Szocialista Nevelés, 1958 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám - Levelezőink írják…
190 Szülök iskolája figyelni, dolgozatot írni. Ezt mindenki tudja és belátja, aki valaha is volt fiatal. De, — ha a tanuló tudja, hogy eljön az édes vakáció, csak még egy kis kitartás, csak még egy kis szorgalom, s azután annál szebb lesz a kitűnő bizonyítvánnyal a kezében most már igazán gondtalanul nekiszaladni a várvavárt szünidőnek, akkor sokkal könnyebb megfékeznie magát. S ha tudja, hogy minél szebb lesz az évvégi eredmény, annál boldogabb, annál teljesebb lesz a vakáció, a pihenés, akkor már nem is olyan nehéz az utolsó két három hónapban is megállni a sarat. S itt a szülő feladata: buzdítani gyermekét, elébe tárni a két hónap örömeit, együtt tervezgetni a nyaralást. Ne higyjük, hegy ha nem ígérhetünk fényes nyaralást, utazást, biciklit, akkor felesleges beszélni a nyárról; a gyermek minden változatosságnak, még a legapróbbnak is örül (hacsak nem kényeztettük el, nem neveltük félre, nem túlzottan igényes és követelődző) s főképpen annak, hogy szüleivel is többet lehet majd együtt. Használjuk ki a vakációs tervezgetéseket és gyermekünkkel való meghitt baráti viszony megerősítésére vagy helyreállítására. Nem, ne vonjunk vállat s ne mondjuk: hiszen a mi vakációnkkal se törődtek annak idején valami nagyon; ha ez így is van igen sok esetben, ne feledjük el, hogy ma már mindenkinek minden tekintetben jobb élete van, miért éppen a szünidő öröme, gyermekeink testi és szellemi felfrissülésének időszaka maradjon homályos pont, nemtörődöm vállvonogatással elintézett csekélység! S ha majd szeptember első napján barnára sült, pihent, munkára acélozott s a szép szünidőért hálás gyermekünk iskolatáskáját vidáman lóbálva int búcsút nekünk és a vakációnak, ebben a vidám nekibuzdulásban benne lesz a jövendő iskolaév minden bíztató ígérete! (cm) Ulbrich Jánosné, Pohranice: Az önbizalom és az* igyekezet felkeltése Nem új téma, melyhez hozzászólni óhajtok. Ügy vélem azonban, hogy érdemes vele foglalkozni. Hiszen a gyermekről, a jövő boldog generációjának neveléséről van szó. Kartársaim közül sokan követik el azt a hibát, hogy egyik-másik gyönge tanulót ahelyett, hogy jobb tanulásra sarkallnák, s megtudakolnák, mi okozza rossz előmenetelüket, a problémát elintézik egy kézlegyintéssel: „Rossz tanuló” és napirendre térnek a dolog felett. Ezzel mintegy leszorítják, kijelölik megfellebezhetetlen helyét a rossz tanulók között, mert ezzel az elintézésmóddal mintegy beleszuggerálják a gyermekbe a kisebbrendűség érzését, Azt mondják: Nem tanul, mert nem tud tanulni, mert tudatlan, sőt stb.... A tanítót azonban hivatása e téren többre kötelezi. Türelmes munkájával, kitartással meg kell találnia az értéket a leg igénytelenebb, legrosszabb elömenetelű tanulóban is és segítenie kell őt. Sőt éppen ezeknek a gyermekeknek van a legnagyobb szükségük a segítségre. A tanítónak minden esetben kutatni kell annak az okát, ha egyik másik tanítványa nem bir együtthaladni társaival. Ezek az okok a legtöbbször eltávolíthatók, csak a tanító emberszeretete és elhivatottsága szükséges hozzá. Igaz, ez sem megy fáradság és munka nélkül, de higgyük el, az eredményért érdemes néha kényelmünket feláldozni. Az igazi jutalom, munkánk erkölcsi bére, mikor egyik-másik, az év elején még rossz tanulónak bélyegzett tanítvány szeme simogat meg bennünket hálás szeretettel, mert tudja, hogy szeretetünkkel, megértésünkkel, szigorral párosult jóakaratunkkal kényszerítettük öt, hogy jobb vagy jó tanulóvá váljon. A tanító egyik kötelessége, hogy megismerje tanítványainak lelkivilágát, otthoni kör-
