Szocialista Nevelés, 1974. szeptember-1975. június (20. évfolyam, 1-10. szám)
1974-12-01 / 4. szám - Bertók Imre: A szlovák és a magyar nyelv tipológiai összevetése
mely a poliszintetikus nyelvek sajátsága, pl. a vietnamié. A magyarban a bekebelező típus sajátsága csak a 2, személyre mutató tárgyat kifejező tárgyas igeragozásban fordul elő, pl. várlak, hívlak, kérlek, látlak, tudniillik, téged. A szlovák nyelvet tipológiailag a hajlító nyelvek közé soroljuk, benne jelentősen erősen kiütközik ez a névszóragozásban. A főnévi esetvégződések nagyob- bára szótagtalanok, egy szótagosak, esetleg két szótagosak, s a legtöbb esetben magánhangzóra végződnek, pl. chlap-a, žen-e, srdc-u, illetve magánhangzóval kezdődnek, pl. chlap-om, žen ám, mest-om, srdc-iam. A szófajok határa sokkal élesebb, mint a ragozó magyar nyelvben, gondoljunk a melléknevek ragozására, nemi illeszkedésére, a számnevek deklinációjára stb. Az esetek kihatárolt minta- alaksorban (paradigmában) jutnak kifejezésre, jellemzi őket az esetkiegyenlítődés (szinkrétizmus). Míg a főnévragozást feltűnően a hajlító típus ismérvei fémjelzik, addig az igeragozás már a ragozó típus felé közeledik. A ragozó típus jegyei kiütköznek a felszólító módban, az igenevekben, a melléknevek fokozásában és a határozószók képzésében. A szláv nyelvek erősen elhajlottak a flektáló típustól az agglutináló irányába. Ezt bizonyítja az oroszban a névszói mondat elburjánzása, a bírni ige helyett névszói mondat használata, az egyeztetés meglazulása azokban a mondatokban, a- hol az állítmányt nem nominativus ,hanem instrumentális fejezi ki, valamint a megszólító eset eltűnése, a szlovákban is maradványai találhatók, helyette az alany- esetet használják. A szláv nyelvekben e- rősen csökken az esetek száma, pl. a bolgárban az egyes számban csak három, a többes számban csak 1 eset van, ez található a macedónban is. Az esetek szerepkörét átveszik az elöljárószók, s ezzel a nyelvbe betör az analitikus típus. Az a- nalitikus típus ismérveit felfedezhetjük a szlovákban is az összetett igealakokban, pl. a folyamatos igék jövő idején, a múlt időn, a feltételes mód múlt idején és a szenvedő igenemen. A szlovák nyelv introflexiós ismérvei csak másodrendűek, amelyek néhány al- ternációban nyilvánulnak meg, s lassan háttérbe szorulnak. A poliszintetikus típus jegyei részben megtalálhatók pl. néhány összetételben, pár átvett ragozatlan melléknévben, je- lenentősebben a határozószók területén jutnak kifejezésre. Megállapíhatjuk, hogy a szlovák nyelvben a poliszintetikus jelleg ugyan élő, de nem erős alkotója az alaktannak. A tipológiában a legerősebb alkotóként a fonológiát dolgozták ki, mégpedig a Prágai Nyelvészeti Körben. A fonológiai oppozíciókat csak fokozatosan applikálták az alaktani jelenségekre, pl. Jakobson, Mathesius, Skalička és mások. Még ma sem tisztázódott, milyen mértékben van létjogosultsága a fonológiai oppozíciók transzponálásnak az alaktanba. Egyesek határozottan mellette foglalnak állást, mások aggállyal tekintenek rá, illetve e- rőltetett megoldásként könyvelik el. Alkotó módon való felhasználása azonban elvitathatatlan, ahogyan Mathesius rámutatott, mikor Skalička kísérletét, a Zur ungarischen Grammatik-ot bírálta, rámutatva ennek úttörő, gondolatébresztő jellegére, mert a magyar nyelv strukturális nyelvtanának vázát nyújtja sinchron analitikus összevető módszerrel tipológiai alapon, részben az alaktani jelenségek bemutatásával. Csak sajnálhatjuk, hogy Skalička a morfológiáról, a szemantikus kapcsolatok struktúrájáról, a szémák homo- szémiájáról és homonímiájáról csupán vázlatosan írt. Leginkább a legkisebb nyelvtani egységekkel foglalkozik, mint a széma, szeméma, morféma, szémantéma és a forméma. A felsőbb egységek, mint a sző, a mondat, csak felvillannak. Skalička sokat foglalkozik a szémantémák (jelentést hordozó elemek) és a formé- mák (viszonyt hordozó elemek) szinoní- miájával és homonímiájával, ebben látja Mathesius a nyelvi rendszer változásához az indítékot. Skalička többször megemlíti, hogy a szémantémák esetében a homonímia és a homoszémia ritka, viszont a for- mémák esetében gyakori. Érdekes megemlíteni, hogy az alaktani tipológiai eltérések azok, amelyekben leginkább megnyilvánul a hajlító és ragozó nyelvtípus sajátossága. Milyen különös pl. a magyar agglutináló jelleg az alaktani vonatkozásban a névszóragozást illetően. Szinte abszurdumként hangzik, hogy a magyar névszónak 42 alanyesete van, és olyan kuriózumokkal találkozunk benne, mint a toldalékok tömörítése, pl. ebben a szóban: kocsi-k-é-i. Vagyis azt figyelhetjük meg, hogy a főnevet alanyesetben először a -k általános többesjellel láttuk el és többes számú főnevet kaptunk, majd az -é birtokjelet függesztettük hozzá és egyes számba került, ezt az -i birtoktöb- besítőjellel láttuk el és az alapszó ismét többes számba került. Az ehhez hasonló ragozások a magyar nyelvben nemcsak elméletben, de a gyakorlatban is élnek. A tipológiának legkevésbé kidolgozott alkotója a mondattan. Ezen a téren még 105