Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)

1969-11-01 / 3. szám - Zeman László: A nyelvtudomány és a nyelvtanítás / Középiskoláink számára

más négy elemű rendszert képez; bizo­nyos szerkezetekben csak ebből a négyből választhatunk — és semmi mást. A felsorolt négy kategória általános jel­legű, minden nyelvre érvényes. Az ige, névszó, alany stb. ezeknek kitevője, az egyes nyelvek leíró kategóriája. Eszerint, ami főnév a franciában, az a teljes fran­cia nyelvtanban az, nem azonos az angol főnévvel (bár közei áll hozzá), s a fran­cia nyelven belül kell meghatározni. A lexikai egységekre nem foghatjuk rá, hogy csak ez és csak ez választható (a szék, kényelmes, leül együttes megjelené­se a mondatban valószínű, de nem kény­szerű), csupán valószínűségekkel számol­hatunk. Ami a grammatikában sorozat-re­lációs szerkezet, a lexisben kolokáció (col­location); a választás-reláció a grammati­kában rendszer, a lexisben tár. A nyelv leírásában a formálisra, a bel­ső jelentésre kell támaszkodnunk; nem jelenti ez a külső, a kontextuális jelentés kizárását, csakhogy az utóbbit nem alkal­mazhatjuk meghatározásra (nyelven kívü­livel definiálva, circulus vitiosusba bonyo­lódunk). A forma és a jelentés elválasztá­sa egymástól a nyelv mibenlétének fél­reismerése, mert minden nyelvi forma egyúttal jelentéses, a kategóriák mind egyszerre formálisak és funkcionálisak; a struktúra pl. ilyen vonatkozásban az egy­ségek jelentéses kapcsolatának általános jelölése. A hangos nyelv és a grammatikai forma leírása más-más típusú törvényszerűséget tükröz; a „she called him a doctor“ fono- lógiailag egy, de grammatikailag két le­írást tesz lehetővé, vagy pl. ami fonológi- ailag lehetséges (a nyelv szótagszerkeze­tét, fonémakombinációit másoló nyelvi ha­landzsa) nem képvisel formális egységet, a szubsztancia reprodukálása formális minta nélkül. A fónikus szubsztancia vizsgálata a fo­netika területe (3. Phonetics in the des­cription of language). A fonetika és a nyelvészet különválasztása nem implikál­hatja azonban a két nyelvi sík elszigete­lését, a nyelvet egységes elmélet alapján kell leírni, amelyben benne foglaltatik a két sík fajlagosságának jellemzése, mi­közben a fonológia biztosítja a hídverést. A fonológiában a beszédhangok mint hangminták, a nyelv formális egységei­nek az exponensei lépnek fel, vagy még másképpen: fonológiai egységek és kate­góriák segítségével írjuk le, hogyan reali­zálódnak a nyelv formális elemei a be­szédhangokban. Akárcsak a nyelvtanban, a fonológiában is struktúrákat és rend­szert különböztetünk meg. Viszonylag részletesen vázolja a fejezet — főképpen összehasonlító és kontrasztív példákkal — a fonéma-hang viszony, a szótag, hang­súly, hangmagasság, hanglejtés, ritmus jegyeit és szerepét. Kiemeli a fonetika je­lentőségét az idegen nyelvek tanulásakor és a nyelvtanár fonetikai képzettségének szükségességét. A nyelvtanítás szemszögéből a leíró nyelvtan a legfontosabb, nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni a nyelv­nek és a nyelvet beszélő közösségnek a viszonyát; a nyelvváltozatok, a nyelvhasz­nálat és a nyelvvel szembeni magatartás vizsgálata az ún. institucionális nyelvészet (institutional linguistics) feladata. Mára leíró nyelvvizsgálat is megkülönböztette az írott és a beszélt nyelvváltozatot, seb­ben természetesen benne van a használat aspektusa. A nyelvnek szociológiai össze­függéseit számba vevő elemzése ugyanazt vizsgálja, mint a leíró, csak más irányult­ságban, nem a nyelvi minta szerkezetére, hanem használati értékére állítódik be. A fejezet (4. The users and uses of langua­ge) a nyelvközösség, az anyanyelv fogal­mát, a kétnyelvűség formáit, a nyelv víz­szintes és függőleges tagolódását ismer­teti. Életünkben az anyanyelv (Li) játssza a fő szerepet- Az L2 elsajátításának foka változó, a legritkább esetben beszélhetünk tökéletes kétnyelvűségről (az ambilingvá- lis egyén elméletileg nem kerülhet olyan helyzetbe, amelyben az egyik nyelvet előnyben részesítené). Egész csoportokra terjedő tartós nyelvi érintkezéskor a bi- lingvizmus rövid közbeiktatott periódus, s ezt az anyanyelv elvesztése követi, vagy keveréknyelv keletkezik (helyzetnyelv- típusú, mint a pidgin, vagy anyanyelvi ér­tékű, mint pl. a Haiti szigetén, Melané- ziában beszélt kreol). A nyelv konkrét helyzetben megvalósuló nyelvi aktivitás, s mint ilyen mindig bizo­nyos (szűkebb vagy tágabb értelemben vett) nyelvjárásban és a helyzetnek meg­felelő nyelvváltozatban (regiszterben) re­alizálódik. Ha a helyzetek száma megha­ladja az anyanyelvi nyelvjárással lefedhe­tő spektrumot, a köznyelvi és irodalmi nyelvi szabvánnyal helyettesítjük. A tár­sadalmi konvenció a nyelv bizonyos vál­tozatait kapcsolja bizonyos használathoz. Amikor a nyelvet, nyelvváltozatot eszerint értékeljük, külső, nyelven kívüli kritériu­mot veszünk igénybe, mivel saját haszná­lati körén belül a nyelvjárás semmivel sem fogyatékosabb, mint az irodalmi nyelv, s általában minden nyelv minden célra alkalmas, amelyre a nyelvközösség használja. A nyugat-ausztrál worora épp olyan jó használóinak, akár az angol az angolnak. A nyelvészet nem ismer „jó“ 84

Next

/
Oldalképek
Tartalom