Szocialista Nevelés, 1976. szeptember-1977. június (22. évfolyam, 1-10. szám)
1977-06-01 / 10. szám - Sz.J.: Az anyanyelvi nevelés / Figyelő
gyermek egyre több helyzetben és téma kapcsán válik képessé kontextusos beszédben megnyilatkozni, nehezebb, tárgyhoz, szemlélethez jobban kötődő helyzetekben funkciója szerint továbbra is a grammatikailag kevésbé megformált szi- tuatív beszédformát alkalmazza. (A beszédtárssal közös ismeret — és élménykörben a felnőttek is szituációhoz kötött módon társalognak, hiszen „fél szóból is értik egymást”, s ily esetekben a kifej- tettebb beszéd szükségtelen.) A tanulók beszédvalóságára a két beszédforma keveredése nagyon jellemző, s az élőbeszéd fejlődése éppen a kontextusos beszéd arányának növekedésében érhető tetten. A 3. számban Dr. Szépe György Nyelvelmélet és nyelvhasználat című tanulmánya figyelemreméltó. A nyelvelmélet korszerű felfogásában hallgatólagosan vagy kifejtett formában az emberi nyelvre alapuló — kommunikáció elmélete. A nyelv az emberi faj sajátossága, komplex jellegű: biológiai és társadalmi tényezők eredménye, ugyanakkor pszichikus jellegű dolog. Biológiailag döntő fontosságú az a feltevés, hogy a nyelv képessége az emberrel (az újszülöttel) vele születik. Ez a föltevés összhangban áll a nyelvészet és a pszichológia számos újabb elméletével és tapasztalatával. Az emberrel veleszülető biológiai lényegéhez tartozó nyelvi képesség keret jellegű, tehát nem egyetlen nyelvre vonatkozik, hanem az ember és az emberi nyelv elvi viszonyára. „Minden egyes nyelv (pl. a magyar, a dán, a szlovák) nyelvelméleti szempontból az egyetlen egyetemes emberi nyelvnek egy-egy változata. Ha másféle dolgokkal összevetjük az emberi nyelvet, akkor nyilvánvalóvá lesz ,hogy az egyes nyelvek egymáshoz jobban hasonlítanak, mint különböznek. Ez a keretjellegű képesség azt jelenti, hogyha történetesen egy magyar szülőtől származó gyerek kiskorában Dániába kerül dánok közé, akkor ő ugyanúgy megtanul dánul, mint a többi gyerek, s megfordítva. Nincs tehát semmilyen biológiai-genetikai sajátossága egy nyelv, pl. a magyar megtanulásának vagy használtaiénak.” A gyermek nyelvi képessége illetve annak megvalósulása egyetemleges. Az emberiség történetének túlnyomó többségében nem tanították az iskolában az anyanyelvet. Később bizonyos használati módjait tanították: azokat, amelyekre szükség lett a társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődés valamely feladatának elvégzésében. Egységes anyanyelvi nevelés közoktatási szélességben csak most van kialakulóban. A szerző alaptétele: a gyermeki nyelvelsajátítás és a gyermeknyelv fejlődése — az össze érdekelt elméleti és gyakorlati területek tapasztalatainak felhasználásával — csak egységes anyanyelvi nevelés keretében kerülhet összhangba az iskolai nyelvhasználati módok tanításával. Az egységes anyanyelvi nevelés adja már az 1. osztálytól kezdve a tanulóknak azt a segítséget, amely minőségileg magasabb (lehet), mint az iskola nélkül (ebben a korosztályban) föllelhető külső segítség összessége. S ugyanakkor annál is több, amit az iskola az elszigetelt tantárgyakra szabdalt, például olvasás, írás, nyelvtan stb. formájában külön-külön adhat. A továbbiakban a nyelvhasználatról ír a szerző, amely voltaképpen nem más, mint a kommunikációs folyamat, pontosabban az, hogy a kommunikációs folyamat keretében mire és hogyan használjuk fel a nyelvet. A kommunikáció elsődleges formája a beszélés. Az elsős gyerekek nemcsak, hogy beszélnek, hanem nagyon is fejlett társas kapcsolatokat képesek teremteni: csereberélnek, játszanak, veszekednek szóval és szó nélkül. Vajon nem paradoxon, hogy beszélni kell tanítani a gyermekeket, ha már tudnak beszélni? Azért kell a beszélést tanítani, mert az általános iskola 1. osztályába kerülő gyermek nyelve-beszéde két szempontból nem éri el azokat a követelményeket, amelyeket az iskola különféle okokból kitűzött. Az egyik szempont: e korban a tanulók nyelvi fejlődésszintje a biológiai fejlődés, érés eltérő volta miatt nem egyforma. A másik: a felnőtt társadalom n. elvhasznála- ti-beszédhasználati normáinak egyenlőtlen birtoklása. Ez a beszédművelés feladatköre. Fontos feladat a beszéd akusztikumának fejlesztése, gondozása. Ezzel az iskola hosszú ideig egyáltalán nem foglalkozott. A beszédfejlesztés szükségszerűen tartalmaz logopédiai elemeket is. A megértésre is nagyobb gondot kell fordítani, amennyiben a beszélés részének tartjuk. A párbeszéden belül a beszélő és a hallgató, az értelmes szöveget szerkesztő és a megértő egymással szimmetrikus, állandóan változó szerepben van. A tanulók az iskolai kommunikációban általában asszimetrikus kommunikációs helyzetben vannak, ez indokolja a fokozott figyelemráfordítást. A megértésnek fiziológiai, értelmi vonatkozásai, pszichológiai technikája, társadalmi vonatkozásai is vannak. Ezeket el lehet választani, de a mindennapos iskolai gyakorlatban szorosan összefonódva 318
