Benczik Gyula et al.: Hodos és Kapornak története (Lendva, 2005)
Pivar Tomšič Ella: Erős vár a mi Istenünk
Rosty beszámolójából kitűnik, hogy utasítására Mlinarics kerületi parancsnok egy erős csapattal elfoglalta a domonkosfai evangélikus templomot is. Az anyaegyházakon kívül árvaságra jutottak azok a filiák is, ahol ebben az időben nem voltak oratóriumok, sem iskolák. Rosty István alispán az ügyben 1732. november 23-án részletesen leírta a sikeres templomfoglalásokat, és december 4-én jelentést tett a megtorló intézkedésekről. Tudatja az illetékes felsőbbséggel, hogy minden faluban vizsgálatot tartott és ítélete szerint az ellenállás vezetői „esztelen parasztok” voltak. Közülük hatot-hetet kitoloncoltatott a megye területéről. Első jelentésében megemlítette a szökésben lévő Kotsmayer Mihály péterhegyi evangélikus lelkészt, aki kimagasló szerepet töltött be az ellenállásban, de decemberben már a németújvári börtönbe szállíttatta. Kotsmayer három évet töltött a pozsonyi börtönben, s szabadulása után kitiltották Vas vármegye területéről.31 A dúlás után az anyaegyházakból eltávolított lelkészek és tanítók közül sokan elhagyták a vidéket. A templomokkal és iskolákkal együtt a temetők, szántóföldek, templomi kegyszerek és anyakönyvek a katolikus egyház tulajdonává váltak. A református gyülekezetbe beállított plébánosok keresztelték és eskették az evangélikus és református híveket, de temetkezéseiket a protestánsok énekszóval maguk végezték. A hodosi középkori templom 150 év után visszakerült a katolikusokhoz, a protestánsok pedig titokban a falusi pajtákban tartották istentiszteleteiket, évente néhányszor a nemescsói és celldömölki artikuláris helyeken gyülekeztek. A hodosi és a többi goricskói falu öregjei31a a 20. század második felében sokszor drámaian kiszínezve mesélték el a szerzőnek is az apáról fiúra szálló történeteket a fél évszázadig tartó árvaságról, amikor alig várva a tavaszt, végtelen utakon gyalogszerrel, ritkábban szekerekkel énekelve indultak Nemescsóra igét hallgatni. Megtörtént, hogy a több napig tartó út katolikus falvakon át vezetett, és a lakosság gyalázta, sőt bántalmazta is őket. A hosszú és veszélyes út miatt a hodosi gyülekezet magyar ajkú evangélikusai is a közeli Zala megyei református Becsvölgyére és Kustánszegre jártak istentiszteletre.32 A temetéseket, keresztelőket és esküvőket a gondnokaik végezték. Ezen lelkiismeretes, hitbuzgó falusi embereknek, a családokban mélyen gyökerező hitéletnek köszönhető, hogy ünnepnapokon, halotti virrasztókban vagy esténként házaknál, kint az erdőn titokban hirdették az evangéliumot, énekelték zsoltáraikat. A protestánsok stólailag a katolikus plébánosoknak voltak alávetve és ennek lefizetése után keresztelhettek, esküdhettek az artikuláris helyeken és temethették maguk a halottaikat. Az első temetők a templom körül feküdtek és csak Mária Terézia 1777-es rendeletével kerültek a falun kívül. A hodosi központi ótemető keletkezését is erre az időszakra rögzíthetjük. Kezdettől Domaföldének, Kapornaknak és Hódosnak közös temetője volt, de 1849-ben Gál Gábor, a domaföldi református egyház gondnoka saját szántóföldjéből temetőkertet hasított ki, hogy a két falunak legyen saját temetkezési helye. A templomaiktól, lelkészeiktől, iskoláiktól megfosztott protestáns közegek sorsa Mária Terézia uralkodása alatt egyre súlyosbodott. Sérelmeiket csak az uralkodónő halála után fia, II. József orvosolta, de ekkorra már a térség tótsági és őrségi lakosságának közel 35 százaléka, el-31a) Kocan Lajos (Domonkosfa), Eőry Dezső (Hodos), Balaic Kálmán (Domonkosfa) 32) Heiner 180
