Szocialista Nevelés, 1966. szeptember-1967. augusztus (12. évfolyam, 1-12. szám)
1966-11-01 / 3. szám - Deme László: Nyelvi nevelés és beszédkultúra III. / Nyelvművelés
hangszíne olyan, mintha köznyelvi á-t ejtenénk röviden; az á-é meg, mintha köznyelvi a-1 ejtenénk hosszan. Mindez így szemléltethető: I. a — II. — á á ä A kettő közül az I. típus köznyelvi, a II. jellemzően és szélsőségesen nyelvjárá- sos. S ezért — bármily nehéz is leküzdeni — magunk és tanítványaink ejtésében egyaránt meg kell birkóznunk vele (legalább egy nagyjából közös középszintig koptatva mindkettőt]. A hangszínkérdések közé tartozik a kettős magánhangzóké (diftongusoké) is. Az itteni magyar nyelvjárásokból ezek főleg ou, öü, ei (azaz: záródó) színezettel szüremlenek át a köznyelvi kiejtésbe; de akadnak fordított: uo, üö, le (azaz: nyitódó) színezetű változatok is. A záródó típus akusztikailag tulajdonképpen nem kellemetlen; de szélsőséges formájában hangulati hatása provinciális, s ezért legalábbis jól meg kell koptatnunk, hogy köznyelvi beszédben elfogadhatóvá váljék. d) A hangok időtartama tekintetében rendszerszerű eltérést a mássalhangzóké mutat, főleg Kassa nagyobb környékén. Ezen a részen a nyelvjárásoknak tulajdonképpen nincsenek hosszú mássalhangzóik: éppúgy röviden hangzanak az eredeti hosszúak (pl. Kasa, könyes), mint az alaktani úton keletkezettek (pl. kezel, lábal, látam; sőt: tutam, megörbül, mekeres stb.j. A terület magvában még a szótalálkozások határán is lerövidül az alkalmilag találkozó azonosakból lett hosszú mássalhangzó (pl. nem megyek = nemegyek; van neki = vaneki; sok kis seb = sokiseb). — Bármennyire nehéz feladat is, a helyesírás és a helyes kiejtés érdekében meg kell próbálni itt is megtanítani a hosszú ejtést, s általában a hosszú mássalhangzó használatát. Nagyon sokat segíthet a szóalak-elemeztetés ebben: nyilván könnyebb először olyan példákon tanítani a hosszú ejtést, amelyekben a hosszúság alaktanilag indokolt. Eléggé rendszerszerű időtartam-különbség a köznyelvivel szemben az is, hogy a keletibb részeken a rövid magánhangzók l, r, / előtt többé-kevésbé megnyúlnak: bor, sör, tej; torta, körte, rájta; stb. A nyúlás általában csak akkor következik be, ha a szótag zárt; a nyílt szótagokban (pl. boros, sörös, tejes} a magánhangzó rövid marad. — Épp ez a tény segíthet nekünk a nyújtás leküzdésében. Ha a toldalék nélküli alakot (pl. bor) úgy mondhatjuk ki, mintha a toldalékosat akarnánk (pl. ezt: boros], csak abbahagynánk hirtelen, a rávezető gyakorlat (boros —- bor) lassanként rögzítheti a helyes alapformát is. Ha a magánhangzónyújtás már eléggé enyhére kopott, némi maradványa elfér a köznyelvi kiejtésben színező elemként. e) A nem nyelvjárási forrásból hozott, hanem egyéni (beidegzéses vagy szervi eredetű) kiejtési hibák közül a legjellegzetesebbek: az orrhangúsítás (a magánhangzóknak mintegy „orron át“ való ejtése); a kelleténél tágabb (lustább) vagy ellenkezőleg: a szokottnál szűkebb (zártabb, összeszorítottabb) szájműködés. — Az egyes hangok vagy hangtípusok képzésének jellemzőbb hibái: a raccsolás (az r-nek a nyelvhát hátsó részével a szájüreg mélyében való pergetése), a pöszeség (az sz-nek, c-nek kelleténél előbbre, a fogak közt való képzése), a sesegés (az s-nek, cs-nek a szokásosnál öblösebb, tágabb ejtése). Ezeknek nagy része megfelelő akarattal, gonddal és gyakorlással kikezelhető. f) A helyes, egészséges hangképzés kialakítása makacs nevelő, s mindenekelőtt önnevelő munka, s azon belül is kitartó gyakorlás kérdése. Ebben — akár nyelvjárásos eredetű, akár egyéni jellegű hangképzési hibán akarunk úrrá lenni — ma már nélkülözhetetlen segítség a magnetofon. Nemcsak azzal, hogy jó, egészséges kiejtést vehetünk fel rá és taníthatunk róla; hanem azzal is, hogy a tanuló hibás beszédét rögzítjük, és saját magával megbíráltatjuk. A beszélők ugyanis saját hangjukat „belülről“ hallják, s úgynevezett belső 86
