Szocialista Nevelés, 1976. szeptember-1977. június (22. évfolyam, 1-10. szám)
1976-10-01 / 2. szám - Horváth István: A második nyelv oktatásának problematikája a Szovjetunió nemzetiségi iskoláiban
Több nyelvi eszközzel gazdagodott azonban az orosz nyelv is a nemzetiségi nyelveknek a hatására. Így valósulnak meg a gyakorlatban Marxnak a szavai, hogy „minden nemzet tanulhat és kell is, hogy tanuljon más nemzettől“. A nemzetek felvirágzása és egymáshoz való közeledése objektív folyamat. Ideológiai ellenfeleink — mondotta a párttitkár — sokszor olyan tarthatatlan kijelentéseket tesznek, mintha a nemzetközi érintkezés nyelve háttérbe szorítaná az anyanyelvet. Az ilyenféle állításokat határozottan el kell utasítani. A kétnyelvűség magában véve még nem vezet egy másik nyelv asszimilációjához. A Szovjetunió nemzetei és nemzetiségei közötti együttműködés rohamos fejlődése következtében növekszik az orosz nyelv jelentősége is. Ez a szovjet társadalomban lejátszódó objektív történelmi folyamat következménye. Vannak azonban hamisítók is, akik ezt a természetes folyamatot úgy értelmezik, mint az orosz nyelvnek és kultúrának más nemzetekre való erőszakos rákényszerítését. Ez azonban nyilván, való hamisítás. Lenin már 1913-ban elvetette a kötelező állami nyelv eszméjét, mint burzsoá, nacionalista és szélsőségesen reakciós gondolatot. Hangsúlyozta, hogy „azok, akiknek élet- vagy munkakörülményeiknél fogva szükségük van az orosz nyelvre, azt úgyis megtanulják“ (Összes művei, 24. köt., 294—295. old — oroszul]. Lenin tehát ezen a téren a teljes önkéntességet hirdette. A nemzetiségi iskolák orosz szakos tanítóinak jelenlegi helyzetéről és azokról az intézkedésekről, amelyek a jövőben képzésük színvonalát emelni fogják, N. Sz. Jegorov, a Szovjetunió felsőoktatási miniszterének helyettese tartott beszámolót. Beszéde bevezetőjében méltatta a szovjet iskola érdemeit abban, hogy viszonylag rövid történelmi időn belül a szovjet nép a világ legműveltebb népei közé emelkedett. Jelenleg a Szovjetunióban 22 millió lakosnak van felső- és középfokú szakképzettsége, több mint 1 millió a tudományos dolgozó, és kb. 1,5 millió tanítónak van felsőfokú képesítése. A hiányosságok abban mutatkoznak, hogy a falusi és a nemzetiségi iskolák csak 21 százalékban vannak ellátva főiskolát végzett orosz szakos tanítókkal, sőt vannak köztársaságok, ahol a főiskolai képesítésű orosz szakosok aránya csak 50—60 százalékos. Nem ritka az az eset sem, amikor a főiskolára jelentkező, nemzetiségi iskolát végzett növedékek csak nehezen tudják gondolataikat oroszul kifejezni. Ezeket a problémákat csak az orosz szakos tanítókat előkészítő főiskolák munkájának javításával lehet sikeresen megoldani. A főiskolákon jelenleg már új tantervek szerint folyik az oktaiás. Ezek hangsúlyozzák az elméleti és a gyakorlati oktatás szoros kapcsolatának a fontosságát. Sokszor a pedagógiai főiskolákon — de másutt is — a gyakorlati oktatást másodrendű kérdésnek tartják, és a tanszékek legkevésbé tapasztalt tagjait bízzák meg annak ellátásával. A tudományos-műszaki forradalom megköveteli minden szakembertől, hogy állandóan gyarapítsa szakmai és általános tudását. Ez vonatkozik az orosz szakos tanárra is. Nagyon fontos, hogy a nemzetiségi iskolában tanító orosz szakos tanár minél magasabb szinten beszélje az orosz nyelvet Ezt azonban csak úgy érheti el, ha ezen a téren állandóan műveli magát. E cél elérése érdekében több intézkedés történt. Az orosz tannyelvű főiskolákon emelték a nemzetiségű diákcsoportok orosz óráinak a számát. Azokon az egyetemeken és főiskolákon, ahol az oktatás nemzetiségi nyelven folyik, külön tantervet dolgoztak ki az orosz nyelv számára, továbbá módszertani utasításokkal ellátott tankönyveket adtak ki. Az egyes szövetségi köztársaságok rendszeres tudományos-módszertani konferenciákat rendeznek, amelyeken az orosz szakos tanárok megtárgyalják közös problémáikat. Vannak azonban szövetségi köztársaságok — folytatta a miniszterhelyet40
