Szocialista Nevelés, 1963. szeptember-1964. augusztus (9. évfolyam, 1-12. szám)
1963-10-01 / 2. szám - Monoszlóy M. Dezső: Néhány gondolat az irodalmi neveléssel kapcsolatban
MONOSZLÖY M. DEZSŐ I Néhány gondolat az irodalmi neveléssel kapcsolatban A közelmúltban Dunaeperjesen a csehszlovákiai magyar költészet vitáján felszólalásomban többek között arra a visszás ügybuzgalmukra hívtam fel a figyelmet, amellyel az utóbbi időben egyre gyakrabban mutatunk rá bizonyos hiányosságokra, rendellenességekre. A rámutatás ténye azonban annyi vehemenciával történik, hogy az azt követő események felé már ellankad az érdeklődésünk. Ezt az oly pozitiven induló, de aztán oly gyorsan megtorpanó buzgóságunkat egy amerikai íróriportertől kölcsönvett molnárfe- renci történettel illusztráltam. Az amerikai író egy hindu vallásos ünnepségről számol be, amelynek egyetlen ceremóniája az, hogy Buddhának ércszobrát egyik templomból a másikba vontatják át. A vallás szabályai szerint, aki ebben a hur- colkodásbam segédkezik, sok bűntől nyer feloldozást. Már most érthető, hogy a szegény hinduk egymást tiporva nyüzsögnek a kötél körül, mindenki húzni, vontatni akarja a szobrot, közben sokan kidőlnek, pestist kapnak stb. A ceremónia azonban sokáig tart, egyre kevesebben ragadják meg a kötelet, végül amikor már mindem lelkiismeret megmosakodott a kötélhúzásban, a szobrot kocsistól és kötelestől ott hagyják az országúton. Ekkor jönnek az előre megfizetett napszámosok, akik aztán az otthagyott szobrot tovább vontatják. Mint Molnár Ferenc megjegyzi, húsz ezer ordító dilettáns kezdi, s négy-ötszáz fizetett munkás végzi. Én akkor az otthagyott szekér tényére gondolva sok esetben magunkra vonatkoztattam a történetet, s még azt is hozzátettem, hogy a mi esetünket az az elvi különbség súlyosbítja, hogy amíg a kereket oldó hinduk legalább tudják, hogy odaér a szekér, ahová maguk is akarták, mi még a szekérhúzokkal sem beszéltünk előre össze. Miért ismételtem el ezt a történetet itt újból? Mostanában egyre több szó esik az irodalmi nevelés kérdéséről. Számtalan a_lkalmi szekérhúzó akad, egymást érik az okosabbnál okosabb hozzászólások. Mivel azonban véleményem szerint ennek a kérdésnek állandó és megbízható szekérhúzói mégis csak a pedagógusok, szeretnék most mint nem-pedagógus összebeszélni velük a szekér irányát illetően. Nem valami magasröptű szakértekezlet formájában, hanem a felvetett téma közvetlen szeretetével, s egy-fcét emlék felhasználásával. Mielőtt azonban az emlékeimre térnék, legalább néhány mondatban felvázolom — kérdés-felelet — formájában azokat a gondolatokat, amelyekről beszélni szeretnék. Az első gondolatcsoportot talán így fogalmazhatnám meg: Milyen lehetősége van a nemzetiségi iskolákban az irodalmi nevelésnek? A kérdés felvetésében már szándékosan benne rejlenek azok a fenntartások, amelyekkel egyeseik élnek. Azokra a fenntartásokra gondolok, hogy a nemzetiségi iskola már eleve valamilyen provincializmust, kis- szerűséget, gátakat hord magában, a mindenből valamit és semmit sem alaposan receptjét, bizonyos céltalansági perspektívákat stb. stb. ... Anélkül hogy a válaszadást bármiképpen megköninyíteném magamnak, hadd szálljak mindjárt vitába a fentemlített egyesekkel. Hadd fejezzem ki azt a véleményemet, hogyha vannak is gátak, nehézségek, ezek elsősorban nem lokális kérdések, hanem magukban a kötél- húzókban, a kötélhúzók erejében és felkészültségében rejlenek. Azok a pedagógusok, akik tisztában vannak hivatásukkal, meg tudják teremteni a nemzetiségi iskolákban is az irodalmi nevelésnek mindazokat a feltételeit, amelyekkel más iskolák 46
