Szocialista Nevelés, 1963. szeptember-1964. augusztus (9. évfolyam, 1-12. szám)
1963-10-01 / 2. szám - Monoszlóy M. Dezső: Néhány gondolat az irodalmi neveléssel kapcsolatban
rendelkeznek. Sőt tovább megyek, még ennél is többet. Az a nemzetiségi iskolákból ikilkerült diák, aki megismeri saját anyanyelvének irodalmát s a tantervben előírt világ- irodalmi szemelvényeket, s aki ezenkívül még azt is tudatosítani képes magában, hogy a csehszlovák irodalom olvasója és barátja legyen, aki már az iskolában felkészül a hídépítő kultúrember szerepére, olyan előnyökkel fog indulni az életbe, amilyenekre talán más iskolákban nem is tudna szert tenni. A második ikérdés: Milyen nyelven tanítsuk az irodalom szeretetére a tanulókat? Erre a kérdésre a több oldalról elhangzott válasz így szól: Az irodalom szere tétét minden diák a saját anyanyelvén tanulja meg. S bár ebben a válaszban minden benne rejlik, félreértések elkerülése végett csupán azt tenném hozzá, hogy az anyanyelvű tanulás a mi esetünkben nem azt jelenti, hogy a magyar irodalmat szeresse meg a tanuló, hanem többet ennél, szeresse meg az Irodalmat, azt az irodalmat, amelyben a magyar irodalom is benne foglaltatik. Aki ezt a nagybetűs Irodalmat szeretni fogja, annak a cseh és a szlovák irodalom sem lehet idegen. Az én irodalomtudatom, amely már régen egyenrangú barátokká olvasztott cseh, szlovák, magyar és más nemzetiségű írókat, szintén ebben a sorrendben tett szert az irodalom szeretetére. A további megválaszolásra váró kérdéseik így hangzanak: Hogyan szereti meg az ember az irodalmat? Hogyan szeretteti meg a pedagógus az irodalmat? Milyen módszerek állnak a rendelkezésére? Az azonnali válaszadás helyett ezeknél a kérdéseknél a saját emlékeimhez fordulok inkább. Azokhoz az emlékekhez, . amelyeket mindnyájan magunkban hordunk, s amelyekkel kissé úgy vagyunk, mint azzal a münhauseni kürttel, amelybe belefagytak a hangok, de ha melegbe, szívközeibe kerülnek, újra megszólalnak, játszani, énekelni kezdenek. Az első kérdésre ezek a felolvadt hangok nemigen adnak általánosítható választ. Inkább így beszélnek: Az irodalmat különféleképpen szereti meg az ember. De minket nem is ez, hanem a második kérdés érdekel inkább. Hogyan szeretteti meg a pedagógus az irodalmat? Három tanárom hangját hallom felém kürtölni 25—30 év messzeségéből. A magyar, a történelem és a német—angol tanáromét. Az egyiknek a nevét már teljesen elfelejtettem, kettőjükére már csak részben emlékszem, de valahogy úgy érzem, nem is a név a fontos, saját feledé- kenységemen keresztül is arra figyelmeztetnek, hogy ők többet hagytak rám a nevüknél, élő- emlékeket, felolvadó hangokat. Hasznosnak ígérkezne, ha egy pár szóval itt fel tudnám idézni alakjukat. Persze az nem könnyű feladat. Sokban különböztek egymástól. Talán először arról beszélnék, amiben megegyeztek, helyesebben azokról a tulajdonságaikról, amelyekkel egyformán hatottak rám. Az első ilyen közös tulajdonságuk az volt, hogy egy percig sem kételkedtem abban, hogy a saját szakmájukban, a saját tantárgyukon belül többet tudnak nálam. Aztán abban a rám való hatásukban is megegyeztek, hogy én is többet akartam tudni, s hogy nagyon értékes komoly életcélnak tartottam a tudást. Miért említettem itt ezeket az oly egyszerűnek, szinte banálisnak tűnő emlékeimet? Azóta magam is szülő lettem, iskolás lányaim vannak, találkozom az ifjúsággal, ösz- szeegyeztetem az emlék-képeket a mával, s néhol ez az egyeztetés sehogyan sem sikerül. Hallottam a katedra alatt könyvből puskázó tanárokról, s olyanokról, akiknél a tantárgy az iskoláslkönyv utolsó oldalán befejeződött, ezen túl és ezen kívül kérdéssel nem tanácsos hozzájuk fordulni. Ezek a tanárok nem tanítják, hanem lefeleltetik az anyagot. Ne keressenek ebben sértő általánosítást, inkább jóakaratú figyelmeztetést, hogy ezeket a káros 47
