Szocialista Nevelés, 1966. szeptember-1967. augusztus (12. évfolyam, 1-12. szám)
1966-11-01 / 3. szám - Hasák Vilmosné: A fogyatékos gyermekek nevelése / Könyvekről
tésére. Az, hogy például a vágva igenév nem vágvá, nem vágval; s még kevésbé vággá vagy vággal; hogy a nálam, tőlem, utánam; erősen, büdösebb, parancsol nem nállam, tőllem, utánnam; erőssen, büdössebb, parancsull: sokkal köny- nyebben „tudomásul vehető“, mint például az, hogy az a nem ä és az á nem á; és így tovább. A második körülmény, ami e szétválasztás mellett szól: hogy a pusztán beszédszervi beidegzések különbségei a hangzásképet eléggé befolyásolják, a helyesírási és elemzési készséget viszont rendszerint nem. Palócos hangejtése miatt senki sem fogja az apám helyett ezt írni: ápam. (Sőt például az ly írásának megtanításában a nyelvjárási ejtés hathatósan segít is.) — De az olyan provincializmusok, mint — mondjuk — a hozuk, a rokonyok, a tudi, a magos- sak stb. stb. — bármennyire pusztán kiejtési sajátságoknak látszanak is —, jelentősen zavarhatják a helyes írásformák tudatos és tartós rögzítését; azaz minél alsóbb fokon kiiktatandók, mint az oktatómunkát károsan befolyásoló tényezők. A helyes kiejtés tanítása, a helyes beszédre való nevelés nem lehet önálló tantárgy vagy akár külön foglalkozások tárgya egyetlen iskolai fokozatban sem. Mégsem kevesebb, hanem inkább több annál: állandó szempontja a magyartanításnak, és szélesebben véve: az egész nevelési folyamatnak. Vehetnénk akár úgy is, hogy egyik fő célja mindezeknek. Mert nem eredményes igazán az az oktatás, amely nem készít fel kellően az elsajátított ismeretanyag megfelelő szintű visszaadására. Jól tudjuk: mindenki csak azt érti igazán, csak azt tudta mélyen és alkotóan elsajátítani, amit kellő világossággal meg is tud fogalmazni, azaz reprodukálni képes, szinte az önálló újraalkotás fokán. Ha jól megnézzük: nem is mondtunk, nem is kívántunk semmi újat. Amiről az elmondottak közt szó volt, az máris mind szerepel a magyaroktatás anyagában követelményként: a hangképzés, a hangkapcsolások, a köznyelvi formák ismerete éppúgy, mint az értelmes felolvasás, a sokoldalú elemzés, az épkézláb fogalmazás. Csak annyi kellene, hogy mindez tantárgyból életté elevenedjék; hogy magyartanításunk nyelvi nevelés, s ezen keresztül embernevelés legyen; hogy a magyarórán tanult anyag — a más szakos nevelők serkentő támogatásával — ne maradjon lecke a tanuló számára, hanem a helyes önkifejezésre szoktatás eszközévé váljék; ha tetszik: a nyelvi cselekvés vezérfonalává. Könyvekről Viliam Gaňo: A fogyatékos gyermekek nevelése 1945 óta társadalmunk mind nagyobb gondot fordít a fogyatékos gyermekek nevelésére. Olyan probléma ez, amellyel nemcsak a gyógypedagógiai (iskolákban tanító pedagógusoknak ike'll nap nap mellett megbirkózniuk, hanem tanítói pályafutása során időről .időire minden egyes pedagógusnak. Ha ilyen szempontból vizsgálnánk meg a kilencéves alapiskolák tanulóiifjúságát, jóformán nem találnánk olyan iskolát, amelybe ne járnának többé-ketvésbé fogyatékos gyermekek. A tanító ezeíkkel a 90
