Szocialista Nevelés, 1974. szeptember-1975. június (20. évfolyam, 1-10. szám)
1974-12-01 / 4. szám - Bertók Imre: A szlovák és a magyar nyelv tipológiai összevetése
merte összevetve a szláv nyelvekkel, továbbá a némettel, de kiváltképpen a latinnal. Határozottan leszögezte, hogy a magyarban nyelvtani nem nincsen. A tipológia fejlődése a XIX. század elejére esik. Ez az irányzat a történelmi összehasonlító nyelvészet alapjait rakta le. A tipológia a fejlődés során hosszú utat tett meg. Kezdeti szakaszában a klasszifiká- cióra épült, amikor a nyelveket típusokba sorolták. Beszéltek szerves és szervetlen nyelvekről. A szerves nyelvek közé sorolták azokat a nyelveket, amelyek az a- lapszó jelentésének módosulásait, valamint a mondatbeli viszonyításokat a gyökér magánhangzójának a megváltoztatásával fejezik ki. Ilyeneknek minősítették az indoeurópai nyelveket. A szervetlen nyelvek közé sorolták azokat a nyelveket, a- melyek a jelentés módosításait, valamint a mondatbeli viszonyításokat a gyökérhez illesztett nyelvi elemek, a toldalékok segítségével fejezik ki. Ilyeneknek minősítették a többi, nem indoeurópai nyelveket. A tipológia második szakasza a karak- terizálás volt, amely a nyelvek jellemző vonásait ragadta meg. A nyelvészek ösz- szehasonlították az egyik nyelvet a másikkal, és az egyes nyelvek sajátosságait keresték. A karakterológia egyik elismert képviselője Ernst Lewy német nyelvész volt, aki sokat foglalkozott a finnugor nyelvek összehasonlításával, egy évet töltött Magyarországon, és több cikke jelent meg a magyar nyelvről. A további tipológiai koncepció az egyes nyelvi jelenségek osztályozására épít, majd a következő koncepció a fokozatos tipológiát alkotta meg. A nyelvi jelenségek vizsgálata a tipológiában pontosabb eredményekhez vezetett. Ez a módszer az egyes különbségek mennyiségi megállapításait használta úgy, ho^y megközelítő a- úatokkal és statisztikai meghatározásokkal dolgozott. Az előbbi alapján munkálkodott Edward Sapír, aki új tipológiát állított fel több fokozattal. Sapír a nyelvi elemek kapcsolódásait és a kapcsolódások technikáját vizsgálta. A statisztikai meghatározásokkal dolgozott a kvantitatív tipológia. A jelenlegi tipológiai a nyelvet mint egészet fogja fel, ahol az egyes vonások kölcsönösen függnek egymástól. E koncepciónak a lényege, hogy nincs tiszta típus, egy nyelvben van ugyan egy uralkodó vonás, de mellette más típusok jegyei hol kisebb, hol nagyobb mértékben fellelhetők. S mivel a nyelv Saussure szerint nem szubsztancia, hanem forma, a- mely a dialektikus materializmus alapján változó és formálódó, ezért nincsen tiszta típus, amely változatlan és állandó jegyekkel rendelkezne. A nyelvek nyelvtani változásai nem egyik napról a másikra mennek végbe! A nyelvészek megállapították, hogy a nyelvi változások következtében az angol nyelvben most tetőz az izoláció, a román nyelvekben és a szláv bolgár nyelvben erősen korlátozódtak a minta-alaksorokban az esetek, hasonlót figyelhetünk meg a német nyelvben, ahol szintén csökken a minta-alaksorokban az esetek száma, a főnévről a névelőre és az erős melléknévre tolódott az ellenhatás, a svédben pedig a három szótagú szavak kéttagúakká váltak. A tipológiai felosztás szerint a szlovák nyelvet a hajlító nyelvek, a magyart pedig a ragozó nyelvek közé soroljuk. A szlovákban a flektáló jelleg erősen tartja magát a névszóragozásban, de már az igeragozásban a szlovák nyelv az agglutináló típus felé hajlik. A magyar nyelv tipológiai besorolása nem annyira kizárólagos, mert a magyar nyelvre a típusok sajátos ötvözete jellenző, állapítja meg Vladimír Skalička, a kiváló cseh nyelvtudós. Az uralkodó agglutináló jelleg mellett a magyarban a flektáló, poliszintetikus és kis mértékben az izoláló nyelvek vonásait is megtaláljuk. A hajlító típusra jellemző, hogy a toldalékok differenciá- ciója fontosabb, mint az alapszó és a formális elemek különbsége. Ez vonatkozik részben a magyarra is. Több benne az al- ternáció az alapszó és a rag között, pl.: levél, levelek, tehén, tehenek, pehely, pelyhek stb. A ragozó nyelvekben pl. a törökben a képző kapcsolódhat a rágós szóhoz, ilyen a hajlító nyelvekben nincsen, ugyanúgy nem találjuk meg a magyarban sem. A ragozó nyelvekben a szófajok különbsége nem olyan szembeötlő, mint más nyelvekben. A névszó és az ige oppozíciója fennáll, a nomen-verbumok- nak (igenévszóknak) csak maradványaival találkozunk, pl.: az ilyen szavakban: nyom — nyom, fagy — fagy, les — les stb. A magyarban a kongruencia [egyeztetés) ritka, de megtalálható az alany és az állítmány viszonylatában. A fiú olvas. A fiúk olvasnak. A poliszintetikus jelleg erősen kiütközik a magyarban egyrészt a gyakori szóösz- szetételekben, amelyek nagyobbára zérus morfémával kapcsolódnak pl. kertajtó, házfefügyelő, vasérc, könyvmoly, de találunk toldalékkal ellátott előtagokat is, pl. égbekiáltó, teibekása, másrészt a mon- dattanilag egybetartozó szavak egy szóvá olvadnak össze, pl. előremegy, hozzácsatlakozik, hátrahagy, hazament stb. Ezeket Skalička subinkorporációnak minősíti, a104
