Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)

1969-11-01 / 3. szám - Zeman László: A nyelvtudomány és a nyelvtanítás / Középiskoláink számára

85 és ,.rossz“ nyelvet vagy nyelvváltozatot („valakit nyelve miatt megszégyeníteni olyan, mintha bőrének színét kifogásol­nánk“]. Ilynemű kontextusos vizsgálat a nyel­vet a helyzethez kötött és „nyelvjárási“ változatában tanulmányozza. Főleg a szub­sztanciában eltérő nyelvjárásokkal szem­ben a regiszterek inkább a formában kü­lönböznek. Legszembetűnőbb az egyes csoportnyelvekben a sajátos szóhasználat, szókincs, pl. a tudományos-műszaki kife­jezések feltűnő jelzései egy nyelvi rész- tartománynak. E három tényező mellett (nyelvi kontaktus, dialektus, regiszter) lép fel negyedikként az értékítélet, az egyén vagy közösség viszonyulása a nyelvhez, amelyet használ. Alapjában, amint mondtuk, nyelven kívüli: erkölcsi vagy esztétikai, vagy pragmatikus (mind­egyik a társadalmi hatásosságba torkoll). Az új nyelvi magatartásformára törekvés abból adódik, hogy szociálisan viszonyu­lunk a régihez, nem önmagából a nyelv­ből. Megváltozik ítéletünk, megértjük pl.: a köznyelv, az irodalmi nyelv, a szak­nyelv a magasabb műveltség, az írásos­ság stb. helyzeteinek nyelvváltozata. A felsoroltakat a funkciós stílusok, a be­szélt és az írott nyelv, az egyéni, a szép- irodalmi stílus lényegének a megfogal­mazása egészíti ki és teszi beláthatóvá valóban élvezetes egyszerűséggel (a Longmans nyelvészeti sorozatok olvasmá­nyossága közismert). Az idegen nyelvtanulás egyik központi kérdése az Li és L2 viszonya, ill- az Li szerepe az L2 elsajátításában. A meg­válaszolás a konkrét helyzet függvénye; különböző anyanyelvűek egy csoportban oktatása, vagy ha a tanár nem beszéli ta­nulóinak anyanyelvét, kétségtelenül csak a legkövetkezetesebb direkt módszerrel oldható meg. A kontrasztív nyelvtan, a két nyelv leíró összehasonlítása ismeretében azonban a tanár megelőzheti, kivédheti az interferencia által fellépő hibákat, ne­hézségeket. Kontrasztív nyelvhasonlítás­kor mindig az egyes kontextuálisan egyen­értékűnek bizonyuló kifejezéseket, egy­ségeket vetjük össze, nem az egész nyel­vet. Az anyanyelv kiiktatásával nem alkal­mazhatjuk ex post sem a kontrasztivitást a hibás formák kiküszöbölésére, bár ha­tásosabb módszer, mint a leíró helyette­sítés. Sajátos módszere az öszehasonlí- tásnak, amikor az egyik nyelvet a másik kategóriáival írjuk le. Az angol hagyomá­nyos leírása a latinon alapult (ez előnyös az angolul tanuló román nyelvűeknek). Vagy pl. az angol tanulók orosz tanfolya­maiban az oroszt az angol nyelv kategó­riáinak mátrixába foglalják, s eközben észleltetik, hogy a nyelvekben csak rit­kán van egy az egyhez megfelelés. Az oktatás előrehaladottabb szakaszában a leírás irányát vissza kell fordítanunk, másképpen a formáknak csupán részleges megfelelését tudatosítva, tanulóink arra a meggyőződésre jutnak, hogy az idegen nyelv anyanyelvűnknek tökéletlen mása. Két nyelv összehasonlításának specifi­kus esete a fordítás. Vonatkozás két más­más nyelvű szöveg között, amely megkö­zelítően azonos helyzetben azonos funk­ciójú. A szövegmegfelelés tehát nem for­mális, hanem kontextuális. Szemléltető francia—angol példamondat megfelelteté­sével modellezik — a kontrasztivitások ki­ütköztetése végett — a fordítást mint progresszív szelekciót. Kontextuális krité­riumok alapján az egyenérték-valószínű- ségskálán elhelyezkedő célnyelvi kategó­riákat és egységeket mint a forrásnyelvi egységek ekvivalenseit írjuk fel, s a köz­vetlenül fölérendelt egység (forrásnyelvi evidencia vagy a célnyelv sajátossága sze­rint) folyamatosítja a rektifikációt. A kötet második része (The Linguistic Sciences in Relation to Language and Language Teaching) a nyelvtudomány al­kalmazásával foglalkozik a nyelvtanítás­ban. Leszögezi, a nyelvtanárok ellenszen­ve a nyelvtannal szemben abból ered, hogy a hagyományos nyelvtani leírás elég­telenséget tapasztalják. A bonyolult és ina- dekvát nyelvtan a hiányzó vagy túl egy­szerű elmélet következménye. A fejezet végigvezet minket a nyelvtudomány fej­lődésvonalán az indiai és görög nyelvé­szettől napjainkig. A görög grammatiká­ban a formális már központi helyzetű, a nyelvi kategóriákat formálisan jellemez­ték, az alaktant elhatárolták a szintaxistól, s megvolt a kettő kongruenciája: a sza­vak alaktani kategóriáit mint szintaktikai osztályokat fedték fel- (A főnevet pl. elég­ségesen biztosította esetragozása, s az, hogy mint osztály más osztályokkal — az igével stb. — léphet bizonyos szerkezeti kapcsolatokba. Külső jelentésének — a főnév mint személy, élőlény vagy dolog megnevezése — csak kiegészítő szerep jutott. Az alany-állítmányi viszonynak mint logikainak a felfogása, ma tudjuk, nem ér­vényes (a nyelv nem logikai relációk le­képezése), de a görögben és a vele ro­kon latinban, a klasszikus irodalmi szö­veg vizsgálatában ez sem minősült telje­sen idegennek. A középkor átvette a latint, és megmere­vedett a nyelvnek mint logikai ítéleteknek a szemléletében. A latint kibillentő rene­szánsz (nemzeti nyelvek, a bővülő világ nyelvi tarkasága pedig nem boldogulva a nyelvnek mint a gondolat burkának az

Next

/
Oldalképek
Tartalom