Szocialista Nevelés, 1975. szeptember-1976. június (21. évfolyam, 1-10. szám)

1976-02-01 / 6. szám - Bertók Imre: A bázisnyelv és a célnyelv paradigmatikájának néhány sajátossága / Az I. fok tanítóinak segítségére

névi jelentéssel használjuk. Viszont a régi típusú indogermán nyelvek a ragozást legyen az névszói vagy igei, csak mint bizonyos jelek állandó tulajdonságát ismerik.” (Telegdi Zsigmond: Elméletek aszófajok természetéről. Nyelvtani Tanulmányok. Tankönyvkiadó, Budapest. 1961. 45. 1.) Talán annyiban módosítanám ezt a megállapítást, hogy a célnyelv, amely szintén indogermán, megegyezik a fenti meghatározással az erős végződések megléte esetén, de amikor ezek hiányoznak, akkor a jelentés is közrejátszik, pl. a lágy végződésű főnevek esetében.

Az akadémiai magyar leíró nyelvtan ugyan emlegeti a minta — alaksorokat (paradigmákat], de az esetkategória megnevezést félve elkerüli, helyette a ragozási alakot használja, az esetrag ekvivalenseként pedig a ragot, a viszonyragot, a birtokos jelzős ragot, illetve tárgyragot. Érdekes megfigyelni, hogy a magyar nyelvészek a paradigmarendszerek összevetésekor az indoeurópai nyelveknél következetesen eseteket (casusokat) említenek, ugyanakkor a magyar nyelvvel kapcsolatban rendszeresen zéró-ragos nomi- nativusi, -t rágós accusativusi, -ban, -ben rágós inessivusi, -nak, -nek rágós dativu- si stb. alakokat sorolnak fel. Az esetrag terminus technicusnak szórványos előfordulása inkább ráhibázásnak tulajdonítható be, illetve azt bizonyítja, hogy nyelvtudatunkban nem tudott gyökeret verni.

Megállapíthatjuk, hogy a szakirodalom a magyar főnév eseteinek kérdésében elméleti síkon még nem jutott el egyértelmű állásfoglaláshoz. A gyakorlati célnyelvi oktatás viszont minél előbbi határozott és egyértelmű választ sürget. Egyik nyelvész erre vonatkozóan ezt írja: „Én — több okból — arra a meggyőződésre jutottam, hogy a magyar nyelvoktatásban nem célszerű a rágós névszókat esetnek minősíteni. Mivel a rágós és a névutós névszók mondatszerkezetileg egyformán viselkednek, egyformán is kell őket minősítenünk.” (Mihályi József: A magyar mondatmodellek kérdéséhez. Nyelvtudományi Értekezések. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1967. 58. szám, 509. 1.].

Én, a magam részéről, fontosnak és szinte nélkülözhetetlennek tartom legalábbis a csehszlovákiai nemzetiségi iskolák leíró magyar, nyelvtankönyveibe az esetkategória bevezetését, mert felbecsülhetetlen segítséget nyújt a célnyelvi oktatásban. Továbbá nem fogadhatom el a szerző okfejtését a névutós névszókra sem, mert ahogyan a célnyelvben vannak elöljárószavas esetek, ugyanúgy a bázisnyelvben is megtalálhatók a névutós esetek. Tény azonban, hogy döntő többségük zéró-morfémás nominativusi esettel kötődik, de megtaláljuk a -val, -vei rágós instrumentalisi-comitativusi, -tói, -tői rágós ablativusi, -n, -on, -en, -ön rágós su- peressivusi, -nál, -nél rágós adessivusi, -ra, -re rágós sublativusi esettel kötődő névutókat is.

Ha elismerjük a nyelvtudománynak azt a megállapítását, hogy a célnyeívben az elsődleges elöljárószavakat kizárólagosan csak esetfunkciókban használjuk, és az elöljárószó az esetmorféma szerves tartozéka, akkor ebből logikusan következik, hogy a bázisnyelvben az egyszerű névutók, a ragvonzó névutók, sőt még a rágós névszói névutók is az esetvégződéssel közösen osztják meg az esetfunkciót.

A szófajokra lebontott névszók paradigmáinak felvázolását a csehszlovákiai magyar nyelvtanokban nem akadályozhatja az a megrögződött helytelen szemlélet sem, amely arra hivatkozik, hogy a célnyelvben a magyarhoz viszonyítva csak kevés számú, jelentésben-alakban elkülönülő esetet találunk, amelyek a szlovák nyelvtudatban világos asszociációs rendszertani összefüggésben vannak egymással. A magyar esetvégződések (egyesek szerint viszonyragok) ugyanolyan asszociációs mechanizmusként működnek a tanulók magyar nyelvtudatában. A hibák gyökerét ott kell keresnünk, hogy mi a pa- radigmatikát kiutasítottuk az alaktanból, s vele együtt természetesen az esetkategóriát is leírtuk. Pedig mind az esetragok a célnyelvben mind a viszonyragok a bázisnyelvben ugyanazt a funkciót töltik be, még ha a két nyelv alaktani rendszere homlokegyenest el is tér. Toldaléko- lási rendszerünk univerzális jellege csupán az anyanyelvi nyelvtudattal rendelkezők számára természetes, de a magyart idegen nyelvként tanulóknak már nem. Példaként említem a hangrendi illeszkedés két, illetve háromarcúságát, a v — tövü szavaink toldalékolása is zavarba ejti az idegent, gondolok itt a fű — füvek, tű — tűk alakokra, az sz — v — változatú igetövekre: tenni — teszek, venni — veszek, kenni — kenek, lenni — levés, kenni — kenés stb.

Nem helytálló az a megállapítás sem, hogy esetragjaink száma a célnyelvéhez viszonyítva elképesztően sok tagú. A tüzetesebb elemzés azt mutatja, hogy a látszat csal, mert a célnyelvi 13 paradigmában a főneveknél az egyes és a többes számban az alakra nézve eltérő esetragok száma 42. A bázisnyelvben A mai magyar nyelv rendszere I. 28-at, Antal László 17-et tart számon. A tőalternációban gazdag nőnemű és semleges nemű főnevek többes genitivusát nem vettem figye180