Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)

1973-04-01 / 8. szám - Rácz Olivér: Pedagógusi gondolatok

legigazabb közkincs, közvagyon, s ennek az elosztását, hozzáférhetőségét nem lehet a véletlenre bízni, hanem elsősorban azért, mert a szocialista iskolának meg kellett határoznia ennek a közvagyonnak az alapjait, a hozzáférhetőség alapmennyiségét, az alapműveltség fogalmát és határait.

Az általános műveltség fogalmát sohasem lehetett pontosan körülhatárolni, mindig korok, osztályok, sőt az osztályokon belül is egyes foglalkozási ágak határozták meg. A foglalkozási ágak ma is természetszerűen befolyásolják az elsajátított egyéni műveltség mértékét, irányát, nekünk azonban az osztály nélküli társadalom korszerű alapműveltségének a tartalmát kellett megálla pítanunk — egy olyan korszak kezdetén, amikor az emberi egyenlőség, az egyenlővé válás vágya és iránya sürgetően fölfelé mutató jellegű volt — az egyén sohasem azoknál keresi az gyenlőség mércéjét, akik nála csekélyebb javakkal rendelkeznek. De a tudás olyan közvagyon, amelynek halmozását szocialista rendszerünk is támogatja és ösztönzi: a tudás, amelynek birtokában az osztály társadalmak letűnt világában olykor-olykor még a kiváltságos osztályok zárt és féltett korlátáit is át lehetett törni, szocialista társadalmunkban mágikus körré változott: az egyén a közösségből meríti s a közösséget gyarapítja általa.

Az alapműveltség és az általános műveltsége fogalma, tartalma korunkban is változó, s ez nemcsak a tudomány és technika rohamos fejlődéséből ered — korunkban befejezett lezárt tantárgy a holt nyelveken kívül nem létezik: még a holt nyelvek feltárása és gyakorlati alkalmazása is változó és fejlődő —, hanem elsősorban abból a megmásíthatatlan tényből, hogy az emberi agyak, hajlamok, érdeklődések és adottságok már emberré formálódásunk kezdetén sem egyenlők, s a pedagógus még az írás és olvasás alapvető elemeibe sem képes a gondjaira bízott kis emberi lényeket tökéletesen azonos fokon és szinten beavatni. Másrészt — a legkiválóbb pedagógus sem képes arra, hogy — iskolai oktatás bármely szintjén — egy teljes osztály, tanuló- csoport, évfolyam számára maradéktalan és egyetemesen érvényes, abszolút igazságokat, tételeket fogalmazzon meg, helyesebben szólva az általa megfogalmazott tételeket és azok gyakorlati alkalmazását abszolút érvénnyel és értékkel fogadtassa el.

Bizonyára ezért van az, hogy a jó pedagógusok zöme gyakran kétségbeej- tően kevésnek tartja a tantárgya számára előirányozott óraszámot (a tanuló olykor sokallja, ám ez a kérdés már a pedagógus önismeretének és köteles önbírálatának a síkjára tartozik), a lényeg azonban minden esetben változatlan: szocialista iskolánknak az oktatás minden szintjén és az oktatás minden tantárgyával „bele kell férnie“ — nem az ötnapos munkahétbe (hiszen a hatnapos tanítási hetek idején sem volt kevesebb az igény és a panasz), hanem az élet teljességébe. Az élet teljességéhez pedig — iskolás szinten és az iskolai oktatás minden szintjén — pihenésen és hasznos szórakozáson kívül szervesen és elengedhetetlenül még nagyon sok minden hozzátartozik. És hogy a kenetteljesség látszatát sietve elkerüljük — vajon meghatározható-e pontosan vagy akárcsak megközelítő pontossággal és általános érvénnyel a „hasznos“ foglalkozások köre, tartalma, fogalma?

Az óraszám mindig óraszám marad: egyes tantárgyak óraszámának emelése csak más tantárgyak óraszámának csökkentésével s az egész oktatás egyensúlyának megbontásával lenne elérhető. Ez az út tehát eleve járhatatlan. Járható és korlátlanul tágas azonban a nevelés és az oktatás belső folyamatának fokozásához, hatékonyabbá tételéhez vezető út.

226