Szocialista Nevelés, 1961. január-augusztus (6. évfolyam, 1-8. szám)
1961-01-01 / 1. szám - A pedagógiai selejtről / A szovjet pedagógiai irodalomból
22 A szovjet pedagógiai irodalomból Petrovnát. Nem tudja, mert egy tizen- kétéves emberke öntudata és akaratereje még nem érte el azt a fokot, hogy esedezőhangú, összefüggéstelen mondatokra összpontosítani kényszerítse magát. De, hogy őszinték legyünk, ez néha még sok felnőtt erejét is felülmúlja. Tanítói értekezleteken pl. Anna Petrovna beszámolói. vagy felszólalásai alkalmával még a legtapintatosabb, legfegyelmezettebb kartársai is sokszor füzeteket javítanak, terveken dolgoznak s hangosan beszélgetnek ... Anna Petrovna óráján röpködnek a „papírmadárkák”, a gyerekek regényt olvasnak, hangosan vitatkoznak a legutóbbi labdarúgó-mérkőzésről, nyugodtan írják a következő számtanórára esedékes házi feladatot... Anna Petrovna mindezt nem látja, nem hallja, ott áll a táblánál és egészen átszellemülve mondja el az első padnak a ragokat és képzőket, amire az első pad persze oda se fülel, hanem nyugodtan folytatja az óra elején megkezdett sakkjátszmáját. ... Az igazgató minderre gondol, miközben az irodájában ülve hallgatja a hatodikos mamáját. De arra is gondol, hogy Anna Petrovna immár ötven éves, amiből harmincat az iskolában dolgozik. Igaz, hogy már harminc év óta panaszkodnak rá, s kétségkívül még vagy öt évig fognak rá panaszkodni — amíg csak nyugdíjba nem megy. De mitévő legyen? Bocsássa el állásából, most harminc év után? Kegyetlenség. Hagyja meg a hatodikban? Ez helytelen lenne a gyerekekkel szemben. S az igazgató salamoni ítéletre határozza el magát. — Ne nyugtalankodjon — mondja a mamának. Jövőre ez az osztály más tanítót fog kapni. Amikor aztán magára maradt, újra átgondolta az egészet. Igen, ez az egyetlen helyes elhatározás. Hadd dolgozzon minden évben más-más osztályban, így aztán nem okozhat nagy kárt. Pedig jól tudja, hogy ez csupán nagyképűsködés az ő részéről, de nem megoldás. Valójában azonban érzi, hogy Anna Petrovnát egyetlen osztályba, egyetlenegy napra sem lenne szabad engedni. A baj nem ott van, hogy a gyerekek nem fogják ismerni a helyesírást, majd megtanulják más tanítóknál. De ki irtja ki belőlük a fegyelmezetlenséget, a szemtelen magaviseletét, a cinikus viselkedést, mely Anna Petrovna óráin oly bőséges tápot kapott? Ki felejteti el velük a művészetig vitt ügyességüket az iskolai feladatok egymástól való lemásolásában, a „puskázás”, súgás mesterségében? Ez a tanév nem múlhat el anélkül, hogy nyomot ne hagyjon negyven jellemen. S Anna Petrovna nem egyedülálló eset... Az igazgatót gondolkodásában óvatos kopogtatás zavarja meg, és egy idősebb tanitónő lép az irodájába. — Andrej Petrovics, hát most már mit csináljak? — mondja sértődötten ajkát harapdálva, — az osztályom már megint megszökött Olga Dmitrievna földrajzórájáról. — Az egész osztály? — kérdi zavartan az igazgató. — Nem épp az egész, természetesen, vagy tizenketten; már értesítettem is a szülőiket. — Küldje mind hozzám, — ajánlja az igazgató. — Leszállítjuk magaviseletből az osztályzatukat. De hisz ön, kolléganő, oly nagyszerűen tud rendet tartani, oly jól megérteti magát velük, kérem, beszéljen velük ... A tanitónő elmenőfélben az ajtónál hirtelen csak visszafordul. — Andrej Petrovics, s nem lehetne ... Talán — egy másik tanítónőt az osztályomnak? ... — Hogy-hogy, másik tanítónőt? Smit kezdünk Olga Dmitrievnával? Csak nem bánthatunk meg egy fiatal kartársnőt. Segíteni kell neki. Tanítani kell őt. Nézzen be gyakran az óráira, irányítsa. Majd én is gyakrabban ott leszek az óráin. Jól tudja pedig, hogy nem fognak azok szótfogadni Olga Dmitrievnának, sem ma, sem holnap, sem tíz év múlva, mint ahogyan nem fogadnak szót Anna Pet- rovnának soha. Nem segít itt sem a szülőknek küldött figyelmeztetés, sem intő magaviseletből, sem az osztályzatok leszállítása, mert Olga Dmietrievna éppúgy nem tud dolgozni az iskolában, mint Anna Petrovna. Az igazgató helyzete az adott körülmények között, nem éppen' irigylésre méltó, hogy azt ne mondjuk — tragikus. Mert egy iskolaigazgató elsősorban — ember, aki vállain viseli néhány száz gyermek nevelésének, jellemformálásának magas hivatását s nehéz felelősségét. S ha eltűri a tanulóknak a tanítójukkal szembeni durva viselkedését, nem vágja el ennek idejében az útját, megbékél a tanulás, a munka iránt tanúsított nemtörődömséggel — úgy meghagyja a gyermek lelkében a gyom csíráját, vagyis megengedte nekik, hogy kerüljék a mun
