Szocialista Nevelés, 1966. szeptember-1967. augusztus (12. évfolyam, 1-12. szám)
1966-10-01 / 2. szám - Deme László: Nyelvi nevelés és beszédkultúra II. / Nyelvművelés
rom szótagon át magasan, egyhangúan lebeg (esetleg leesik a második szótagnál, de a harmadiknál visszaugrik magasra ismét). S ezeket a hanglejtésformákat nem lehet összecserélni; minden mondatfajtát saját és sajátos dallamformájával kell ejtenünk, hogy célba találjon (persze, ha szövegükön nem változtatunk). Miért? Mert a hanglejtésnek első és legfontosabb feladata a mondatfajták megkülönböztetése. Legalábbis akkor, ha a mondatban egyéb nyelvi eszköz nem mutatja, hogy milyen fajú (kijelentő, kérdő, felszólító-e). Itt az első változatnak „kijelentő“, a másodiknak „kérdő“, a harmadiknak „felszólító“ volt a hanglejtése. De nem minden kérdő mondat „kérdő“, s nem minden felszólító mondat „felszólító“ hanglejtésű. Teljesen egyforma, s az előbb „kijelentőnek“ elkönyvelt hangmenettel ejthetők például ezek: Elindulunk. — Indulunk-e? — Kik indulnak? Induljatok! (elül nagy esés, utána alig észlelhető továbbcsúszás). Pedig az első közülük kijelentő, a második és harmadik kérdő, a negyedik felszólító tartalmú. Ez is természetes. Mert az első példasorozatnak Indulunk mondatában semmi sem mutatta, mikor kérdés, mikor felszólítás. A második sorozatnak viszont minden példájában van valami olyan nyelvi eszköz, amelyik ezt kétségtelenné teszi: az -e kérdőszócska, a ki kérdő névmás, illetőleg a felszólító módú igealak. A szabályt tehát így fogalmazhatjuk meg: A magyar hanglejtés alapvetően ereszkedő jellegű; azaz a szakasz dallama az elején nagyot esik, utána még enyhén csúszik lefelé. Mindig ilyen, ha a mondat nyelvi felépítéséből világos, hogy milyen tartalmú. De ha nem, akkor a mondat fajtájának jelölése a hanglejtésformára hárul. Mégpedig: kérdő mondatban úgy, hogy a dallam az utolsó előtti szótagig fokozatosan emelkedik, onnan az utolsóra hirtelen leesik; felszólító mondatban meg úgy, hogy a dallam végig magasan, és szinte egyhangúan lebegő (vagy: magas az első szótagon, leesik, s csak az utolsónál ugrik ismét vissza az elsővel azonos magasságra). — Próbáljuk végig: Ott voltál?; Ott voltatok?; Mind ott voltatok?; illetőleg: Indulunk!; Egyszerre lépünk!; és így tovább. Mondataink azonban legtöbbször nem egyetlen hangsúlyszakaszból állnak, mint az eddig példaként idézettek, hanem több szakaszból. Az ilyenekben a hanglejtés tulajdonképpen minden hangsúlyos pontnál újból kezdődik; azaz minden hangsúlyozási szakasz újabb és újabb dallamegység. „EZhagytam a Aralapomat“: ebben a mondatban két hangsúlyszakasz van; s két, nagyjából egyforma hanglejtési egység. Mindkettő magasan kezdődik, majd hirtelen esés után még lefelé csúszik egy árnyalatnyit. Hogy beszédünknek valóban az ereszkedő a tipikus dallamformája, azt mutatja az is, hogy az előbbi mondatban a második szakasz egy árnyalattal alacsonyabb egész menetében az előzőnél. — S nemkevésbé az, hogy például a több szakaszból álló kérdő mondatnak csak az utolsó szakasza „kérdő“ dalla- mú. Ha elmennék, és Jóskát is vinném, velünk jönnél?: itt az első két szakasz lehet lényegében ugyanolyan menetű, mint az előbb adott — kijelentő — példáé; csak a harmadik mutat kérdő hanglejtésformát. Gyakran azonban szükségünk támad, hogy valamivel érzékeltessük a több szakaszból álló mondatokban a közbülső részek befejezetlenségét. Erre két megoldás is van. Vagy felkapjuk kissé a befejezetlen rész utolsó szótagjára a dallamot; vagy az egész befejezetlen részt középmagasán, lebegtetve ejtjük. Példa az elsőre: Elengednélek, csak féltelek: az első szó utolsó szótagján itt felugrik a dallam. A másodikra: Apáddal nem mehetsz: ebben az első szó egészében egyforma magasságú, lebegő ejtésű. — Talán ebből ered az az iskolás szabály, amelyet még én is így tanultam: „Vesszőnél felvisszük a hangot, pontnál leeresztjük“. De ez nem ilyen egyszerű, mert — mint látjuk — kétféle megoldás is van. Sőt: nem is mindig kell érzékeltetnünk hanglejtéssel 53
