Szocialista Nevelés, 1957 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1957-01-01 / 1. szám - Rácz Olivér: Suhog a pálca (Michael Croft könyvének margójára) / Könyvszemle

Ennek az iskolának legfontosabb tansegédeszköze a nádpálca, helyesebben: nádbot. Használatának körülményeire Jenks igazgató űr nyomban az első napon kioktatja Johnt, méghozzá mind elméletben, mind gyakorlati úton. Valóságos kis orvosi és anatómiai értekezés ez a rész: hogyan kell tartani a nádbotot ütés előtt, hogyan kell az ütéshez hozzá helyezkedni,, milyen magasságból és milyen irányban kell lecsapni a gyerek kinyújtott tenyerére, nehogy az ütés a gyerek csuklóját érje (ami tilos), vagy a tanár lábszárát (ami kellemetlen). Ez a kérdés azért is nagyon fontos, mert az iskolai hatóságok csakis a „tenyeret” tartják megengedhetőnek, és ha a pálca a gyerek egyéb testrészét találja el, az osztály nyomban kitör:

„Ezt nem kellett volna! Piszok disznó! Mit művelt az a dög! Ezért kirú- gatjuk!”

A szóbanforgó dög, akinek a gyerekek mindezt szemtől szembe az arcába kiáltják (tanítási óra alatt) — John, a fiatal, lelkes tanár. Mindössze néhány hét kellett hozzá, és John, aki az első napokban lélekborzongva, emberi méltóságában gyötrődve szemlélte a többiek által kiosztogatott „tenyereseket”, immár maga is beállt a sorba: tanár lett. ..

Szakképzettség, tankönyv-hiány, fegyelmezés — tulajdon égető kérdéseink. Mi azonban — szerencsére — már ott tartunk, hogy a jó tanításhoz a szakképzettség sem elég, hogy nem tankönyvhiányról, hanem a jó tankönyvek hiányáról beszélünk, és hogy a fegyelmezés — nos a fegyelmezés: nehogy álszent látszatát keltse, zárójelben e sorok írója is bevallja: kezdő tanár korában maga is adott nyakleveseket... Tíz eset közül kettőben segített ... A többi nyolc nyakleves tehát gyakorlati szempontból nézve fölösleges volt. Egyenleg: a nyolc fölösleges nyakleves nem érte meg a két eredményest: nyolc számszerint is több, mint kettő. Felvetődhetne az a kérdés, hogy hiszen kellő pedagógiai gyakorlattal ki lehetne választani a tíz közül azt a kettőt, amelyiknél a tanító pedagógiai megérzése szerint segítene. Csakhogy éppen ez az, ami annyira nehéz, hogy szinte lehetetlen, ez az, amihez olyan hosszú pedagógiai tapasztalat szükséges, hogy mire a pedagógus megszerzi ezt a tapasztalatot, addigra már nincs is szüksége a nyaklevesekre ... De beszéljen erről a kérdésről ismét Croft.

„Törd meg, szelídítsd meg a kölyköt, faragj embert belőle: egy kiadós verés még nem ártott meg senkinek. Én is kaptam, mégis itt vagyok, nekem is használt.

De mit ? Mit használt a szipákoló nyomorult kis féregnek, aki rémületében még azt sem merte megmondani, hogy az egyik keze kevésbé van botozható állapotban, mint a másik? Miféle embert faragott a verés a megfontolt szülőből: szilárdabb lett talán a jelleme, gazdagabb a gondolatvilága? Vajon szemmel láthatólag több jó tulajdonság van benne, mint az olyan emberben, akit gyengéd szeretet vett körül gyermekkorában? És miféle embert faragott Gubb tanár úrból, a rend meg a jog őréből, aki biró, esküdtszék és ítéletvégrehajtó egy személyben. A reszkető, élő hús, amelyre lesújt, egy felfedezett bűn jelképe csupán, kelt-e valami visszhangot lelkében az ütése nyomán támadt vércsík? Vagy éppen gyönyörűsége telik ebben a kötelességteljesítésben, elégtételt érez, mint aki kábítószer rabja, és nem tud szabadulni az álnok szenvedélytől, mely hínárként fonja be életét?”

30