Szocialista Nevelés, 1968. szeptember-1969. augusztus (14. évfolyam, 1.12. szám)
1968-09-01 / 1. szám - Sprinzl György: Az érettségizettek továbbtanulási potenciájáról
NOSCE TE IPSUM! Az érettségizettek továbbtanulási potenciájáról SPRINZL GYÖRGY központi tanfelügyelő, SZNT, Bratislava Minden iskola létfontosságát két tényező szabja meg: az egyik az, hogy az iskola tanári kara tudásával a műveltséget és művelődési igényt sugárzó hangya szorgalmú tevékenységével hogyan tudja elvezetni tanulóit a végső célhoz; a másik pedig az, hogy mennyiben tudja az iskola oktatónevelő munkájának hatékonysága kielégíteni a társadalmi szükségleteket, egy nép, a mi esetünkben a nemzetiség kulturális, művelődési igényeit és elsősorban elérni a munka-termelékenység világszintje által megkövetelt standardot (Mózsi Ferenc 1968. febr. 1-én a magyar tannyelvű középiskolák igazgató-konferenciájának előadói beszédéből) Közismert, sok cikkben és tanulmányban lerögzített tény, hogy értelmiségünk minőségi szintjének és számarányának növelése (a csehszlovákiai magyar nemzetiség legújabb terminus technikusával ismét kisebbség) létének, további fejlődésének, kulturális és anyagi színvonalának sarkalatos kérdése. E nélkül nem beszélhetünk a kisebbség politikai, gazdasági és kulturális életkörülményei kiegyenlítéséről — mert csak egy kissé túlzó hasonlattal élve: a hozzá nem értő ember kezében még a legjobb munkaeszköz is használhatatlan. Minden pedagógus-kollégámmal és új csehszlovákiai értelmiségünk kialakulását' szívén viselő emberrel együtt keresem annak okait: 1. „miért nem jelentkezik több magyar középiskolát végző tanuló főiskolai tanulmányra“, 2. „miért nem jut be több magyar éretségizett hazánk főiskoláira és egyetemeire“. Az okokat elsősorban saját magunkban kell keresnünk. (Ebből az alkalomból a rajtunk kívül álló objektív és szubjektív okokkal nem foglalkozunk.) Talán nem dolgozunk elég jól? — Nem adjuk meg tanulóinknak a kellő általános műveltséget, a főiskolai tanulmányokhoz feltétlenül szükséges kitartást, állhatatosságot és egészséges öntudatot? Sikerült-e már az általános középiskolásokat nem az össz-állami, hanem legalább szlovákiai szintre emelni a káder- és anyagi ellátottság terén? Hol van tulajdonképpen a hiba? Vajon igazán csupán az annyit és oly sokféle változatban hangoztatott nyelvi nehézségekben — értem ez alatt a szlovák nyelv megfelelő szinten való ismertetésének hiányát — található az egyetlen kielégítő magyarázat? Vagy talán ez idáig érvényes oktatási rendszerünk általános értékű hiányosságai tükröződnek vissza magyar középiskoláinkon hatványozottabb mértékben? Tudom, ezekre a kérdésekre nem könnyű egyértelmű választ adni. Véleményem szerint mindezekben lehet és van is hiba. Az elmúlt években sokat tettünk középiskolásaink számszerű növelésének érdekében. Büszkén jelenthetjük, hogy kitűzött céljainkat fokozatosan, lépésről lépésre haladva ugyan, de határozottan teljesítjük, és a magyar középiskolások száma Szlovákiában — az országos átlaghoz viszonyítva is — évről évre nőtt. Jelentős eredményeket könyvelhetünk el iskoláink anyagi ellátottságának 9 terén is. Pedagógusaink túlnyomó többsége nem szenved — hozzá kell fűzni,
