Szocialista Nevelés, 1974. szeptember-1975. június (20. évfolyam, 1-10. szám)

1974-12-01 / 4. szám - Mózsi Ferenc: Nemzetiségi iskola - kétnyelvűség

ről beszélünk — írja Balázs László (Korunk 1971, 10. szám) — ez mindig társadalmi vonatkozásban értendő, vagyis elválaszthatatlan attól a nyelvi közösségtől, amely a nyelvet anyanyelvként vagy második nyelvként használja. Bizonyos külső erők (gazdasági, politikai elnyomás, számbeli egyenlőtlenség, alacsonyabb műveltségi színvonal) arra vezetnek, hogy valamely nyelvi közösség tagjai gyakrabban és sokkal könnyebben beszélik a második nyelvet, környezetük nyelvét, mint anyanyelvűket. Az anyanyelv lassan elsorvad, megtelik a másik nyelvből származó és nem asszimilált nyelvi elemekkel (itt is a szókészlet mutatja először az idegen hatást), idegen hangok-ionémák kerülnek be a nyelvbe, sőt a legszilárdabb alaktani rendszerbe is behatolnak az idegen formakészleti elemek és nyelvtani kategóriák. Ez a kevert nyelv valóban alkalmatlan társadalmi funkciója betöltésére: elhal, anélkül, hogy beszélői fizikailag kipusztulnának. Ezek nyelvcsere révén új nyelvet kezdenek használni”. A történelem sok ilyen esetről tájékoztat, azonban ennek ellenkezőjére is van példa. Mert a nemzeti öntudat, a nemzeti függetlenség elhalóban levő nyelveket keltett életre (ilyen például az ír, valamint az ó-héber, az i. e. első évezred közepe táján holt nyelvvé vált, s ma Izrael hivatalos nyelve stb.). Éppen ezért ott, ahol az anyanyelvi közösség elég erős, ahol intenzíven folyik az anyanyelv tanítás-tanulás, a kultúra anyanyelvi művelése, ahol él a vágy, hogy megőrizzék és veszteség nélkül továbbadják az anyanyelvet, ott a kétnyelvűség évszázadokig fennmarad. Ez a demokratikus és humánus eszme a marxilenini nemzetiségi politika alapja. Az ennek érdekében kifejtett kultnrális-felvilágosító tevékenység pedig fontos, sajátos feladata a nemzetiségi iskolának és pedagógusainak. A szocialista társadalomban ugyanis nincs olyan elvárás, hogy a nemzetiségek mondjanak le nyelvükről, hagyományaikról, nemzeti sajátságukról, hanem éppen ellenkezőleg: minden feltételt biztosítani kell, hogy szabadon virágozzék, gyarapodjék a szocialista kultúra a nemzetiségek nyelvén is.

Emellett a termelőerők egyre gyorsabb fejlődésének eredményeként — társadalmilag szükségszerű jelenség az az elvárás, hogy a nemzetiségek — anyanyelvűk teljes megtartásával — sajátítsák el az összes állampolgár közötti gondolatcserét lehetővé tevő többségi nyelvet. Mivel tehát a kétnyelvűség társadalmi elvárás (a nemzetiségi iskolának e téren is sajátos feladatai vannak, s erről már többször szóltunk), fel kell vetnünk a pszichológusok és nyelvészek vitatta-vizsgálta kérdést: a kétnyelvűség nem hat-e negatív módon az egyén szellemi teljesítményére? Az eredmények ellentmondók, s mint e kérdéskomplexumban oly sokszor, a kísérleteket régebben már eleve úgy indították meg és úgy folytatták, hogy az „eredmények” alátámasszák az ehhez vagy ahhoz az irányzathoz tartozó kutatók előre kialakított nézetét. A nemegyszer nacionalista színezetű „kutatások” megállapították: a kétnyelvűség politikai és erkölcsi tekintetben a „jellemszilárdság” rovására megy, a kétnyelvű ember „jellemileg kisebb értékűnek” vagy „nemzeti renegátnak” értékelendő. Általában úgy tűnik, hogy két (vagy több) nyelv párhuzamos tudása és használata meg az egyén szellemi teljesítménye között nincs szoros összefüggés (R. Schönfeld és mások). Más kutatások hangsúlyozzák, hogy a második nyelv elsajátítása után az egyén nagyjából egyforma könnyedséggel végzi az intellektuális műveleteket aszerint, hogy gyakorlati tevékenységében melyik nyelvet használja gyakrabban. Egyes kísérletek viszont azt bizonyítják, hogy a kétnyelvű ember teljesítménye a fogalmi flexibilitás esetében jobb (vö. hazánkban Demian Kováé kutatásait).

Deme László azokat a szélesebb és mélyebb társadalmi-politikai összefüggéseket fejtegeti (Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról, Madách), amelyek Szlovákiában meghatározzák a magyar nyelv használati problémáit. A nyelvi organizmus egészséges működésének feltétele, hogy mind társadalmi, mind lélektani szempontból hézagtalanná tegyük a kommunikációt. Deme László szerint erre három lehetőség kínálkozik ebben a tekintetben: 1. a mindennapok nyelvhasználatából meríteni (ez a nyelvhasználat azonban meglehetősen keverék jellegű), 2. az államot szervező nemzet nyelvéből lefordítani a középréteg anyagát és 3. a magyarországi magyar nyelvhasználatból általánossá tenni a megfelelő kifejezéseket. A szerző — számba véve nemcsak a tényeket, hanem a lehetőségeket is — a harmadik megoldást javasolja, mert így — még nagy távlatban is — el lehet kerülni, hogy az államot szervező nemzet nyelvének (jelöljük

98