Szocialista Nevelés, 1966. szeptember-1967. augusztus (12. évfolyam, 1-12. szám)

1966-11-01 / 3. szám - Deme László: Nyelvi nevelés és beszédkultúra III. / Nyelvművelés

nem föltétlenül biztosítja a képzési forma gyakorlati helyességét; a szabály felmondásával az esetleges rossz beidegzés (mondjuk: a kelleténél lustább, lazább ajakműködés) még nem változik jóra. Ezért nagyon fontos az, hogy oktatómunkánk itt se maradjon meg az elmélet szintjén, hanem a gyakorlati nevelést is szolgálja.

a) A magyar hangképzést általánosságban a következő vonásokkal jellemezhetjük: A magánhangzók színe tiszta és állandó; azaz: nincs bennük orrhangú színezet (mint pl. a francia nyelv egyes hangjaiban); nincs bennük képzéshelyi elmozdulás hangzásuk tartama alatt (mint egyes nyelvjárások kettős magánhangzóiban, pl. a keleti ou, ön-félékben); nincs különbség hangsúlyos és hangsúlytalan helyzetbeli ejtésük között (azaz nem redukálódnak, mint pl. az orosz nyelv magánhangzói a hangsúlyhelyzettől függően). — A mássalhangzók hangszíne is tiszta, állandó és határozott; azaz: nincsenek hozzájuk csatlakozó mellékmozzanataik (mint pl. a hehezet, a h-szerű utózörej a német k, t kíséretében); nincsenek elmosódások a képzőmozzanataikban (mint amilyen a zöngétlen kihangzás az oroszban, vagy a g-nek réssel ejtett — úgynevezett frikatív — képzése oroszban is, németben is); s nincsenek ingadozások a képzés helyében, illetőleg ha vannak, szigorúan hangkörnyezethez kötöttek (pl. а к képezhető jóval hátrább a szokásosnál, de csak o, s még inkább и környezetében: kotlós, kutya; képezhető jóval előbb, de csak i, ü szomszédságában: kiküld).

S mind a magán-, mind a mássalhangzók állományát jellemzi az is, hogy benne az időtartam (rövidség és hosszúság) lényeges megkülönböztető elem. Ónálló hang az ö és önálló az ő; ugyanígy az о és az ó; s így más szó a tör (ige) és a tőr (főnév); más a kor (= időszak) és a kór (= betegség). De még ha ilyen szembeállítható párja nincs is: a kút hosszú ű-val, a fut rövid «-val hangzik, s bennük a kérdéses hang nem cserélhető fel a másikkal. — Hasonlóan a mássalhangzók birodalmában: más szó a tol (ige) és a toll (főnév), mert az egyik Z-es, a másik ll-es; s ha közvetlenül szembeállítható párja nincs is, azért a potya rövid ty-ve 1 hangzik, a petty hoszúval, s másként nem is helyes az ejtésük.

b) A beszédhangok rendszere után a hangok állományát vizsgálva, néhány olyan hanggal kell foglalkoznunk, amelynek vagy léte, vagy legalábbis képzésmódja problematikus. Főleg azt kell megnéznünk: hogyan állunk a köznyelvi kiejtésben az e-féle hangokkal; s mi a valóság az ly ejtése körül.

Köznyelvi-irodalmi helyesírásunkban (és sok beszélőnek köznyelvi kiejtésében és tudatában is) e-féle hang mindössze kettő van: egy rövid (az e) és egy hosszú (az é). Tehát sokak számára egyféle e-hang van ezekben: ember, gyerek, tettem, lehet; aminthogy valamennyiünk számára egyféle é-hang van ezekben: nép, négy, kéz, jég. Rendszertani szempontból az e és é elsősorban rövid-hosszú viszonyban van egymással (ezt mutatják a tél : telet; kefe : kefét típusú váltakozások is). Ha érezzük is a kettő közt levő minőségi különbséget íti. hogy az é egy fokkal zártabb az e-nél), ezt a hangrendszer szempontjából nem tartjuk jelentősnek.

De a kiejtésben nem mindenütt és nem mindenkinél úgy áll a dolog, mint az írás sejtetné. Például a szlovákiai magyar beszélők többsége (csak a keletieket véve ki) az élőbeszédben két rövid e-féle hangot használ: egy nyíltabbat és egy zártabbat. A zártabb majdnem olyan színezetű, mintha é-t ejtenénk röviden (szokásos jelölése: ё). így hát a többség kiejtésében ember és gyerek, illetőleg: tettem és lehet hangzik; s ez sokkal kellemesebb, változatosabb hangképet ad, mint a csupa egyforma e. — Az ilyen beszédváltozatban persze a két rövid e-féle hang, az e és az é önálló és fel nem cserélhető két hangeszköz: az ember helyett ember-1 mondani olyan volna, mint a köznyelvben — mondjuk — a bagoly helyett azt ejteni: bogaly. Sőt: ebben a kiejtésformában más szóalak például a menték (= ti most épp mentek), a mentek (=ők már

84