Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)

1969-10-01 / 2. szám - Deme László: Az iskolai nyelvművelés alapjai

39

annak a kettősségnek a fontossága, amelyet a nemzeti körülmények elfednek — az anyanyelvű nevelés volna, minden területen és minden fokon. Az ismeretek befogadásának is, a gondolkodási készség továbbfejlesztésének is ez a legtermészetesebb, a legközvetlenebbül adott közege. S aki az anyanyelvén elsajátította a szükséges ismereteket és gondolkodási szintet, annak nem nagy feladat már ezt más, idegen nyelven felhasználnia, érvényesítenie. — Äm ennek megoldása anyagilag (s valljuk meg: politikailag is) olyan fokú nagyvonalúságot igényelne, amelyre államaink ma általában nem vállalkoznak.

Márpedig ha a kérdés ilyenformán nem oldható meg, nem marad más, mint erősíteni az anyanyelvű nevelést azokon a fokokon, amelyeken van és lehetséges; s ezen belül is erősíteni az anyanyelvi nevelést, hogy megbízható bázist adjunk a nem anyanyelvű folytatás számára.

Tisztázzuk mindenekelőtt a fogalmakat! Az anyanyelvi nevelés estében az anyanyelv az oktató-nevelő munkának tárgya. Anyanyelvi nevelés a magyartanítás (azaz: magyart tanítás), — ha azzá tudjuk tenni. Ha a nyelvtan, a helyesírás, a stilisztika nem rideg tananyag és holt teher ta- tanítványaink számára, hanem olyan nevelési folyamat eszköze és része, amelynek révén az ösztönösen jól ismert anyanyelvet tudatosítjuk bennük. Ha e tantárgyak oktatása keretében a nyelv tényeit, törvényeit, használati szabályait ismertetjük fel velük; s az anyanyelv anyagából még megismertetjük velük azt is, ami a spontán megtanulhatóság szintje (a familiáris szint) fölött áll. A kétféle feladat közül nem az ismeretek nyújtása, hanem az ismeretek tudatosítása a nagyobbik súlyú feladat; s nem is az elmélet elsajátíttatása, hanem a gyakorlati nýelvhasználat szintjének emelése.

Más dolog az anyanyelvű nevelés. Ebben a nyelv az oktató-nevelő munkának nem tárgya, hanem eszköze. Anyanyelvű nevelés a szaktárgyaknak magyar tanítása (azaz: magyaráz tanítása). — Äm itt van egy érdekes — és korántsem véletlen — találkozás: hogy az anyanyelvű nevelés egyben anyanyelvi is. A tanuló a nyelv segítségével szerez ismereteket: ám eközben föltétlenül fejlődik — de legalábbis alakul — kifejezőkészsége is. Hogy fejlődik-e valóban (azaz jó irányban halad) vagy csak alakul-e (ami nem mindig jelent kedvező, pozitív eredményt), az igen jelentős mértékben függ a tanítási nyelv állapotától. Attól, hogy a szakkönyvek és a szaktanárok nyelvhasználata megfelelő szintű-e vagy sem. S a nemzetiségi helyzet — ha tudatos nyelvművelő törekvések nem ellensúlyozzák ezt — bizony a ,,vagy sem“ esetére ad jóval nagyobb lehetőséget.

Mircz Károly kollégánkra hivatkozom, aki nemrégiben a Szocialista Nevelés hasábjain vetette fel ezt a kérdést. Valóban nagyon fontos volna felmérni, megvizsgálni: a magyar tannyelvű iskolák nem magyar szakos tanárai közül hányán is használják a magyart — azaz tanítási nyelvüket — az oktatás (és az egzakt gondolkodásra nevelés) igényeinek megfelelő szinten. Mert magyar és nem magyar szakosnak egyformán feladata az, hogy az ismeretek átadása mellett és azon keresztül nyelvet, ennek segítségével pedig gondolkodást tanítson és fejlesszen. Különösen itt, nemzetiségi körülmények között; hiszen szervesen megalapozott (azaz anyanyelvi) gondolkodási készsége tekintetében minden növendékük azon a szinten fog élni és működni, amelyet az iskolában elért. Mert nemzetiségi polgároknál a továbbtanulás, a szakmai működés és a közéleti tevékenység később már ezt nem fejleszti (vagy legalábbis: nem ezt fejleszti) tovább.

Azoknak a szaktanároknak, akik az alapiskolák felső tagozatában működnek, még megvan a módjuk rá, hogy szakjukat anyanyelvükön — vagy mondjuk így, mert itt ez a fontos: leendő tanítási nyelvükön — sajátítsák el. De a gimnáziumba kerülőknél erre nincsen szervezeti lehetőség. Szaktárgyaikat idegen nyelven tanulják; és semmiféle szerv nem vizsgál-