Szocialista Nevelés, 1965. szeptember-1966. augusztus (11. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 5. szám - "Írjunk helyesen szlovákul" / Könyvekről
meghatározások és felsorolások túlméretezett és bő magyarázatát s leírását. Ma már valóban ott tartunk, hogy az elméletet már csak a gyakorlati ismeretanyag elsajátítása után szükséges tanítani. S ennek az elvnek precíz betartásából származik a segédkönyv minden előnye! A segédkönyv további értékeit ilyen rövid írásban nincs lehetőségem tárgyalni s elemezni, hiszen ez többé-kevésbé fölösleges erőfeszítés is lenne, mert azokra végeredményben az „írjunk helyesen szlovákul“ gyakorlati használata és alkalmazhatósága derít majd fényt. Kifogásolható azonban néhány stiláris hiba és egyéb tévedés, amelyeket valóban el lehetett volna kerülni, ha a szerzők körültekintőbben, a magyar nyelvtani szakkönyvek igénybevételével végezték volna munkájukat. Még hozzá kell tennem: túlnyomórészt nem alapvető hibákról van szó, de egy esetleges újabb kiadás esetén ezek is javításra szorulnának, s a pedagógusok a mostani kiadást is némi korrigálásokkal kezelhetnék. A 13. oldalon olvashatjuk az o-ról: „Fontos a pontos kiejtés, mert különben a helyesírásban hibát ejtünk...“ A magyar nyelvben hibát véteni szoktunk, de nem ejthetünk! Hangtanainkban általában a Tiang szakkifejezést használjuk, s ezért furán hat, ha a b, m, p, v, hangokat ajakhangzóknak nevezzük (14.). Helyesebb az ajakhang elnevezés. A könyvben egyébként is elejétől a végéig a hang helyett hangzó szerepel, s az utóbbi használatára a szerzőknek elsősorban az adhatott okot, hogy a hangnak eléggé tág a jelentés- köre. Ennél még nagyobb hibának számít, ha valaki a betűt összetéveszti a hanggal („hangzóval“). Sajnos itt is előfordul: „Az összes nyelvtani esetben rövid i hangzót írunk...“ (93; lásd még: 25.). De vajon mi is a hang („hangzó“) mint nyelvtani terminus? ,.A beszédnek, a nyelvnek az a legkisebb alkotórésze, egysége, amely a beszélőszerveknek jellemző mozgásával, sajátos elhelyezkedésével és a lélegzés szolgáltatta levegő segítségével keletkezik: beszédhang.“ (Ért. Sz. III. 88.) Ha mármost egy-egy ilyen hangot leírunk, akkor az már nem hang, hanem betű, vagyis a hangot írásban sajátos jelek rögzítik — a betűk. A kettő azonban nem egy és ugyanaz! A 16. oldalon így kezdődik egy hosszabb felsorolás: „Kivételek, ahol a de, te, ne. le,; di, ti, ni, li keményen van ejtve...“ Mivel a határozói igenév mondattani viszonyjelentése állapothatározói szerepű, ezért itteni alkalmazása nem éppen helyénvaló. Pongyolaságokat leginkább a mássalhangzók hasonulásáról szóló fejezetben találunk. Már az első mondat is megfejtést követel: „A magyar nyelvből már ismerjük a mássalhangzókat“. Nem lenne így világosabb: „A magyar nyelv mássalhangzóit már ismerjük.“ A hangokat sem szótagok és szavak alakjában ejtjük a folyamatos beszédben, hanem inkább úgy fordulnak elő (21.). A zöngés és zöngétlen hangok felcserélése nem értelemváltozást okoz, de a szó jelentését változtatja meg (21). A csehszlovákiai magyarság nyelvének egyik sajátosságává vált a -nál, nél ades- sivusi rag állandó, a szokottnál jóval gyakoribb használata, mégpedig olyan helyen is, ahol a jó nyelvérzék semmiképpen sem tűri meg. Ez a toldalékmorféma — a szomszédos térségre vonatkoztatva — hol? kérdésre felelő helyhatározót fejez ki, persze a szótővel együtt, vagyis a szabad morfémához illesztve. Éppen ezért lehetetlenség „a tollbamondásoknál helyes mássalhangzót rögzíteni“, hiszen a tollbamondás aligha fogható fel mint szomszédos térség. A szerzők a ritmustörvény kivételeit tárgyalva is egyszerűsítésre törekedtek, így a közismert 11 kivételt sikerült is kilencre csökkenteniük. A zásielka, súčiastka, uzávierka mégsem tér el a tisíckrát mellett, mert az utóbbi ugyan összetett szó, az előző három viszont képzett szó. A ná-, zá-, sú- a szlovák nyelvben preafi- xum (predpona), vagyis nem önálló nyelvi elem, hasonlóképpen mint a magyar nyelvben a képző, a rag vagy a jel. Nem véletlen tehát, ha a szlovák nyelvtani szakirodalomban általában e két nyelvi jelenséget különválasztják. A szlovák szavak magyarra való fordítása majdnem mindenütt kifogástalan, de néhány esetben mégsem ártana a kiegészítés vagy a pontosabb szómegfelelés feltüntetése. Pl.: dýchací — légző (41.); brigádnik — brigádos (52.); zlomok — törtszámnév (nem törtkifejezés! — 103.). A fentebb említett hiányosságok és apróbb hibák azt bizonyítják, hogy a szerzők a szlovák helyesírás minél megfelelőbb és egyszerűbb elemzését szem előtt tartó igyekezetükben helyenként pontatlanul és tökéletlenül fogalmazták meg a magyar szöveget. Természetesen az ilyen jellegű munka ritkán mentes a kisebb- nagyobb tévedésektől, mindig is becsúszhat valami, amit bírálni lehet. De még a kevésbé lényegesnek tűnő észrevételeket sem lenne helyes elhallgatni, hiszen ez az egyre inkább fejlődő tankönyvírásunknak inkább kárára lenne, mint hasznára. S úgy vélem, hogy a három szerző még elég sok hasznos munkát végezhet, s ebben a kritika csak segítheti őket. —zst 155
