Szocialista Nevelés, 1957 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1957-01-01 / 1. szám - Rácz Olivér: Suhog a pálca (Michael Croft könyvének margójára) / Könyvszemle

„.. . asztalosmester volt valaha és sokat adott a szakmájára. A harmincas évek gazdasági pangása azonban öt is kitessékelte az iparból, és még örült is, hogy elmehetett tanítónak. Amióta a Worellben tanít, több ízben vissza akart térni a gyalupadjához, de sohasem sikerült, mikor pedig kitört a háború és megtollasodhatott volna egy kicsit, a családjáért való aggódás tartotta vissza, mert attól félt, hogy a háború után itt áll majd munka nélkül: nyugton maradt hát, és itt ragadt az iskolában. Ma már öreg ahhoz, hogy pályát változtasson, tanít inkább, míg megérik a nyugdíjjogosultságra és szépen visszavonulhat.”

És így tovább: Bickerstaff tanár úr eredetileg külügyi szolgálatba akart lépni, de a rossz szeme miatt aztán a tanári pályát választotta, Murry tanár úr fiatal korában gazdálkodott, aztán sportkedvelő volt, Pondné és Miss Dabbott kétes elemek, akiknek minden érdeklődésük óraközti teakészítésekben és ábrándos nyári utazásokban merül ki, Fogg kisasszonyt csupán az iskolai ebédpénz-elszámolások érdeklik, míg Alcock tanárnő, akinek oklevele meg — Gubb tanár úr szavaival élve — tudomisén hányfajta bizonyítványa van, egyelőre ott tart, hogy még munkatervet, tanmenetet is készít (amiért Gubb tanár úr őszinte megvetésben részesíti), de már az ő sorsa is elvégeztetett: Alcock kisasszony szemében minden gyermek „gyenge felfogású”, „lusta” vagy „hiányzik belőle a lelkesedés”. Visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul, messziről felismerhető tanbanya lesz belőle, — állapítja meg Croft.

Ilyen környezetben, ilyen kartársak között kezdi meg John, a lelkes fiatal tanár első tanóráját.

„Tartson olvasás-órát — tanácsolja az igazgató, — nem olvasnak eleget.” (Az osztály — névszerint második osztály — tanulói 12—17 évig terjedő korú gyerekek. Az igazgató felszólítására a hetes a szekrényhez lép, majd a következő párbeszéd játszódik le közte, tehát az egyik diák és az igazgató között):

„Harkness kidugja a fejét a szekrényből, és egy viharedzett, tintafoltos könyvet tart a kezében.

— Nincs más olvasókönyvünk, csak ez? — kérdezi.

— Miért, az mért nem jó? — csattan fel az igazgató.

— Tavaly is ezt olvastuk, de sokan már tavalyelőtt is!

— Mia címe?

— Nyelvünk kincsestára — feleli fennhangon a fiú.

— Örüljetek, hogy egyáltalán olvashattok valamit! Tavaly nem ezt kellett volna olvasnotok, de annyi bizonyos, hogy úgysem olvastátok ki tisztességesen Nos, kiosztani, egy-kettő! Sajnálom — fordul ismét Johnhoz — nem sok öröme telik majd bennük, de hát nincs más olvasókönyv. Most már meg kell kezdenünk. Ez a legfontosabb, kezdjük meg az órát!”

Az elv tehát ez: a legfontosabb valahogy, valamivel megkezdeni az órát, aztán valahogy, valamivel — mindegy, hogy mivel — lekötni a tanulók figyelmét (— a legelső, amit tudni kell egy olyan iskolában, mint a mienk, hogy mindegy, mit tanít az ember, csak az a fontos: lekötni valamivel az osztályt, Bármi is az, egyremegy! — vallja erről a kérdésről Murry tanár úr —), és végül: fenntartani a fegyelmet. Hanggal, teli torokkal, — nádpálcával: fegyelmezni.

29