Szocialista Nevelés, 1976. szeptember-1977. június (22. évfolyam, 1-10. szám)
1977-06-01 / 10. szám - Sz.J.: Az anyanyelvi nevelés / Figyelő
A nyelvi nevelésre tehát a megfelelő cselekvésnek, magatartásformák tanítása miatt is szükség van. Gyakran tapasztalható, hogy amikor egy tanuló nem tud valamit megcsinálni, nyelvi síkon sem tudja azt elmondani. 4.A szocializálódás folyamatának, vagyis az egyén társadalmi lénnyé válásának, a társadalmi valóságba illeszkedésének is természetszerű eszköze s feltétele a nyelv, a beszéd. Itt a nyelv kommunikációs szerepe érvényesül. A szerző a továbbiakban azt fejtegeti, hogy véleménye szerint a legalapvetőbb nyelvhasználati módok, az élőbeszél szisz- tematikus fejlesztésével kevesebbet törődünk a kelleténél. A dolog azzal kezdődik, hogy a négy anyanyelvi résztantárgy között nincs ott a beszédfejlesztés, beszélgetés. Vagyis: a résztantárgyak el vannak foglalva a maguk specifikus feladataival, a beszédfejlesztést egyik sem érzi igazán magáénak. Az is igaz, hogy az anyanyelvi tantárgyak csak egyik — bár fontos — részét oldják meg az anyanyelvi nevelésnek. Ha pl. minden beszéd nélkül nézünk egy labdarúgó mérkőzést, készítünk rajzokat, bonyolult feladatokat, ettől anyanyelvűnk vajmi keveset tökéletesedik. Á fejlődéshez külön impulzusok kellenek, kapjunk külön feladatot, beszélnünk kelljen a tevékenységről stb. Ehhez hasonlóan a „szakirányú” fejlődés — pl. matematikai, földrajzi sport stb. — eredményeit sem lehet megfelelő anyanyelvi segítség nélkül optimálissá tenni. Az anyanyelvi nevelés sikeréhez valamennyi tantárgy sőt: valamennyi nevelési tényező, alkalom, eszköz sfn. összefogására, együttes erőfeszítésére van szükség. Az anyanyelvi nevelés — személyiség- formálás új rovatában a folyóirat 2. számába A beszéd fő sajátosságai fejlesz- aktív és alkotó nyelvhasználatra, tendő területei a 8—lö éves korban címmel Dr. Nagy József fejti ki gondolatait. Ő is az előbb ismertetett tanulmány egyik fő gondolatából indul ki, miszerint napjaink anyanyelvi nevelésének fő feladata az iskolában a tanulók felkészítése az A gyermekbeszéd kutatásában alig beszélhetünk hagyományokról, megbízható adatok híján a metodika elsősoman tapasztalati anyagra hagyatkozhatott, ezért nem s alakulhatott ki gazdag metodikaipedagógiai gyakorlat. A gyermekek különböző színvonalú beszédtudására számított a megértés, később az olvasás, az írás tanulása, a grammatika tudatosítása is. Ha ez az alap valamilyen okból szilárd volt, elősegítette a tanulók haladását s ezzel összefüggésben személyiségük sajátosságainak gazdagodását. Ha azonban megbízhatatlan és ingatag volt — s ez nem ritkán így adódott — a tanulók anyanyelvi fejlődése és személyiségformálódása nagyon esetlegessé, egyenletlenné és strukturálatlanná vált. A családban és az óvodában az anyanyelvi hatás, nevelés élőbeszéd-központú. Az iskolában ez a helyzet alapvetően megváltozik. Az 1. és 2. osztályban az élőbeszédre alapozás szükségszerű, hiszen meglehetős szűk tartományban fejleszthetjük az anyanyelvi tudást és képességeket. E tartomány a 2. osztálytól kezdve fokozatosan bővül, de alapjától, a megfelelő színvonalon beszélni tudástól nehezen szakad el. A spontán élőbeszéd látszólag fokozatosan háttérbe szorul, magasabb szinten jelentkezik újra (tudatos beszédtevékenység, nyelvi alkotás), de fundamentális jellege nem szűnik meg! Központi és integráló szerepe van a tanulók egyéb anyanyelvi tevékenységének eredményes végzésében. Nyilvánvaló az összefüggés a fejlett élőbeszéd és a gyors, értő és átélő olvasás vagy a nyelvi szabályok felfedezésének a gyorsasága, megbízhatósága, a helyes ejtés és helyesírás vagy éppen a szóbeli, írásos nyelvi alkotások önállósága stb. között. A pszichológiában a 6—lü évesek beszédének fejlődési jellemzőjeként megkülönböztetik a szituaíív és kantextusos beszédet. A sziíuaíív beszéd inkább „beszélgetés” mint kifejezett beszédforma. Nagyon kötődik a helyzethez. Megértéséhez figyelembe kell venni azt a szituációt, amelyben a gyermek és beszédtársa van, amelyre beszéde vonatkozik, (pl. egy játékélmény elmondásakor magát a játékot, a szereplőket, helyszínt stb.). A gyermek szituatív beszéd közben g ak- ran elhagyja a — szerinte, ill. beszédhelyzetben — magától értetődő alanyt, többnyire névmással helyettesíti („ez”, „az”), a konkrét megjelölése helyett (udvaron, fa mellett) határozószókkal utal a körülményekre (ott, oda, akkor, azután stb.). Ezt a közlést csak a beszédhelyzet részese értheti meg. A kontextusos beszéd során a tanulók arra is képesek, hogy gondolataikat, élményeiket csupán nyelvi eszközökkel közöljék, fejezzék ki. Ez a beszédforma összefüggő jellegű, s a hallgató számára a beszéd kontextusából minden érthetővé válik. Éppen emiatt a szituatív beszédnél gazdagabb szerepkört érvényesít a gyermekek kommunikácisó tevékenységében. Az óvodáskorban már mindkét beszéd- forma fellelhető. A fejlődés folyamán a 317
