Szocialista Nevelés, 1977. szeptember-1978. június (23. évfolyam, 1-10. szám)

1978-03-01 / 7. szám - Könyvekről

nyelvként való tanítása olyan kérdéseket vet fel, amelyekhez elengedhetetlenül szükséges a legmagasabb szintű elmélet is, hogyha a gyakorlat számára meg akarjuk őket oldani. A szerző helyesen állapítja meg, hogy nem külön-külön az egyes tantervekben és tankönyvekben keresendő a hiba, hanem a nyelvoktatás módszertanának a koncepciójában. Az, hogy a szlovák, a magyar és az orosz nyelv tanítása között hiányzik a megfelelő összhang, már csak ennek a koncepcióhiánynak a következménye. A nemzetiségi iskolában nagy szerepet játszhatna a kontrasztív nyelvészet, ha a módszertan magáévá tenné s felhasználná eredményeit. Itt szükséges megjegyezni, hogy a módszertani terminológia olykor elködösíti a lényeget, azaz nehézkesen és pontatlanul jelöli a fogalmat. Az audio-vizuális strukturális globális módszer pl. nyugodtan lehetne audio-vizuális módszer is, mert a terminus funkciója nem a magyarázat, hanem a pontos megjelölés.

Bertók Imre a második fejezetben a szlovák és a magyar nyelv tipológiai ösz- szevetésével, összehasonlításával foglalkozik. A szerző kitér a nyelvészeti tipológia fejlődésére, majd tipológiai alapon különbséget von a két nyelv között. Feltehetőleg a „Morfológia slovenského jazyka” (A szlovák nyelv alaktana) c. könyv szolgált alapul a típusok osztályozására, mégsem egészen egységes a terminológia. A flektáló, agglutináló, analitikus, poliszin- tetikus, introflexiós típusok mellett előfordul az izoláló típus is. A fejezet elején érdemes lett volna pontosan meghatározni az egyes típusokat, ami maga után vonta volna az egységes terminológia használatát is, mert az izoláló típus akaratlanul is az A. Schleicher-féle osztályozást asszociálja. Igaz, Bertók Imre mindenekelőtt a prágai iskola kutatásainak eredményeire támaszkodott, amit V. Skalická művének részletes elemzése is bizonyít, mégis kissé hiányzik itt a későbbi, tipológiával foglalkozó szakirodalom ismerete és felhasználása (pl. J. H. Greenberg „Somé Universale of Grammar with Particular Reference to the Order of Meaningful Elemente”).

A harmadik fejezetben a szerző a szlovák és a magyar nyelv közötti kontraszti- vitásokat tárgyalja. Minthogy az empíriából indul ki, tömérdek példát közöl mind a szintaktikai, mind a lexikális, mind a frazeológiai interferenciára. A tükörfordítások megléte és elszaporodása szinte törvényszerű következménye a kétnyelvű közegnek. A szlovákiai magyarok tömérdek hungarizmust használnak, amikor szlovákul beszélnek, ámde az anyanyelvben is

érződik az idegen nyelv hatása. A fiatalabb nőtestvér (húg), fiatalabb fiútestvér (öcs), fekete sör (barna sör) stb. valóban gyakran előfordulnak a csehszlovákiai magyarok beszédében.

Bertók Imre az esetrendszert tulajdonképpen csak a 4. fejezetben kezdi behatóbban tárgyalni. Az összehasonlítások, egyeztetések jól átgondolt koncepcióra épülnek, amely ellen felmerülhetnek kifogások, ámde aligha lehet mellőzni, figyelmen kívül hagyni, ha valaki ezentúl behatóbban akar foglalkozni a magyar esetrendszerrel kontrasztív alapon. Az értekezésnek ez a legkidolgozottabb fejezete, amely arról tanúskodik, ahogy a szerző nemcsak a régebbi szakirodalmat ismeri kellőképpen (Hjelmslev, Jakobson), hanem a magyar és szlovák szakirodalom minden jelentősebb művét ebből a tárgykörből. Természetesen a szlovák szakirodalom ()án Oravec, František Miko) éppen úgy hatott rá, mint a magyar (Antal László). Talán érdemes lett volna jobban, behatóbban megismerkedni a generatív nyelv- elmélet eredményeivel is. Charles Fillmore „The Case for Case” (New York 1968) című művére gondolunk elsősorban.

Külön is érdemes megemlíteni, hogy az esetek gyakoriságát bemutató táblázatoknak nemcsak elméleti, hanem módszertani jelentőséget is tulajdoníthatunk. Az eredmények elősegíthetik, hogy a tudományos koncepciót oly gyakran nélkülöző tankönyvírást felváltsa a felmérésekre, gyakoriságmutatókra épülő tankönyvírás. Itt most mindenekelőtt az elöljárószavas von- zatok szelektálására gondolunk, mégpedig azért, mert az elöljárószavak a szlovákban meghaladják a kétszázat. Mindazonáltal szükséges a statisztikai alapon történő szelektálás.

Hasonló jelentőséget kell tulajdonítanunk az 5. fejezetben szereplő táblázatoknak is. Ez a fejezet (A határozós esetek a szlovákban és a magyarban a célnyelv aspektusából) főleg arra derít fényt, hogy a kevés számú szlovák esetrendszer a nagy számú magyar esetrendszerhez viszonyítva integráló jellegű. Ezzel függ össze, hogy a célnyelv egyes eseteinek a magyarban tömérdek más eset felelhet meg, vagyis igen nagy a szétszóródás, s igen kevés a pontos megfelelés. Érdemes itt megjegyezni, hogy a tömérdek példa a szerző átlagot alaposan meghaladó szorgalmának a bizonyítéka.

Bertók Imre munkájának utolsó, azaz

6. fejezete javaslatokat tartalmaz arra vonatkozólag, hogyan lehetne a kontrasztív nyelvtan eredményeit a gyakorlatban felhasználni. Ezzel kapcsolatban leszögezi, (A cikk befejezése a borítólap 4. oldalán)

224