Szocialista Nevelés, 1961. január-augusztus (6. évfolyam, 1-8. szám)
1961-01-01 / 1. szám - A pedagógiai selejtről / A szovjet pedagógiai irodalomból
Л szovjet pedagógiai ^(UbwiMÍl A pedagógiai selejtről N. Dolinyinának a „Narodnoje Ob- razovanyie““ I960, augusztusi számában megjelent cikkéből. Az orosz eredeti kivonatos fordítása. Valahogyan nemigen szokás beszélni pedagógiai selejtről. Lehet, azért, mert az iskolai gyakorlat hétköznapi értelmében selejtnek szokták számítani az ún. gyenge előmenetelő, vagy rossz magaviseletű gyermekeket. Sok tanítóban felmerül ez a ki nem nyilatkozott, belső, mély meggyőződés, hogy pedagógiai munkánkban egyáltalában nem is létezik selejt: hisz elvégre általában minden tanuló elvégzi az iskolát, s ha nem is végzi el, hát eljut a hetedik, nyolcadik, vagy kilencedik osztályból a technikára, munkára — vagy máshová. Szóval, ember lesz, dolgozik, él... Mindez igaz. Nálunk az ember általában nem vész el, még akkor sem, ha az iskola nem adta meg neki mindazt, amit adnia kellett volna. De vajon van-e jogunk ahhoz, hogy ilyen mentségekkel nyugtassuk meg lelkiismeretünket? A pedagógiai selejt igen veszélyes dolog! Egy repedést a fémben szabad szemmel is észlelhetjük. Bármily technikai hibát többé vagy kevésbé bonyolult szerkezetű műszerrel napvilágra hozhatunk. De mivel mérjük meg a repedéseket, töréseket egy serdülő ifjú. vagy leány lelkében? Hogyan fedezzük fel a jellembeli hibákat addig is, amíg azok bűnné nem fajultak, bajt nem okoztak?! Az iskola építése sok hibát hoz helyre a pedagógia terén. A tanítói kar a fontos és elodázhatatlan problémák egész komplexumával találkozik, melyeknek megoldása elősegíti az oktató-nevelő munka megjavítását. Az átépítés folyamata teljesen felrázta az iskola életét, mozgósította és kényszerítette a tanítókat, hogy komolyan elgondolkodjanak a nagy munkán, amit válaltak: a szovjet ember nevelésének folyamatán. Megérez- tük, hogy elemezni kell eddigi munkálkodásunkat, s ki kell küszöbölnünk valamennyi — még a legkisebb „csekélységet” is, melyet eddig eltűrtünk. A látszólagos „csekélységek” között valóban komoly problémává lett előttünk a pedagógiai selejt is. Honnan, hogyan merült fel, milyen méreteket ölt, hogyan harcoljunk ellene? íme ezek olyan problémák, amelyek elé most maga az élet állít bennünket... Az iskolaigazgatóhoz benyitott az egyik hatodikosnak a mamája. — A szülők nevében jöttem — mondja. — Elhatároztuk, hogy tanácsot kérünk. Mit kezdjünk az orosz nyelvvel? Az igazgatót ez nem is lepi meg. Nagyon jól tudja, hogy mi nyugtalanítja a szülőket. Ő maga sem kevésbé nyugtalan. De nemcsak ő, az igazgató, hanem akármelyik a tanítók közül, de ami még rosszabb, mindegyik tanuló tudja, hogy Anna Petrovnát, az orosz nyelv tanítónőjét, a sors — nyilván — más foglalkozásra, predesztinálta, lehet, magasabb rendeltetésre, fontosabb életpályára, de semmi esetre sem a tanítói pályára . .. Anna Petrovna igen jó, igyekvő, rendes ember. Egész éjszakákat tölt el az írásbeli dolgozatok javításával. Tanulmányozza a legújabb módszertant, részt vesz minden továbbképző tanfolyamon. De minden jó tulajdonsága eredménytelen és meddő, mert alig lépi át az osztály küszöbét, az előző óráról megmaradt munkakedv utolsó foszlánya is elpárolog a gyerekekből. Az osztály nem tudja, de nem is akarja hallgatni Anna
