Szocialista Nevelés, 1966. szeptember-1967. augusztus (12. évfolyam, 1-12. szám)
1966-11-01 / 3. szám - Deme László: Nyelvi nevelés és beszédkultúra III. / Nyelvművelés
elmentek), a mentek (=én valakit meg mentek) és a mentek (=ők előítélettől mentesek, azaz mentek). Mivel a kétféle e-hang használata a beszédet változatosabbá teszi, színezi — s nyelvünkben az e menyisége úgyis feltűnően nagy —: akinek anyanyelvjárásában megvan ez a hangkülönbség, az bízvást magával viheti köznyelvi kiejtésébe is. (Nézzük csak meg: a legújabb magyar értelmező szótár is, az akadémiai leíró nyelvtan is jelöli adataiban az e és é különbségét; tehát az ё-ző kiejtést mindkettő elfogadja köznyelven belüli változatnak.) — Ám akik nem ismerik e hang használatát „hazulról“, azok ne is igen próbálkozzanak vele. Mert azt, hogy magát a hangot hogyan kell kiejteni, talán nem olyan nehéz metganulni; de azt, hogy hol, melyik e-k helyén ejtendő, azt felnőttebb korban szinte lehetetlen jól elsajátítani. A két rövid e-féle hang használata tehát megengedett, sőt kívánatos, akár a legigényesebb köznyelvi kiejtésben is. Nem így áll a dolog a hosszúaknái lelhető kétféleséggel. A palóc nyelvterületnek egy kis részén (nagyjából Fülektől délkeletre) — egy történeti hangkülönbség megőrzéseként — a köznyelvből ismert é mellett ugyanis bizonyos szavakban é is előfordul; nagyjából olyan hangszínben, mintha e-t ejtenénk hosszan. Ez azonban kirívó nyelvjárásiasság. Persze az adott nyelvjárási rendszerben önálló hangeszköz az é is, az ё is: a szép, négy, néz, nép stb. csak é-vel ejthető; a kéz, jég, tél stb. meg csak ё-vel. Sőt: más szó az ég (ige) és az ég (főnév); más a szél (valaminek a széle) és a szél (ami fúj); és így tovább. — De ez a különbség a köznyelvi kiejtésbe semmiképp sem vihető át. Az e-féle hangokkal tehát így állunk: I. e — é IL é III. é — é — é e e — é A három létező rendszer közül az I. típusú általános köznyelvi (ezt tükrözi a helyesírás is); а II. típusú köznyelvinek elfogadott; а III. típusú azonban köznyelven kívüli, nyelvjárásias. A másik állománybeli probléma az ly hangé. Köznyelvi-irodalmi helyesírásunk ma is makacsul őrzi a kétjegyű ly betűt, amely nemrégiben még valóban ejtett hangot jelölt: az Z-nek jésített párját. De a köznyelvi kiejtésben ez a hang ma már egybeesett a /-vei; s csak a palócos nyelvjárásterület belsejében (durván véve: az Ipolyság—Rimaszombat közötti szakaszon) találjuk már meg az ly-1 ejtett hangként. S a köznyelvre vonatkoztatva: amilyen durva hiba volna írásban a j, annyira kirívóan provinciális az ejtésben az ly. A kályha, pehely stb. tehát írásban szigorúan ly-os (azaz l + y-os); ejtésben viszont nem ly-es, hanem /-s. Itt tehát ilyen szembenállást látunk: I. Z — ly II. Z—/ / Ezek közül az I. típus írásban megkövetelt, kiejtésben súlyosan nyelvjárásias hármasságot mutat; а II. típus írásban megengedhetetlen, kiejtésben azonban egyedül helyes kettősséget. c) Jó néhány további kérdés felmerül még, de ezek nem a hangállományt érintik, hanem egyes hangok állandó hangszínét. A magyar köznyelvben — mint tudjuk, s a hangtanban tanítjuk is — az a-féle hangok párhuzama éppúgy ferde, mint az e-féléké: a rövid hang — az a — ajak- kerítéses és valamivel zártabb; a hosszú hang — az d — meg ajakréses és jóval nyíltabb a másiknál. Nos: a palócos nyelvjárásokban — vagyis a szlovákiai magyar nyelvterületnek is eléggé nagy részén — ez a ferde párhuzam éppen fordított: a rövid hang a nyíltabb és ajakréses, a hosszú hang a zártabb és ajakkeríté- ses. A párhuzam rövid tagját d-val szoktuk jelölni, a hosszút meg d-val. Az ä 85
