Benczik Gyula et al.: Hodos és Kapornak története (Lendva, 2005)
Benczik Gyula: Hodos, Kapornak és Domafölde története a magyar honfoglalástól a 19. század közepéig
rokkal, melyek Szentbenedek piacán cseréltek gazdát. A szőlőhegyek csekély úrbéres terhei, a borral való vesződéssel elnyerhető pénzjövedelem és az ünnepnapok borral köszöntése jótékony hatással voltak a paraszti életmód alakulására, a falusi emberek gondolkodásmódjára. A falutól távoli szőlőspincék a szabadságot (és a szabadidőt) jelképezték a 19. század gürcölő parasztemberének. A HODOSI NEMESSÉG MINDENNAPI ÉLETE A népes, törzsökös jobbágyfamíliák mellett, mint az időrendi részben már érintettük, a 17. század közepétől kezdődően kialakult egy szerény kiváltságokkal rendelkező kisnemesi réteg. Előbb a Forjánok, majd a 18. századtól a Kercsmárok és a Farkasok. Utóbbiak eredetéről is szó esett. A szűk csoport túl azon, hogy semmivel sem volt tehetősebb módos jobbágyszomszédainál, állandó fenyegetettségben élt nemesi adómentessége elvesztése miatt. Az armalista nemes és falubeli jobbágyok néhol humoros, ezzel együtt nagyon is életszerű viszonyát egy hodosi történet kapcsán lehet jól bemutatni. 1754-ben Fórján István hodosi nemesi birtoka felől merültek fel kétségek a megyei hatóságok részéről, ezért alapos tanúkihallgatással próbálták az igazságot kideríteni. A Forjánok ugyanis elveszítették azt, amit egy armalista el nem veszíthetett, a címereslevelet. Mindez valamikor a kuruc időkben történt. A legrégibb és legtekintélyesebb, bár szerény vagyonú őrségi nemesség képviselője, a belsőrákosi nemes Sáska Benedek a tanúvallomásában segítendő a nyomozást, elmondta, hogy egy ízben Bécsbe ment, amikor Jákon megállva összetalálkozott a hodosi Bomhány Dániellel, akivel az úton Szombathelyig együtt utazván egyről s másról beszélgettek. Akkor kifecsegte Romhány, hogy a Tótságban szerezte azt az iratot, ami Fórján István hodosi birtokáról szólt. Őr Mihály, hodosi megerősítette, hogy Romhány testvére azzal dicsekedett, hogy „nemes István... bírja az jószágot, de én tartom az szarvát, mert nálam az levele”. Ő ügy tudta, hogy a fontos iratokat először Ábrahám Benedek kereste, és rá is talált. „Csöpinczi Tóthok terminust adtak néki, hogy a Sz. Trinitási Piarczra viszik, a mint oda is vitték, de Ábrahám Benedek az terminusra nem mehetett,..., a csöpinczi Tóthok azon levelet a Sz. Trinitási Piarczon mutogatták, s nevezett Romhán Ádám beléje akadván egy pint bort fizetett az Tóthoknak, úgy vette kezéhez azon Hodosi Fórján István jószágárul szálló Levelét”. Könye Márton Hodoson úgy tudta, hogy az iratokkal zsarolva Romhány Ádám fiának feleségül akarta megszerezni Fórján leányát. Könye Katalin, Kercsmár János felesége, ki mellesleg Romhány Ádám sógornője is volt, s velük hat évig együtt lakott, emlékezett, hogy Fórján István sokszor kérlelte Romhány Dánielt és Ádámot, hogy adják vissza az őt illető iratokat, mire Romhány Ádám azt mondta: nálom vagyon ugyan Fórján István Hodosi jószágárul szálló Levele, de vagy jár ide, vagy nem, vagy kéri vagy nem, nem adom az ebadtának ha tizenkét forintot fizet is”. A csekély kiváltságaira büszke kisnemesség életvitele erős vonzerőt gyakorolt a nap mint nap megalázott többség gondolkodására. Ezért is érthető, hogy miért a nemesi „aranyszabadság” elnyerése volt az őrségi jobbágyság fő törekvése, hiszen saját szomszédságukban is tapasztalhatták a nemesség sérthetetlenségét, „nemes uraimék” különb voltát. A fenti vizsgálat során 36
