Szocialista Nevelés, 1970. szeptember-1971. június (16. évfolyam, 1-10. szám)
1971-04-01 / 8. szám - Molnár József: A függvényfogalom tanítása a IX. osztályban / Az alapiskola felsőbb osztályainak problémái - Mózsi Ferenc: Az irodalom tanításától a komlpex művészeti tantárgyig / Középiskoláink számára
249 эогЬап az irodalomtudomány művelői közti felfogáskülönbség tükröződése. Hiszen az irodalmi művek lényegének meghatározása, szemléletük módja, értékelésük és elemzésük módszere mindig függvénye az irodalomtanításnak. Az ötvenes évek irodalomtudománya például így adta át értékelési rendszerét kora iskolai műelemzési gyakorlatának. Mivel a mi pedagógusgárdánk zömének képzése éppen ezekre az évekre esik, nálunk még időszerűbb szólni e kérdésről. Az iskolai gyakorlatban ugyanis gyakran találkozunk azzal, hogy a pedagógus a tanított müvet az irodalmon és a művészeteken kívül eső tényezőkhöz köti (legtöbbször a történelemhez, néha egy-egy kor szellemi irányzataihoz, de sokszor a társadalmi-gazdasági élethez), és ezzel az esztétikai nevelés rövidzárlatát idézi elő. A történetiség és a formai elemzés Scyllája és Charybdise közti hánykó- dást az irodalomtudomány nagy általánosságában már megoldotta. A magyar, a cseh és a szlovák irodalomtudomány fejlődésében, a még meglevő bizonyos fáziseltolódások ellenére is, az utóbbi időben egy nagyfokú fellendülésnek lehetünk tanúi. Mindez pedig már érezteti hatását az irodalomtanítás elméletében is. A tantervi követelmény mindhárom iskola irodalomtanításában a műközpontúság. S ez nem más, mint az orosz formalizmus, a prágai Nyelvészeti kör, a New Cri- tism, a Close Reading és más iskolák (T. S. Eliot, Richards) hatása, melyeknek műelemzési gyakorlata a marxista műelemzési gyakorlatot is megtermékenyítette. Anélkül, hogy e bonyolult kérdés részletesebb tárgyalásába fognánk, csupán néhány mondatban megjegyezzük: A szövegelemzés formalista- -strukturalista módszerei, ügyes iskolai alkalmazása esetében, az irodalom értésére és szeretetére való nevelés jó segédeszközül szolgálhatnának. Az ezekkel elért eredmények felkeltik a tanulók érdeklődését az irodalmi Szép iránt, alátámasztják vagy kiegészítik a komplex irodalomtanítás eredményeit. Önmagukban azonban nem alkalmasak az iskolai irodalomtanítás teljes kitöltésére. A mennyiségi — formális módszereknek szembetűnő hiányossága ugyanis, hogy az alkotásoknak csupán hatáshordozó elemeit képesek -bemutatni, de a legfontosabb hatótényezőket, az irodalmi mű valóságanyagát, világnézeti és filozófiai töltését figyelmen kívül hagyják. így állt elő az a sajátos helyzet, hogy a strukturalisták az egzaktság hiánya miatt támadták azokat a módszerbeli felfogásokat, amelyek a műveket csupán tartalmi, világnézeti szempontból közelítették meg. Tény tehát, hogy a formálisnak nevezhető módszerek kizárólagos alkalmazása általában az iskolai oktatás-nevelés szempontjából a leglényegesebbel, a gondos tartalmi analízissel maradnak adósak. A történelmi módszerek kizárólagos alkalmazása pedig a mű hatáshordozó elemeit felejti el bemutatni, s így nem nevel kellő műértésre, s ez okoz sok esetben az irodalom és a társadalom- történet közt „rövidzárlatot“. Véleményünk szerint, hogy az irodalom valóságanyaga az értelem számára minél meggyőzőbb legyen, ehhez nyilván az irodalom érzelmi hatását is biztosítani kell. Ehhez szükséges, hogy az iskolai gyakorlatban is állandóan keressük a műalkotásnak azt a minimális egységét, mely az esztétikum hordozójának tekinthető. Ez az egység a „hatásimpulzus“, a hatásmechanizmus lehetne, melynek lényege pl. az emberi tudat állandó síkváltása és a műalkotásban levő feszültség, vagy a komplex erőtér megérzése. Az út a tanulói befogadóképesség növeléséhez (Makkay Gusztáv szerint: az irodalmat értő „vájtfülű“ tanuló neveléséhez), véleményünk szerint a minimális egység lehető legjobb felismertetésén keresztül vezethet csak. így értheti csak meg igazán a tanuló, hogy a művészet valóban az élet, a társadalom szerves része és nem holmi ráaggatott dekóruma. Az alkotásokat tehát csak ezek ismeretében lehet igazán a társadalmi közegben vizsgálni. Az esztétikum hordozójának tekinthető „minimális egység“ az a pont, mely a komplex művészeti nevelés „legkisebb közös nevezője“. Mert nem
