásokból, kitűnik, hogy a tárgy a legnehezebben kezelhető, de egyben „legnyelvtanibb” szintaktikai kategória. Ehhez, persze, még hozzá kell fűzni, hogy a tárgy a magyarban formálisan aránylag könnyen meghatározható mondatrész. Vannak azonban nyelvek, amelyekben a tárgy és a határozók közötti határ elmosódik. Ez részben fennáll a magyar nyelv esetében is. Általános és leegyszerűsített meghatározás szerint a tárgy (a magyarban) „azt a személyt vagy dolgot jelöli, akire vagy amire a mondatban kifejezett cselekvés irányul.”9 Ez a definíció minden pontatlansága ellenére eligazít a tárgy kikeresésében, mivel a tárgy a magyarban általában accusativusban áll, néhány kivételtől eltekintve.

Az ilyen egyöntetűnek és világosnak tűnő definíciók hátránya az, hogy a valóságban sokszor nem nyelvi kategóriákra vonatkoznak, hanem valami másra, a nyelven kívüli valóságra. Ha igaz lenne az az állítás, hogy a tárgy az a személy vagy dolog, akire vagy amire a cselekvés irányul, akkor a kiemelt mondatrészek nyugodtan tekinthetők tárgynak:

a) Péter kapott egy pofont (a cselekvés Péterre irányult).

b) Az eső a háztetőre esik. (a „cselekvés” a háztetőre irányul)

A következőkben vizsgáljuk meg, hogyan viszonyul az iskolai mondatelemzés a valóságban fennálló viszonyokhoz. Az iskolai mondatelemzés, mint már említettük, a gyakorlatban többnyire mondatrészek elemzése, amely az alany és az állítmány központi szerepéből indul ki, amelyekhez a többi mondatrész kapcsolódik. Ehhez még az is hozzájárul, hogy az iskolákban többnyire az analitikus mondatelemzés van túlsúlyban. Felvetődik a kérdés, hogy az ilyen eljárás kellően figyelembe veszi-e a tanulók kommunikációs képességeinek fejlesztését.

Az iskolai mondatelemzés általában a következő leegyszerűsített sémán alapul.

Az még talán nem is enne a legnagyobb hiba, hogy a mondatelemzés során

8 u. o. 137—138. 1.

7 v. ö. Theoretische Probleme der Sprachwissenschaft I. Akademie-Verlag, Berlin, 1976, 399 1.

8 A jelentés megközelítően komplex definícióját Károly Sándor adja. „A jelentés a jel (vagy jelkapcsolat) használati értéke (funkciója), amely a használók kisebb-nagyobb csoportja számára absztrahálás útján előírja (megszabja) a jel (jelkapcsolat) vonatkozását a valóság megfelelő részletéhez, ennek a valóságnak a vonatkozását a jelek használóihoz, a beszédszituációhoz s általában más jelek használatához, s e vonatkozásoknak megfelelően a jel (jelkapcsolat) hozzáilleszthetőségét más jelekhez a beszéd kisebb és nagyobb egységében, és e beszédbeli szerepben helyettesíthetőségét más jelekkel (vagy jelkapcsolatokkal). Károly Sándor: Általános és magyar jelentéstan. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970, 43. 1.

9 KMN, 214. 1.

211