Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)
1973-04-01 / 8. szám - Rácz Olivér: Pedagógusi gondolatok
PEDAGÓGUSI GONDOLATOK RÁCZ OLIVÉR Az életben mindeneknek ki kell várniuk a maguk idejét. Vagyon ideje a vetésnek és vagyon az aratásnak, vagyon a kikeletnek és vagyon az elmúlásnak, a munkának és pihenésnek, a csóknak és a könnynek, vagyon a dalnak és a táncnak, a rügynek és a lombnak, a csírázásnak, a kalásznak és a begyűjtésnek. Es ismét a csírázásnak. A nagy francia forradalom nagy esztendejében, 1793-ban a francia forradalmi naptár március havát jelentette ki Germinal hónapjának, a Csírázás idejének: mi 1973 germinaljában, Pedagógusok napjának havában — amikor e sorokat írom — az 1948 diadalmas februárjában megfogant egységes iskola huszonötödik évfordulóját ünnepeljük, a szocialista iskola szocialista pedagógusait köszöntjük, mert vagyon ideje a visszaemlékezésnek is. Jó azoknak, akiknek csak huszonöt esztendőre kell visszaemlékezniük: ők a fiatalok. Le hasznos visszaemlékezni huszonöt esztendővel régebben történt dolgokra is: az emlékezés megóv a felejtéstől. ]ó visszaemlékezni hajdani gyermekkorunk évről évre visszatérő pedagógus-napi olvasmányára, az II Cuo- re egy-egy fejezetére, mert akkori gyermekszívünkben dáliama kélt a szerző nevének és a könyv szívfájdítóan szomorú szépségeinek. Edmondo Amicis — II Cuore — ismernek-e még szocialista iskolánk mai kis olvasói is? Bizonyára már csak kevesen, s talán nem is szükséges, hogy ismerjenek: kis, fázékony tanítónőid olcsó karmantyúját régen kikezdték már a molyok, s gondterhelt, szomorú arcú, fekete szákállú tanítóid csillogó szemüvegét belepte az elmúlás időtlen homálya. De mégis, mi az, ami olykor még ma is eszünkbe juttat, s lapozva felszabadult korunk és életünk tudományos pedagógiai szaklapjaiban, dobbanva visszaidéz? Tálán a nyelv és a színhely asszociációja, mert lám, lapozva a legújabb pedagógiai folyóiratokbanf azt olvasod, hogy De Amicis szülőföldjén néhány hónapja jelentős pedagógus-konferenciát tartottak, amelyről a neves haladó olasz pedagógus, Giorgio Bini — ó, II Cuore, te Szív, ide dobbantál hát? — II tempo perso (Az elvesztett idő) címen számol be. Szicíliára és Nápolyra és napsugaras Itálián túl ezernyi város, falu, feldúlt Ázsia, viharzó Afrika, világtól elszakadt Ausztrália, gazdag Amerika szegény köziskoláira gondolsz, és szomorúan dobban a szív — büszkén dobban a szív: a mi negyed évszázadunk nem volt II tempo perso, a mi számunkra Edmondo De Amicis II Cuore-ja már csak arra figyelmeztet, hogy az iskolai előmenetel, s ezen túlmenően az érvényesülési lehetőségek hiányosságainak okai javarészben az életkörülmények hátterében kereshetők. Már csak arra figyelmeztet. Még mindig arra figyelmeztet. Ezért az emlék és a visszaemlékezés. A mi diadalmas germinalunk, 1948 tavasza, egy történelmi szükségszerűség beteljesedett következménye volt, amely kaput tárt és lehetőséget nyújtott: a megvalósítás a szocialista iskola és a szocialista pedagógus feladata lett. A pedagógusé és a társadalomé. Mélyrehatóan a társadalomé, mert a világon minden mesterségnek és hivatásnak megvannak a maguk hivatott, képzett, tanult szakértői, szakmai dolgozói, de talán egyetlen hivatás sem igényli annyira a társadalom együttműködését, aktív segítségét, mint az iskola a szocialista társadalomét. Nemcsak azért, mert a tudás a 225
