Szocialista Nevelés, 1963. szeptember-1964. augusztus (9. évfolyam, 1-12. szám)

1963-10-01 / 2. szám - Monoszlóy M. Dezső: Néhány gondolat az irodalmi neveléssel kapcsolatban

jelenségeket valahogy közös igye­kezettel felszámoljuk. Amilkor az én huszonötév előtti történelem-tanárom belépett a tan­terembe, helyesebben berobogott, egyszerre megtelt a tanterem a tör­ténelem levegőjével. Űgyis mondhat­nám, minket látomásszerűen felidé­zett emlékeivel. Nem is éreztük, hogy most tanulunk, lejátszotta ne­künk a történelmet, akárcsak egy színpadon. Ma is fülembe zeng, amikor Ar­chimedes köreire rátapostak a bar­bárok, milyen hévvel tiport a dobo­góra, milyen kétségbeesett fenséggel kiáltotta a latin idézetet: „Noli tur­bane circulos meos!” Talán a leg­döntőbb élményem az volt, hogy ezek a tanárok nagyon szerették azt, amiről beszéltek, valahogy sze­mélytelenül magúik fölé emelték a tudást, az átadandó tudást, amelyet hivatásuk kölcsönzött nekik, s ame­lyet az egyéniségük adta minden lehetőséggel közöttünk akartak szét­osztani. A magyar tanáromnak ezenkívül volt még egy különös képessége. Túl tudott lépni a saját egyéniségének határán. Érzem, hogy ez kicsit pa­radoxonnak hangzik, de ma is pon­tosan emlékszem, hogy amikor a nyolcadik gimnáziumban Adyról volt szó, engem hívott ki a katedrára, s felszólított, beszéljek róla. Tudta, mennyire szeretem. Ő nem szerette. Elfogult volt vele szemben. Nála Arany Jánosnál végződött a magyar irodalom, de megértette, meg tudta érteni, vagy talán megsejtette, hogy a mi új generációnknak szüksége van Ady méltó ismeretére, nekünk már szeretni kell Ady Endrét. Igen, ezen a ponton túl tudott lépni saját magán. Felejthetetlen élmény volt nekem, a diáknak, amikor lázas sze­mekkel Ady költészetéről beszéltem padtársaimnak, osztálytársaimnak, de elsősorban irodalomtanáromnak, s még ma is meghatódom, amikor arra gondolok, hogy az általa any- nyira nem szeretett költőről tartott előadásomért beírta noteszébe a csillagos egyest (nála még ilyen ré­gimódi osztályzatok is voltak), és kezet szorított velem. A német—angol tanárom hatalmas tölcséres gramofont szorongatva lé­pett a tanterembe, s a lemezről fel- zendültek a versek, operaáriák a legkitűnőbb művészek tolmácsolásá­ban németül, angolul. Néha kicsit recsegett a lemez. De úgy látszik, mégis elég erősen szólt, ha ma is hallom. A legfontosabb szerepet mégsem a gramofon játszotta. Hogy ma any- nyira szeretem a német és különö­sen az angol költészetet, hogy Ed­gár A. Poe „Hollóját” ma is tudom kívülről angolul, nem ennek köszön­hetem. Eleinte az angol és német memoritereket én is úgy olvastam, mint minden diák, idegenül. Értet­tem a szavakat, s ezenkívül nem ér­tettem semmit. Helyesebben éppen a legfontosabbat nem éreztem, nem éreztem azt, hogy most valami olyasfélét mondok, mint Arany Já­nos „Buda halálát”: Csillag esik, föld hull, jött éve csudáknak... S akkor tanárunk egy nagyszerű újítással lepett meg minket. Le kel­lett fordítanunk a verseket nem szóról szóra, versben. Műfordítói versenyt hirdetett. Nem dicsekvő visszaemlékezés ez. A versenyt nem én nyertem meg. Amit nyertem, sok­kal több volt ennél. Ettől kezdve értettem meg, hogy németül és an­golul is verset mondok, anyanyel­vemen keresztül versekké váltak a szavak. Különös varázslat volt ez, s addig bíztam ebben a varázslat - ban, míg eredeti nyelven is versek­ké olvasódnak a szavak. Azóta sok mindent elfelejtettem, nem tudnám hirtelen megmondani, hogy mikor született Longfellow, s azt sem, hogy melyik évben halt meg Percy Byssne Shelley, de arra pontosan emlék­szem, hogy mikor szállt be az ame­rikai költészet ablakán Lenorára fi­gyelmeztetően az a titokzatos hol­ló: Once upon a midnight dreary, while. I pondeted weak and wea­ry... és még tovább is emlékszem rá... I remember, it was in the bleak December. 48

Next

/
Oldalképek
Tartalom