Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)

1969-10-01 / 2. szám - Deme László: Az iskolai nyelvművelés alapjai

ja, hogy tanítási nyelvükön milyen fokon ismerik őket. így nyelvi — szak- és tanítási nyelvi — ismereteik a legjobb esetben is legföljebb érettségi szintűek. S ebből az következik, hogy a tanításnak formai-nyelvi oldalával vajmi keveset törődnek; még kevesebbet a — szóban vagy írásban kapott feleletekével. Sokuk meg is magyarázza: a helyesírás,- a fogalmazás „nem az ő asztala“. S ezért a számtan- és egyéb dolgozatokban rendszerint ott marad kijavítatlanul a legvas- kosabb helyesírási és nyelvi hiba is. (Többük azért sem mer javításukban bocsátkozni, mert maga sem biztos benne: nem tovább rontaná-e inkább.)

Pedig így maga alatt vágja a fát; illetőleg hát tanítványai és az egész társadalom gondolkodásbeli fejlődése alatt. Csak egy ilyen példát vegyünk: „Vegyület az, amikor az elemek elveszítik eredeti kémiai tulajdonságaikat“. A vegytan tanárát ez a meghatározás kielégíti. Pedig nemcsak — sőt nem is elsősorban — nyelvileg pongyola, hanem gondolatilag, azaz szakmilag is. Az az, amikor kapcsolási forma kényelmesen elrejti a tanuló bizonytalanságát. Azt, hogy nem tudja: hová sorolja be a jelenséget, hová helyezze a lehetséges folyamatok között. Ha arra kényszerítenénk, hogy „nyelvileg“ kifejtse, hogy a „fogalmazásán“ javítson, tulajdonképpen szakmailag, gondolatailag, ismeretel- méletileg kellene tisztáznia azt, ami itt homályban maradt. Nyilván nemcsak — sőt nem elsősorban — „esztétikailag“ vagy „nyelvtanilag“, hanem szakmai egzaktsága tekintetében — s persze logikai arculatában is — nagyot javítana rajta egy ilyen változtatás: „Vegyület az elemek társulásának az a formája, amelyben azok elveszítik eredeti kémiai tulajdonságaikat.“

Sok szaktanár mondja: a számtan-, vegytan- és egyéb óra nem magyaróra. Ez persze igaz. De minden óra nyelvi nevelési óra is egyben! — És másrészt: mit szólnának a szaktanárok, ha magyar szakos kollégájuk ja- vítatlanul hagyná az ilyesféléket: „Elindultak hát: két fiú, három lány, azaz összesen hatan“; vagy: „Szerdán megérkeztek Jugoszlávia fővárosába:

Szerbiába“; vagy: „A víz jól oltja a tüzet, mert oxigénből és hidrogénből áll“! Pedig mondhatná ő is, hogy a magyaróra nem számtan- vagy földrajz- vagy kémiaóra. De nem mondja, mert az elemi hiba minden órán elemi hiba; s mert az iskolában minden tantárgy és minden tanár az egységes és oszthatatlan embernevelési folyamat alkotórésze és tényezője, — illetőleg hát az kellene, hogy legyen.

Arról, hogy a helyzet így alakult, a nem magyar szakos nevelők tulajdonképpen nem tehetnek. De ellene tehetnének; s nem is keveset. Semmi és senki sem kényszerítette, nem is ösztönözte őket szakjuk tanítási nyelvükön való magas szintű megismerésére. Ám attól saját lelkiismeretük — a helyzet átgondolása alapján

— még késztetheti őket erre. Mert fontos volna, hogy elmélyedjenek szakjuk terminológiájában és nómenklatúrájában — azaz fogalomalkotási rendszerében —, és szakjuk fogalmazás- és kifejezésmódjában — azaz gondolkodási, logikai rendszerében

— tanítási nyelvükön, megfelelő magyarországi forrásokból. Nem külső, hanem belső kényszer hatására. A- zért, hogy oktatómunkájukkal ne pusztán tárgyi ismereteket nyújtsanak, hanem részeseivé váljanak az annyira szükséges nyelvi nevelésnek, az egységes és oszthatatlan embernevelésnek: az egzakt gondolkodásra és gondolatkifejezésre szoktatásnak is.

3. Persze az iskolai nyelvművelésnek, a nyelvi nevelés munkájánek a- zért mégis a magyar szakosok- r a hárul az oroszlánrésze. Elsősorban az ő feladatuk az, hogy a „homo sapiens“ — azaz a szerszámkészítő és gondolkodó ember — minél inkább „homo logicus“-szá fejlődjék — azaz értelmesen gondolkodó és értelmes közlésre képes, szellemileg is alkotó egyénné —; sőt némileg „homo aes- theticus“-szá is — azaz olyan emberré, aki a szépet is kedveli és keresi a hasznos és célszerű mellett. Ennek — irodalmi képzésről most nem beszélve — a jól koncentrált nyelvi nevelés a legfontosabb feltétele és eszköze. Annak elérése tehát, hogy az anya40